Duda

egyike a legrégibb népies hangszereknek. Midőn történelmi népfajnál divatozott különféle elnevezések alatt, de keletkezésének helye s feltalálója ismeretlen. Sokan görög találmánynak tartják, hol symphoneia volt a neve, mint minden oly hangszernek, melyen több hangot lehetett egyszerre hangoztatni. A régi zsidóknál is ily néven fordult elő, hova valószinüleg a görögöktől származott át. A rómaiak tibia utricularis néven ismerték, mely későbben cornemusa-ra változott. Az appenini hegyvidéken leginkább a pásztoroknál van még manapság is divatban. Olaszországból Franciaországba származott át cornemuse rurale, sifflet pastorlae v. sourdeline elnevezéssel. Ez ős hangszer lassankint elterjedt aztán minden európai népnél, főleg a hegyi lakóknál, hol még manapság is nagy mértékben divatozik. Kedvelt hangszere a skótoknak, kiknél bagpipe a neve. Ugyszintén a magyar- s oláhországi kárpáti hegylakók is széltében használják s más hangszerek hiányában népünnepek, lakodalmak s más népies ünnepségeknél, a különböző alaphangokra támaszkodó D.-k képezik a legmonotónabb s legprimitivebb zenekart. Alakját léggel töltött kisebb-nagyobb terjedelmű tömlő képezi, alul és felül sipokkal ellátva. Az alsó egyes vagy kettős sip a folyton bugó basszust képviseli, a felsők pedig nyilásokkal is el vannak látva az ujjak számára. Kezelője balkézzel a nyakára kötve tartja, mig jobb kezével (vagy hóna alá fogva a felső karjával) a tömlőt nyomkodja s ajkával a felső sipokba fuj. Rendesen kecskefej képezi külső diszét, mintegy jelezve ezzel a hegyi pásztori életet. Hangja kellemetlen és metsző. A szabadban és messziről még csak türhető, de közelről v. éppen zárt helyiségben majdnem kiállhatatlan.

Forrás: Pallas Nagylexikon