András, epikus költő, regény- és drámairó, szül. Szegeden
1740 okt. 17., meghalt u. o. 1818 jul. 15.; atyja Dugonyi András városi
kapitány, anyja Imre Katalin volt. Gondos nevelésben részesült s már
gyermekkorában feltünt irói hajlama; iskolai kötelességének elvégzésén kivül
sokat tanult, olvasott, tanulótársait minden tekintetben felülmulta.
Középiskolai tanulmányait a kegyesrendiek helybeli iskolájában bevégezvén,
1756. belépett a szerzetbe. Pappá szentelése után Erdélybe, Medgyesre küldték
tanárnak, s ott a két felső osztályban a szónoklat és költészettan tanításával
foglalkozott. E foglalkozás, valamint Erdélynek gazdag történeti emlékei
lelkesedésre gyujtották a nemzetét forrón szerető ifju tanárt, történeti
kutatásokba mélyedt, s kutatásainak eredményét regényekben dolgozva bocsátotta
a közönség elé. Az irodalomra azonban csak másodsorban gondolhatott, mert késő
öregségéig más természetü tudományok előadásával foglalkozott. 1770. Nyitrára
helyezték át, hol a püspöki nevelőintézetben a bölcsészetet tanította; 1773.
pedig a nagyszombati egyetemen a matézis tanszékére nevezték ki rendes
tanárnak, melyet a következő évben elfoglalván azon 1808. történt nyugalomba
vonulásáig megmaradt, soha meg nem szünvén a szépirodalmi munkásságtól sem.
1808-tól kezdve Szegeden élt. Irodalmi működése igen nevezetes: az ő fellépése
nyitotta meg az u. n. népies iskolát, mely a mult században a hanyatlás
korszaka után, Gyöngyösit véve mintaképül, a franciás, németes és deákos
iskolákkal együtt a nemzeti élet ujjáteremtésére vállalkozott. Az olvasó
közönség nagy része Gyöngyösit még ekkor is jobban szerette az uj költőknél. A
régi regényes költészet folytatását vagy inkább felelevenítését várta s a
több-kevésbbé sikerült kisérleteket, melyeket erre a népies modorban iró költők
tettek, örömmel és tetszéssel fogadta. Ez irány költői keveset törődtek a
művészet és izlés szabályaival, távol voltak a franciások szónokiasságától s a
deákosok eszményi irányától is; mindenek előtt magyarosak akartak lenni. A régi
négy ritmü strófát használták s a nemzet hiuságának mindig hizelegtek. Ezekben
rejlett oka népszerüségöknek. Ezeknek az iróknak sorát nyitotta meg D.
fellépésével. Első munkáinak tárgyát még a klasszikus világból merített (Trója
veszedelme és Ulysses), de ezeket is egészen a régi magyar költészet modorában
dolgozta fel: négy rimü alexandrin versszakokban. Legnagyobb hatást keltett
nemzeti irányu eredeti regényével, Etelkával, mely nevét rövid idő alatt
országos hirüvé tette (megjelent 1778.). A regénynek a magyar őskorban játszó s
fondorlatokon és felismeréseken alapuló meséjét D. át-meg átszőtte politikai
vonatkozásokkal, hevesen izgatva II. József alkotmányellenes intézkedései, sőt
személye ellen is. Épen ezek a vonatkozások, ezek az izgatások tették oly
kedvelté az Etelkát, ugyhogy két év alatt második kiadást ért. Az 1790-91.
nevezetes országgyülés magyar nyelv mellett buzgó tagjainak nagy részét épen ez
a munka lelkesítette, amit D. jól tudott s rá büszke is volt. Ezután is még
több magyar tárgyu regényt és szindarabot irt, mely utóbbiak legnagyobbrészt
elő is adattak, s közülök nem egy sokáig műsoron maradt (Bátori Mária, Berényi
Jolánta). Irt mennyiségtani könyveket, történelmi értekezéseket; kiadta
Gyöngyösi munkáit és egy jeles közmondásgyüjteményt. Rengeteg, részint
életében, részint halála után megjelent munkái közül nevezetesebbek és
ismertebbek: Trója veszedelme, melyet a régi versszerzőknek irásából
egybeszedett és egybefoglalt (Pozsony 1774); Ulyssesnek, ama hires és nevezetes
görög királynak csodálatos történetei (Pest 1780); Az arany perecek. Szomoru
történet öt szakaszban (Pozsony és Kassa 1790); A gyapjas vitézek, két könyvben
(Pozsony 1794); Jeles történetek, melyeket a magyar játékszinre alkalmaztatott
(Pest 1794, 2 köt.). Négy drámája: Kun László, Bátori Mária, Toldi Miklós,
Etelka Karjelben. Az első háromról kimutatta Heinrich Gusztáv, hogy német
darabok magyarosításai; a negyedik valószinüen Shakespeare Téli rege c.
vigjátékának valamely német átdolgozásán alapszik.) Azelső három darabot ujra
kiadta Heinrich G. az Olcsó Könyvtárban). Gyöngyösi István költeményes
maradványai (Pozsony és Pest 1796); A szerecsenek. Ujabb életre hozta (u. o.
1798, 2 köt.); Jolánka, Etelkának leánya (u. o. 1803-04, 2 köt.); Szittyai
történetek (u. o. 1806-1808, 2 köt.); Magyar példabeszédek és jeles mondások,
összeszedte és megvilágosította (u. o. 1820, 2 köt.); Dugonics András
feljegyzései (Budapest 1883). D. a nemzeti nyelv iránt való lelkesedését a
matézisbe is bevitte, irt magyar algebrát, geometriát és trigonometriát,
magyarosítva a műkifejezéseket. Ebben a lelkesedésben állott hatásának titka
is, mert mint iró épen nem volt nagy. Szerkezetei csürt-csavartak és
egyenetlenek s ámbár képzelete lég találékony, de lélektana gyarló, izlése
műveletlen. Körmönfont nyelvében annyira tősgyökeres és népies akart lenni,
hogy ez irányban lett keresetté, valószerütlenné, sőt póriassá. De amit
célzott, igy is elérte: hatott, a nemzeti szellem erősítésére és terjesztésére
jótékonyan munkált közre s nevét a magyar irodalom történetében már csak
ezáltal is halhatatlanná tette.
Forrás: Pallas Nagylexikon