(Kirchentöne, toni v. modi ecclesiastici) azok a hangsorok
(melódiatípusok), melyek a homofon zene korszakában, de még a vokális
polifónia virágzása idején is (egészen a 17. századig) külön hangnemek
(hangfajok) jelentőségével bírnak és melyek eredetükben az antik görög
skálákra vezethetők vissza (a magyar, román, szláv népzenében ma is
élnek). Jellegben eltérnek egymástól, úgy, ahogyan a mi dúr és moll
hangrendszerünk két külön típust képvisel (tehát nem egymás
transzpozíciói). De a mai dúr- és moll-típust csak variánsaikban
találhatjuk meg közöttük; mai alakjukban csak a 10. században
jelentkeznek (Glareanus, Zarlino). Miután minden homofon zene
lényegében melodikus, ezért az egyházi hangnemeket (helyesebben:
hangsorokat) sem tekinthetjük egyébnek, mint melódiatípusoknak. E.
harmóniai jelentőségéről, értelméről az egyházi hangnemek klasszikus
(homofon) korszakában nem is beszélhetünk. De a teoretikusok még a
polifónia korában is (11-16. század) csak az egyes szólamon belül
(, lineáris értelemben), tehát a melódiai
struktúrában vizsgálják az egyházi hangnem jellegét. Így voltaképp nem
beszélhetünk arról, hogy valamely régi kompozíció milyen hangnemben
áll, hanem csak arról, hogy milyen hangnemekben mozognak annak egyes
szólamai; mert előállhat az az eset is, hogy különböző szólamaik más és
más hangnemben (melódiafajban) készültek. Több szólamnak egyszerre való
hangzása azután sokszor bizonyos módosításokat (alterációk) követel
egyik vagy másik szólam egyes pontjain, hogy az egybehangzás (harmónia)
egyértelmű szabályozást nyerjen. Ezeknek az esetleges módosításoknak
szabályait az ellenpont (kontrapunkt) állapítja meg. A módosítások
azután gyakran eltüntetik, ill. elhomályosítják az E. között fennálló
különbségeket. (Pl. dór-skála leszállított 6. fokkal; vagy:
mixolyd-skála felemelt 7. fokkal.) Mivel terjedelmük egy oktávon belül
mozog, az E.-eket egy alapskála oktáv- (segmentum) is
szokás tekinteni. Az alapskálát megkapnók a hangoknak olyan
csoportosításával, mely az abc természetes sorrendjében történik. A
görögöknél (l. Görög zene) ez az alapskála a dór (ókori dór) skála
volna, mert a görög hangjegyírás az alphabet jeleit (felülről-lefelé) a
dór skála felső vezérhangján (az f-en) kezdi és a betűket, hármas
csoportokban, a dór skála szerint csoportosítja. A középkorban szintén
ismeretes volt egy (latin) betűkottaírás (l. o.), mely az a b c
sorrendjében csoportosítja a főhangokat (biztos tudomásunk erről csak a
9. század óta van [a b c(1/2)d e f g(1/2), a mai: c d e f g a h-nak
megfelelően]). Ezt a főhangsort adja vissza a mai billentyűs hangszerek
fehér billentyűzete. Clugny-i Odo a 10. században egy terccel lefelé
tolta a betűk hangjelző értelmét, úgy, hogy az ő A-ja a mi a hangunkkal
egyezik (a h-nak a b helyébe való behelyezésiről l. B és H
címszavakat). Eszerint a középkor első századaiban az alapskála egy
dúr-hangsor volt, mely valószínűleg a bizánci egyházban (és még előbb,
az antik' zene utolsó periódusában) alapul vett lyd-skálára vezethető
vissza (az e-e1-ig terjedő oktáv--ban): e fis gis a h cis1
dis1 e1. (Transzponált lyd). Odo azután visszaállította az egész görög
-t, melynek legmélyebb hangja Odo szerint a gammával
jelzett nagy G (proslambanomenos). Kiindulópontja a nagy A, alapskálája
pedig egy ezen épülő moll-hangsor. Az egyházi skálák, melyek tehát épp
úgy, mint az antik skálák, egy teljes systema-nak oktáv-szeletei,
(segmentum), két egymásrarakott tetrachordra (l. o.)
vezethetők vissza. Az E. között ugyanazokat a melódiatípusokat
találjuk, mint az antik skáláknál, csak az elnevezések tolódtak el. A
névcsere valószínűleg abból eredt, hogy a középkor első századaiban nem
névvel, hanem csak számmal látták el a hangsorokat. A görög neveknek
újból való divatbahozásával először egy Hucbaldnak tulajdonított
traktátus próbálkozik (9. század), [melyet Gerbert (Script. I.) közöl],
de, Ptolemäus könyvének félreértése következtében, más sorrendben. A
legrégebbi nyugati írók (Flaccus Alcuin [8. század] és Aurelianus
Reomensis [9, század]) egyszerűen számozzák az E.-t: 1-4. autentikus
(1, o.) és 1-4. plagális (l. o.) hangnemet különböztetnek meg; és
pedig: Authent. 1, d-d1 Authent. 2. e-e1 Authent. 3. f-f1 Authent. 4.
g-g1 Az egyházi hypo- (plagális) skálák terjedelme nem egy quinttel
nyúlik a finális (l. o.) alá, mint a görögöknél, hanem egy quarttal
(tonika-felsődomináns viszony). Az első autentikus tónusnak (d-d')
plagális hangsora tehát a-a' terjed. A hivatalos kath. Missale és
Graduale szerint máig érvényben lévő számozás értelmében a számozás
1-8. (ill. 12-ig) történik és minden második sor plagális. Tehát: Tonus
I. (authentus protus): d e f g a h c' d' (dór) Tonus II. (plagius
proti): A H c d e f g a (hypodór) Tonus III. (auth. deuterus): e f g a
h c' d' e' (phryg) Tonus IV. (plagius deuteri): H c d e f g a h
(hypophryg) 'tonus V. (auth. tritus): f g a h c' d' e' f' (lyd) Tonus
VI. (plagius triti): c d e f g a h c' (hypolyd) Tonus VII. (auth.
tetrardus): g a h c' d' e' f' g' (mixolyd) Tonus VIII. (plag.
tetrardi): d e f g a h c' d' (hypomixolyd). Ezekhez járul a 16. század
óta az ötödik autentikus, vagyis: IX. Tonus: c d e f g a h c' (ion); az
ötödik plagális: X. Tonus: G A H c d e f g (hypoion); a hatodik
autentikus: XI. Tonus: a h c' d' e' f' g' a' (aeol); a hatodik
plagális: XII. Tonus: e f g a h c' d' e' (hypoaeol). A finalis
(záróhang), melynek (megközelítően) tonika-szerepe van, az autentikus
skáláknál alaphang (első a sorban); a plagális skálákban pedig a
negyedik fok, de az autentikus skála finalisa a plagálisnak is finalisa
egyúttal. A terjedelem, valamint a visszatérő és domináló hangokat
illetően l. Ambitus, Repercussio, Domináns. Az autentikus tonus
dominánsa felfelé az ötödik hang (pl. dóré: a). A plagális tonus
dominánsa az autentikusé alatt fekvő terc (pl. hypodóré: f). Ha a
domináns h-ra (b) esnék, akkor a domináns a fölötte lévő hang (pl.
phrygé c; tehát hypophrygé: a). Az E. transzpozíciójáról l. Musica
ficta. Az E. jellegét illetően, (összehasonlítva a mai dúr- és
moll-típussal), az I. tonus moll-jellegű (moll-terc), de nagy szexttel;
a III. tonus moll-jellegű (moll-terc és szext), de kis szekunddal
lefelé menő vezérhanggal (un. phryg-zárlat), az V. tonus dúr-jellegű,
de bővített quarttal (tritonus, vezérhang a felső dominánshoz); a VII.
tonus dúr- jellegű, de kis szeptimmel; a IX, és XI. tonus a mai dúr-,
illetve moll-jellegnek felel meg. Hogy az E. nem önkényes konstrukciók,
hanem általános érvényű melódia-típusok, az nemcsak ősrégi eredetükből,
hanem abból is kitűnik, hogy primitív népek dalaiban csakúgy, mint
klasszikus vagy modern szerzők melódiaszerkezeteiben, ugyanezeket a
típusokat konstatálhatjuk. Hammerschlag.
Forrás: Zenei lexikon