Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Egyházi han... ----

Magyar Magyar Német Német
Egyházi han... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Egyházi hangnemek

zene

(Kirchentöne, toni v. modi ecclesiastici) azok a hangsorok (melódiatípusok), melyek a homofon zene korszakában, de még a vokális polifónia virágzása idején is (egészen a 17. századig) külön hangnemek (hangfajok) jelentőségével bírnak és melyek eredetükben az antik görög skálákra vezethetők vissza (a magyar, román, szláv népzenében ma is élnek). Jellegben eltérnek egymástól, úgy, ahogyan a mi dúr és moll hangrendszerünk két külön típust képvisel (tehát nem egymás transzpozíciói). De a mai dúr- és moll-típust csak variánsaikban találhatjuk meg közöttük; mai alakjukban csak a 10. században jelentkeznek (Glareanus, Zarlino). Miután minden homofon zene lényegében melodikus, ezért az egyházi hangnemeket (helyesebben: hangsorokat) sem tekinthetjük egyébnek, mint melódiatípusoknak. E. harmóniai jelentőségéről, értelméről az egyházi hangnemek klasszikus (homofon) korszakában nem is beszélhetünk. De a teoretikusok még a polifónia korában is (11-16. század) csak az egyes szólamon belül (, lineáris értelemben), tehát a melódiai struktúrában vizsgálják az egyházi hangnem jellegét. Így voltaképp nem beszélhetünk arról, hogy valamely régi kompozíció milyen hangnemben áll, hanem csak arról, hogy milyen hangnemekben mozognak annak egyes szólamai; mert előállhat az az eset is, hogy különböző szólamaik más és más hangnemben (melódiafajban) készültek. Több szólamnak egyszerre való hangzása azután sokszor bizonyos módosításokat (alterációk) követel egyik vagy másik szólam egyes pontjain, hogy az egybehangzás (harmónia) egyértelmű szabályozást nyerjen. Ezeknek az esetleges módosításoknak szabályait az ellenpont (kontrapunkt) állapítja meg. A módosítások azután gyakran eltüntetik, ill. elhomályosítják az E. között fennálló különbségeket. (Pl. dór-skála leszállított 6. fokkal; vagy: mixolyd-skála felemelt 7. fokkal.) Mivel terjedelmük egy oktávon belül mozog, az E.-eket egy alapskála oktáv- (segmentum) is szokás tekinteni. Az alapskálát megkapnók a hangoknak olyan csoportosításával, mely az abc természetes sorrendjében történik. A görögöknél (l. Görög zene) ez az alapskála a dór (ókori dór) skála volna, mert a görög hangjegyírás az alphabet jeleit (felülről-lefelé) a dór skála felső vezérhangján (az f-en) kezdi és a betűket, hármas csoportokban, a dór skála szerint csoportosítja. A középkorban szintén ismeretes volt egy (latin) betűkottaírás (l. o.), mely az a b c sorrendjében csoportosítja a főhangokat (biztos tudomásunk erről csak a 9. század óta van [a b c(1/2)d e f g(1/2), a mai: c d e f g a h-nak megfelelően]). Ezt a főhangsort adja vissza a mai billentyűs hangszerek fehér billentyűzete. Clugny-i Odo a 10. században egy terccel lefelé tolta a betűk hangjelző értelmét, úgy, hogy az ő A-ja a mi a hangunkkal egyezik (a h-nak a b helyébe való behelyezésiről l. B és H címszavakat). Eszerint a középkor első századaiban az alapskála egy dúr-hangsor volt, mely valószínűleg a bizánci egyházban (és még előbb, az antik' zene utolsó periódusában) alapul vett lyd-skálára vezethető vissza (az e-e1-ig terjedő oktáv--ban): e fis gis a h cis1 dis1 e1. (Transzponált lyd). Odo azután visszaállította az egész görög -t, melynek legmélyebb hangja Odo szerint a gammával jelzett nagy G (proslambanomenos). Kiindulópontja a nagy A, alapskálája pedig egy ezen épülő moll-hangsor. Az egyházi skálák, melyek tehát épp úgy, mint az antik skálák, egy teljes systema-nak oktáv-szeletei, (segmentum), két egymásrarakott tetrachordra (l. o.) vezethetők vissza. Az E. között ugyanazokat a melódiatípusokat találjuk, mint az antik skáláknál, csak az elnevezések tolódtak el. A névcsere valószínűleg abból eredt, hogy a középkor első századaiban nem névvel, hanem csak számmal látták el a hangsorokat. A görög neveknek újból való divatbahozásával először egy Hucbaldnak tulajdonított traktátus próbálkozik (9. század), [melyet Gerbert (Script. I.) közöl], de, Ptolemäus könyvének félreértése következtében, más sorrendben. A legrégebbi nyugati írók (Flaccus Alcuin [8. század] és Aurelianus Reomensis [9, század]) egyszerűen számozzák az E.-t: 1-4. autentikus (1, o.) és 1-4. plagális (l. o.) hangnemet különböztetnek meg; és pedig: Authent. 1, d-d1 Authent. 2. e-e1 Authent. 3. f-f1 Authent. 4. g-g1 Az egyházi hypo- (plagális) skálák terjedelme nem egy quinttel nyúlik a finális (l. o.) alá, mint a görögöknél, hanem egy quarttal (tonika-felsődomináns viszony). Az első autentikus tónusnak (d-d') plagális hangsora tehát a-a' terjed. A hivatalos kath. Missale és Graduale szerint máig érvényben lévő számozás értelmében a számozás 1-8. (ill. 12-ig) történik és minden második sor plagális. Tehát: Tonus I. (authentus protus): d e f g a h c' d' (dór) Tonus II. (plagius proti): A H c d e f g a (hypodór) Tonus III. (auth. deuterus): e f g a h c' d' e' (phryg) Tonus IV. (plagius deuteri): H c d e f g a h (hypophryg) 'tonus V. (auth. tritus): f g a h c' d' e' f' (lyd) Tonus VI. (plagius triti): c d e f g a h c' (hypolyd) Tonus VII. (auth. tetrardus): g a h c' d' e' f' g' (mixolyd) Tonus VIII. (plag. tetrardi): d e f g a h c' d' (hypomixolyd). Ezekhez járul a 16. század óta az ötödik autentikus, vagyis: IX. Tonus: c d e f g a h c' (ion); az ötödik plagális: X. Tonus: G A H c d e f g (hypoion); a hatodik autentikus: XI. Tonus: a h c' d' e' f' g' a' (aeol); a hatodik plagális: XII. Tonus: e f g a h c' d' e' (hypoaeol). A finalis (záróhang), melynek (megközelítően) tonika-szerepe van, az autentikus skáláknál alaphang (első a sorban); a plagális skálákban pedig a negyedik fok, de az autentikus skála finalisa a plagálisnak is finalisa egyúttal. A terjedelem, valamint a visszatérő és domináló hangokat illetően l. Ambitus, Repercussio, Domináns. Az autentikus tonus dominánsa felfelé az ötödik hang (pl. dóré: a). A plagális tonus dominánsa az autentikusé alatt fekvő terc (pl. hypodóré: f). Ha a domináns h-ra (b) esnék, akkor a domináns a fölötte lévő hang (pl. phrygé c; tehát hypophrygé: a). Az E. transzpozíciójáról l. Musica ficta. Az E. jellegét illetően, (összehasonlítva a mai dúr- és moll-típussal), az I. tonus moll-jellegű (moll-terc), de nagy szexttel; a III. tonus moll-jellegű (moll-terc és szext), de kis szekunddal lefelé menő vezérhanggal (un. phryg-zárlat), az V. tonus dúr-jellegű, de bővített quarttal (tritonus, vezérhang a felső dominánshoz); a VII. tonus dúr- jellegű, de kis szeptimmel; a IX, és XI. tonus a mai dúr-, illetve moll-jellegnek felel meg. Hogy az E. nem önkényes konstrukciók, hanem általános érvényű melódia-típusok, az nemcsak ősrégi eredetükből, hanem abból is kitűnik, hogy primitív népek dalaiban csakúgy, mint klasszikus vagy modern szerzők melódiaszerkezeteiben, ugyanezeket a típusokat konstatálhatjuk. Hammerschlag.

Forrás: Zenei lexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is