Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Ékesítések... ----

Magyar Magyar Német Német
Ékesítések... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Ékesítések

(ném. Manieren, franc. Agrements, Broderies, ol. Fiorette, Fioriture, ang. Graces), a zenében azok a zönge-cifrázatok, kisebb-nagyobb zöngecsoportok, melyek bizonyos jelzések folytán egy-egy dallamhang körül, vagy sokszor egész dallamrészekkel több vagy kevesebb hangjegyből állólag alakulnak s ezáltal a dallamnak több lendületet, több életet kölcsönöznek. Keletkezésük s gyakorlati alkalmazásuk több századra vezethető vissza. Tudjuk ugyanis, hogy a korábbi századokban, mikor még méreti beosztás nem létezett, minden zene az egyházi énekekben összpontosult s annak alapját csakis a kemény és lágy hármas hangzatoknak Plain chant alakjában való egymásutánja képezte.

Időméreti beosztásnak, ritmusnak, ami a mai zenének ugyszólván lelkét képezi, semmi nyoma sem volt. Egyes hármas hangzatokat az énekesek addig tartottak ki, ameddig nekik tetszett s hosszabban legfeljebb ott állottak meg, hol a kitartó jegy szerepelt. Könnyen belátható, hogy az ilyen ének, zene idővel egyhanguvá vált nemcsak harmóniai, hanem vezérdallam tekintetében is. Némely képzettebb énekes aztán azzal akart segíteni az egyhanguságon, hogy a hangzatok legfelsőbb hangjait, mint vezérdallamot (Cantus firmust) más oda nem tartozó zöngékkel körülcifrázta, illetve felékesítette. De ennek az lett a következése, hogy sok izléstelen énekes a zeneszerzők intencióit egészen kiforgatta önkénytes cifrázataival. A XIV. sz. hires zeneszerzője, Johannes de Muris már erősen kikelt e visszaélések ellen. A XVI. sz.-ban Palestrina nagy egyházzenei reformja pedig épp abban kulminált, hogy mintaszerzeményeit egészen megtisztította az ily énekesi elferdítésektől.

Későbben a XVII-XVIII. sz.-ban a hiresebb zeneirók egész konzorciumokat alakítottak, hogy gátat vessenek a hasonló ékesítési elferdítéseknek. S erre azidőben annál inkább szükség volt, mert a hangszeres világi zene is mindnagyobb kifejlődésnek indulván, főleg a drámai s szinpadi zene terén, a világi műformák s a dallamok széles érvényesülésével szemben, az előadási szabadság is mindnagyobb tért kezdett nyerni.

De mint minden rossznak, ugy ennek is meg volt az a jó oldala, hogy az ily önkényszerü É. alapját tevék le a későbben oly gazdag változatosságban kifejlődött zenei Polifoniának, s az elméleti és gyakorlati zenészeket arra ösztönözték, hogy az É.-et határozott rendszerbe foglalják s mindennemü ékesítési jelnek pozitiv határokat szabjanak. Ekkor keletkeztek aztán azok a különféle jelzések, melyek a régibb klasszikus zeneirók műveiben minduntalan előfordulnak s még manapság is divatban vannak, természetesen a kor izlésének módosulásai szerint. Különösen a harmónia vette ennek nagy hasznát, mert az ily É.-et nemcsak a felső cantus firmuszra, hanem a harmónia minden más szólamára is alkalmazván, lassankint az ugynevezett mesterséges harmónia rendszerét eredményezte, szemben a régi ugynevezett tiszta harmóniával. A manapság divatban levő ékesítési jelek többféle fajra oszlanak, melyeknek megvan ugyan az általánosan elfogadott végrehajtási szabályuk, de azért mindig az illető művész egyéni izlésétől függ gyakorlati alkalmazásuk s innen van a sok különféleség, mellyel a gyakorlati zene terén velük találkozni lehet.

Forrás: Pallas Nagylexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is