Életrajz

(gör. biografia), a történetirás egy faja, mely egyes személynek élettörténetét adja elő. Az igy felfogott É. nem szorítkozik hőse életének külső eseményeire, hanem a belső ember rajzára, jellemzésére törekszik s nevezetesen azt a kapcsolatot kutatja, mely az egyén és azon viszonyok közt fennállt, melyekbe történetileg helyezve volt, mint hatottak azok ő reá s mint hatott ő is ki azokra. Az első tekintetben vizsgálja az illető egyén fejlődését s jellemének, lelki tartalmának alakulását, amint a faj, a hely, a kor, a hagyomány és a sors, szóval fizikai és társadalmi környezete fejlődését meghatározta; a másik tekintetben pedig vizsgálni fogja hősének törekvéseit, cselekvésének rugóit, céljait, eszközeit és tetteinek hatását. Igy az É. a többi történeti fajoktól lényegesen különbözik abban, hogy nem az események fonalán halad, hanem az egyént teszi ábrázolása központjává, a körül rajzolja meg a kort és a kor eseményeit. Az É. ennélfogva az egység elvét sokkal hivebben megtarthatja, mint a történetirás, s ha kiváló történetirót az előadás művészete nélkül el nem képzelhetünk, annál kevésbbé kiváló életrajzirót, mivel itt a művészi ábrázolásra a tárgy egységes és konkrét természete már önként kinálkozik. Az életrajzirónak nagy általános tudással, kivált lélektani, erkölcsi és történelmi műveltséggel, éles elemző tehetséggel és nagy komprehenziv erővel kell birnia, hogy az egyén és a viszonyok kapcsolatát fölismerje, a lényegest kiemelje, s bizonyos művészi ihlettel is, hogy hősét hátterével együtt élénken szemléletünk elé varázsolja; a tárgy beható ismeretét említenünk is alig kell. Életrajz tárgyául oly emberek élettörténete alkalmas, akik emlékezetes pályát futottak meg, s szellemi v. erkölcsi kiválóságuknál történeti jelentőségüknél vagy sajátszerü sorsuknál fogva érdeklődésünkre számíthatnak, mint nagy államférfiak, hadvezérek, tudósok, irók, művészek stb. Legjobban megérti s legméltóbban is feltüntetheti egyébként egy-egy kiváló alak pályáját az olyan É.-iró, ki hősével bizonyos mértékig szellemi rokonságban van. Legközvetlenebb vonásokat szolgáltathat életrajzához maga az illető egyén, s valóban a nagyszámu önéletrajzok jó részében oly bizalmas és a lélek mélyét megvilágító vonásokat találunk, minőket más megfigyelő alig vett volna észre; másfelől azonban az önmegfigyelés nehézségei is többnyire feltünnek az ily munkákban; mindenesetre nagyfoku önismeret, őszinteség és igazságszeretet szükséges hozzá, hogy az önéletrajz hű képét adja az egyénnek. (Legnevezetesebb példák: Szt-Ágoston, Confessionum libri XII. és Rousseau Confessions.) Életrajzok már a görög és a római irodalomban is voltak. Ilyenek p. Tacitus Agricolája, Curtius Nagy Sándora és Plutarchos párhuzamos életrajzai. Már Plutarchos felismerte a jellemzésre nézve az apró vonások fontosságát. A középkori életrajzok leginkább a szentek életét tárgyalták. Ujabb lendületet a renaissance és nevezetesen a könyvnyomtatás elterjedése óta vett az É.-irodalom, s ujabb időben mindenfelé nagyban művelik. Nálunk is már a XVII. századból vannak becses önéletirások is, ugymint Kemény János erdélyi fejedelemé és Bethlen Miklós kancelláré («magától igazán iratott, kit az isten tud»). Nevezetes életrajziróink Kazinczy (Pályám emlékezete és egyéb életrajzok), Kis János (Emlékezései), Toldy Ferenc (igen sok magyar iróról: nagyobbak és jelesebbek: Csokonairól, Szenczi M. Albertról, Kazinczy és kora stb.), Szalay László (Státusférfiak, Pest 1847-52), Csengery Antal és Kemény Zsigmond b. (Magyar szónokok és státusférfiak Pest 1851), s mind a tartalom, mind a forma tekintetében legjelesebb Gyulai (Vörösmarty életrajza) stb. Ujabban történetiróink is gazdag biografiai munkásságot fejtenek ki (Történelmi életrajzok stb.). Életrajzgyüjtemények, u. n. biografikus lexikonok, mind általános, mind szakszerü irányban fölöttébb nagy számmal vannak főleg a nyugati nagyobb irodalomban. Nevezetesebbek, egyetemes tartalommal: Bayle, Dictionnaire universelle 1697 és többször, utoljára Páris 1820, 16 köt.; Michaud, Biographie universelle 1811-52, 52 köt. 3 kiad., 1870 óta; Höfer, Nouvelle biographie générale 1851-66. 46 köt.; Der Neue Plutarch, kiadta Gottschall, Lipcse 1874-85, az első 11 köt. Egyes országokra vonatkozólag: Stephens, Dictionary of national biography, London, 1884 óta, 50 kötetre tervezve; Wurzbach, Biographisches Lexikon des österreichischen Kaisertums, Bécs, 1857 óta, több mint 55 köt.; (sok magyar É-zal); Liliencron és Wegele, Allgemeine deutsche Biographie, Lipcse, 1875 óta, már 1888-ig 25 köt.; és egyéb irodalmakra nézve is. Nálunk Mindszenti Sámuel adott először Ladvocat után, de bővítve egy Historiai Dictionariumot, 8 köt. Komárom 1795-1809; később Mokry Benjámin egy közönséges Historiai Biographiai Lexikont, 4 köt., Pest 1819; magyar tárgyut: Budai Ferenc, Magyarország polgári historiájára való Lexikon a XVI. század végéig, 3 köt., N.-várad 1804, és Pest 1866. Ezeket később is követték egyéb gyüjtemények. (Magyar Plutarch 1879-től, Uj Magyar Athénás, Magyar Sion, Uj Magyar Sion stb.), de nagyobb jelentőségre nem vergődtek. Legnagyobb igyekezet mutatkozik az irodalmi életrajzok gyüjtése terén. Legrégibb ilyen gyüjtemény volt Cwittinger D.: Specimen Hungariae Literatae, 1711, 300 életrajzzal; nevezetesebb utódjai: Bod Péter, Magyar Athenása, 1766, Horányi, Memoria Hungarorum, 3 köt. 1775-77, és Nova Memoria. 1792. Legterjedelmesebb s az adatok gazdagságára, pontosságára nézve is legnevezetesebb magyar É.-gyüjtemény azonban Szinnyei József Magyar Irók Élete és Munkái c. most folyó, 8 kötetre tervezett nagy vállalata, mely 1890, kezdődött s mintegy 20 ezer magyarországi iró életrajzát fogja felölelni. Egy modern egyetemes magyar É.-gyüjtemény még a jövő feladata.

Forrás: Pallas Nagylexikon