ellenállási mozgalom

A II. világháború idején a hitleri Németország és szövetségesei által megszállt országokban az antifasiszta harc sajátos formája. A megszállt országok munkásmozgalma és a hazafias polgári körök egy percre sem fogadták el a fasiszták előtti kapitulációt, s a megszállt szovjet földön kibontakozott partizánháború példájából is erőt merítve, ellenállási mozgalomat szerveztek: akadályozták a hadi célú termelést, a szállítást és a hírközlést,. fegyveres akciókkal zavarták az ellenség csapatmozdulatait, felderítést végeztek a szövetségesek javára, hadifoglyokat és üldözötteket mentettek, megszervezték a lakosság valósághű tájékoztatását és a fasisztákkal együttműködők (kollaboránsok) elleni harcot. Az ellenállás fő erejét a kommunisták alkották, ugyanakkor az ellenállási mozgalomban a kommunisták népfrontpolitikája testesült meg. Az egész országra kiterjedő széles népi ellenállási mozgalom először Jugoszláviában és Görögországban bontakozott ki. A SZU németek megszállta területén az ellenállási mozgalom hamar szervezett partizánháborúvá fejlődött. Több országban a szétszórtan működő partizánosztagokat összefogó népi felszabadító hadsereg alakult (Albánia, Bulgária, Jugoszlávia). A háború előrehaladásával a fasiszta hatalmak országaiban is jelentős méretű ellenállási mozgalom alakult ki, ezt példázza többek között a Hitler elleni merénylet 1944 júliusában, valamint az olaszországi belső helyzet alakulása. A háború vége felé sok helyen nemzeti felkelésre került sor. (Franciaország, Olaszország, Lengyelország, Csehszlovákia, Görögország.) Az ellenállási mozgalomban kikovácsolódott egységet bizonyítja, hogy a nyugat-európai országokban a kommunisták is résztvettek a háború utáni koalíciós kormányokban az USA és a polgári erők 1947-es ellenakciójáig.

Szerkesztette: Lapoda Multimédia

Kapcsolódás

• antifasiszta
• SZU
• Franciaország
• USA
• népfront
• világháború
• Magyar Front