Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Énekeskönyv... ----

Magyar Magyar Német Német
Énekeskönyv... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Énekeskönyvek

régi magyar egyházi. A régi magyar egyházi énekek dallamait sokáig egyáltalán nem, sokáig igen fogyatékosan jegyezték fel. Kétségtelen, hogy a gregoriánum a középkor folyamán általános használatban volt Magyarországon. A 13. század elejéről származó Pray-codex neuma-jelzései épp úgy bizonyítják ezt, mint a 14. századi kassai Szent Erzsébet-himnusz, vagy a 15. század számos fennmaradt Graduálisa és Missaleja. Speciális magyar egyházi énekek dallamait azonban évszázadokig nem írják le, később is csak szórványosan, gregoriánumra applikált magyar szövegek mellé jegyzik oda a melódiát (Nádor-kódex 1508). Mikor a 16. században a reformáció új magyar népénekirodalmat teremt, azzal párhuzamosan a katolikus egyházi énekköltészet is új virágzásnak indul, de csak a 17. század folyamán látja elérkezettnek az időt arra, hogy dallamkincsét írásba foglalja. Az új protestáns egyház jóideig megőrzi a régi graduális-formát s főként a graduális dallamkincsét, csak magyar szövegekre alkalmazza a hagyományos melódiákat (Gálszécsi István énekeskönyve, Krakkó 1536, Huszár Gál Keresztyéni gyülekezetben való Isteni Dicséretei 1574 - ezek már kótás nyomtatványok; a kéziratos gyűjtemények közül elsősorban a Batthyány-graduál [1541-63] említésreméltó). A protestáns graduálisok divatja még végigkövethető a 17. és 18. századon is; legfontosabb emléke az Öreg Graduál, Geleji Katona István és Keserüi Dajka János hatalmas gyűjteménye 1636. Mellette azonban egész sor kéziratos graduális bizonyítja a hagyomány szívósságát (Kecskeméti Graduális 1637-38 stb.; ref. és unitárius graduálok még a 18. században is ebben a formában készülnek [debreceni, székelykereszturi kéziratok]); kath. részről az ujhelyi pálosok graduálja 1623 [Liber Choralis] stb.) A reformáció nyomán felviruló önálló magyar dallamtermés első, szórványos feljegyzéseivel a 16. század végén találkozunk (boroszlói kézirat), de hogy már korábban rendkívül elterjedt, azt számos adat bizonyítja (nyomtatott református énekszöveg-gyűjtemények 1560 óta, új énekek bevezetésének megszorítása az 1560.-i nagyszombati zsinaton stb.). A 17. század folyamán az után megjelenik a régóta tervezett (1629 óta előkészített) katolikus dallamgyűjtemény, a Cantus Catholici (l. o.) (1651.-i első kiadása Kisdi Benedek egri püspök védnöksége alatt jelent meg s ezért Kisdi-féle é. k.-nek is szokták nevezni; később bővített kiadásai: 1675, 1703, 1738, 1792. Editio Szelepcséniana név alatt ismeretese [az 1703.-i kiad. címlapján már jelzik: ex editione Szelepcséniana], mert a 1765.-i [s talán már egy előbbi] kiadás Szelepcsényi György esztergomi érsek rendeletére jelent meg). Ebbe a rendkívüli jelentőségű gyűjteménybe, tekintélyes latin melódia-anyag mellet, jelentékeny számban vettek fel magyar dallamokat is, nem csekély részben épp a reformáció dalterméséből; ezek a magyar népénekdallamok itt jelentek meg először nyomtatásban s ebben a formában szolgáltak alapjául a következő másfél század egyházi énekgyakorlatának. A Cantus Catholici-t még egy sor jelentős katolikus énekeskönyv követi, melyekbe szintén felvették a melódiákat s így elsőrangú forrásai lettek a régi magyar egyházi dallamoknak: a Szegedi Ferenc Lénárt-féle Cantus Catholici (Kassa 1674) az előbbi Cantus Cath.-kiadvánnyal párhuzamos kezdeményezésnek látszik; jelentős számban tartalmaz magyar miseénekeket s magyar népénekanyaga általában igen figyelemreméltó. Illyés István (l. o.) Sóltári Énekei (Nagyszombat 1693) a különben katolikus részről kevéssé kultivált zsoltárdallamokat (a zsoltárok szabad parafrázisaira, a református gyakorlatban dicséreteknek nevezett textusokra énekelt melódiákat) öleli fel s túlnyomórészben a reformátusok zsoltárdallamira támaszkodik. Ugyanehhez a kiadványhoz mellékelten jelentek meg Illyés Halottas Énekei is szintén nagyrészben a reformátusokkal közös dallamkinccsel; mindkettőt ismételten újra kiadták (1721, 1749, 1781, 1793, 1809, 1847 stb.). Náray György Lyra Coelestis-e (Nagyszombat 1695) szintén jelentékeny sorát tartalmazza a magyar egyh. népének-dallamoknak, de jóval nyugatibb orientációja (újabb latin énekek, már a Cantus Cath. óta), mint az Illyés-féle kiadvány. A kéziratos Turóczi Cantionale és Passionale (a 17. század utolsó negyedéből) és az Egyetemi Könyvtár kéziratos Magyar Cantionale-ja (1700 körül) nagyrészt a két Cant. Cath. népénekanyagát őrzik meg s bővítik néhány újabb dallammal. Az a kép melyet ilyenmódon 1700 körül mutat a magyar katolikus énekeskönyv, meglehetősen sokszínű; latin, német, cseh (huszita) anyag mellett jelentékeny szerep jut a tisztán magyar dallamkincsnek. A református egyházban a 17. század elején döntő lépés történik az egyházi ének terén. 1607 megjelenik Herbornban Szenczi Molnár Albert magyar Psalteriuma, a francia (Marot-Béza-féle) zsoltárok magyar fordításával s az eredeti francia (Goudimel nevéhez fűzött, de a valóságban L. Bourgeoistól és másoktól eredő) dallamokkal. A magyar református egyház gyakorlata magáévá teszi ezt a zsoltárkiadványt s vele bevonulnak Magyarországra a francia zsoltárdallamok, melyeket akkor már a német reformátusok is átvettek (Lobwasser) s melyeket latin szöveggel is kiadtak (Spethe; egyes adatok szerint lehetséges, hogy ezt a latin zsoltárt már a 16. század vége felé használták Sárospatakon). A magyar szöveg felhasználta a francia dallamok szabad ritmikus lebegését, de a magyar praxisban épp ezért hamarosan átritmizálódtak. A Szenczi Molnár-féle Psalterium a 17-18 század folyamán számtalan kiadásban terjedt el a magyar reformátusok között; a 18. században (Maróthi György debreceni professzor kezdeményezésére) már a francia zsoltárdallamok Goudimel-féle négyszólamú feldolgozásának adaptációjával is kísérleteznek (harmóniás, azaz négyszólamú magyar zsoltárkiadás, Debrecen 1743, 1756, 1764, 1774). Magának a magyar református dallamanyagnak írásbafoglalása meglehetősen későn válik szükségletté a református egyházban: 1751. Kolozsvárott jelenik meg az első kottákkal ellátott Közönséges Isteni tiszteletre rendeltetett Énekeskönyv, mely végre megrögzíti a kétszáz éve csak szájhagyományban élő tekintélyes dallamkincset. (130 melódia, új kiad. 1761). Innen kerül át az anyag túlnyomórésze a debreceni zsoltárkiadás függelékébe (1774), majd magukba a debreceni zsoltárkiadványokba (1778-1806). A század vég felé megrostálásának s Kolozsvárott 1777, majd 1838; Debrecenben 1806. megreformálják az énekeskönyvet: a régi zsoltárparafrázisok, a dicséretek legnagyobbrésze s vele épp a magyar melódiaanyag zöme, kimarad az énekeskönyvből s a francia dallamok csaknem kizárólagos uralomra jutnak (csak újabban, 1909 óta kerül vissza a régi anyag egyrésze a ref. é. k.-ekbe). - A régi magyar ref. halottasénekek szintén a 18. században látnak először napvilágot dallamaikkal együtt (az Ujfalvy Imre-féle Halott temetéskorra való Énekek [1598] kótás kiadásai: Erdélyben 1770 körül, Debr. 1791, Losonczi István Halottas Énekei 1778); számos kiadást értek a 19. század folyamán is. - Az evangélikusok már a 16. század óta a német koráldallamokkal élnek; énekeskönyveik, így az Ács Mihály-féle Zengedező Mennyei Kar (1696) és Arany Lánc (1726), valamint a Frankfurti Graduál (1746) stb. túlnyomórészt nótajelzésekkel utalnak a megfelelő német melódiákra. A kath. egyházi ének terén a 18. század jelentős fordulatot hoz. A század közepétől kezdve feltartóztathatatlanul árad be az országba a német dallamvilág, egyházi és világi téren egyaránt. Már Amade László Buzgó szívnek énekes fohászkodásai c. kis énekes kiadványában (Bécs 1755) félreismerhetetlen az új német melódiák nyoma. Legélesebben azonban Bozóky Mihály (l. o.) Katolikus kar-béli kótás énekeskönyv-e (Vác 1797) és Jól meghalásra serkentő magyar egyházi énekeskönyv-e (u. o. 1806) mutatja a döntő fordulatot. Az énekek nagyrésze mellett új német dallam szerepel (főként dél-német énekeskönyvek anyagára ismerünk; benyomulásukban talán a II. József alatt erőre kapott németesítő törekvésnek is részük van, amiért dallamkincsként is megjelölhetők). Ezek a új német dallamok, melyeket a magyar énekgyűjtemények minden sajátosságukkal együtt átvesznek s melyek így a magyar egyházi ének prozódiáját meglehetősen kedvezőtlenül befolyásolják, a következő korszakban éppoly uralkodó helyzetbe kerülnek a kath. énekgyakorlatban, mint a református egyházi énekben a francia dallamok; a régi magyar anyagot háttérbe szorítják vagy elhalványítják, amit legjobban bizonyít, hogy régi magyar népének-melódiákat is új, németes ritmizálásban kezdenek közölni. Mint a Cant. Cath. és Illyés késői kiadásai igazolják, a régi magyar anyag azért nem tűnt el a használatból s a kétféle dallamkincs idővel sajátságos keverékstílusban olvad össze, mely a 19. század folyamán domináló helyet foglal el a kath. egyházi énekben (Kovács Márk: A keresztény katolikai isteni tiszteletnek minden ágaira kiterjedő énekeskönyv 1842-44, 3 részben). Az 50-es évek folyamán ezek a vegyes áramlatok mint valóságos gyűjtőmedencében futnak össze a Zsasskovszky-féle (l. o.) énekeskönyvekben (Manuale musico-liturgicum 1853 stb.), hogy innen idővel tisztulóbb mederben induljanak tovább. Irodalom: Erdélyi Pál: Énekes könyveink a XVI és XVII. században 1899, Bartalus István: A magyar egyházak szertartásos énekei a XVI és XVII. században 1869, Bogisich Mihály: Magyar egyh. népénekek a XVIII. századból 1881, Cantionale et passionale hungaricum 1882, Szegedi F. Lénárt énekeskönyve 1886, Dankó József: Vetus Hymnarium 1893, Isoz Kálmán: Latin zenei paleográfia és a Pray-kódex zenei hangjelzései 1922; Kálmán Farkas Éneklő kar-a 1880 és cikkei (Magyar Prot. Egyházi és Iskolai Figyelő 1879, Czelder Figyelője 1880, 1882, Debr. Prot. Lap 1882, 1885, Prot. Egyh. és Isk. Lapok 1878, 1879, 1881, 1883, Egy. Phil. Közl. 1884); Bartha József: A magyar kath. énekköltészet a XVIII. századig 1901, Babik J.: A magy. kath. egyh. ének tört. 1896, Kövesi Lajos: Kath. énekeink és énekeskönyveink a XVII. században, Kecskemét 1903, Horváth Cyrill: A magyar kath. énekköltészet a XVIII. századig, Sárosp. fűz. 1904, Erdélyi János.: Magyar népdallamok és ref. szenténekek, Sárosp. Fűz. 1864, Erdélyi Pál: Adalékok a régi magyar irodalom történetéhez, Egy. Phil. Közl. 1893, Révész Imre: A magyarországi ref. egyház közönséges énekeskönyvéről, Debrecen 1866, Szathmáry József: A ref. templomi énekeskönyv története, Prot. Szemle 1892, Farkas Lajos: Zsoltárköltészetünk Szenczi Molnár Albert előtt, Prot. Szemle 1898, Barla Jenő: Írott énekgyűjtemények (codexek) a XVII. századból, Prot. Szemle 1900, Szegedi Gergely és énekeskönyve, u. o. 1899, Révész Kálmán cikkei (Prot. Egyh. és Isk. Lapok 1896 stb.), Seprődi János: A magyar ref. egyh. közönséges énekeskönyvéről, Szügyi József: A magyar ref. énekeskönyv múltja, Debrecen 1910; Régi Magyar Költők Tára I-VIII. stb. Új dallamkiadások: Szt. Erzsébet-himnusz, l. Könyvbarátok Lapja 1928. 2. (Varjú Elemér és Lajtha László beszámolója) és Zenei Szemle 1928. 106-7. Nádor-kódex, l. Nyelvemléktár XV.; Bogisich Mihály: Őseink buzgósága 1888 és 1897; Erdélyi Pál és Divéky Adorján kiadták hasonmásban Gálszécsi István 1536.-i énekeskönyvének töredékét (Magyar Könyvszemle 1887 és 1911); Harmat Arthur 1926. kiadott 30 dallamot Náray Lyra Coelestiséből orgonakísérettel s régi énekeskönyvek 260 dallamát új magyar kath. Népénektárában (Magyarok Hozsannája; szintén orgonakísérettel); Bárdos Lajos néhány 18. századi karácsonyi dallamot Koncz Gábor 1771.-i Cantilenae-iból (Magyar karácsonyi dalok a 18. századból, Zenei szemle 1929). V. ö. még Szabolcsi B.: Probleme der alten ungarischen Musikgeschichte, Leipzig 1926. u. a.: Adalékok a régi magyar metrikus énekek történetéhez, Irodalmtört. Közl. 1928 és (Pótlás) 1929. Szabolcsi.

Szerkesztette: Lapoda Multimédia



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is