Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Énekmondók... ----

Magyar Magyar Német Német
Énekmondók... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Énekmondók

Énekmondók, régi magyar. A középkor magyar világi zenéje teljes egészében elveszett. Legfontosabb képviselőiről, művelőiről és terjesztőiről, az É.-ról azonban számos adat és feljegyzés szól, elég arra hogy jelentős kultúrájukról legalább vázlatos képet nyerhessünk. A feljegyzések részben funkcióikról, részben birtokügyeikről (nagyrészt közvetve, helységnevek révén) szólalnak, szerepelnek néhány egyházi jellegű tilalomban is; foglalkozásuk jellegére ezenkívül néhány nyelvemlékünkből következtethetünk s végül maradt róluk egy sor névszerinti említés. Az igric (ihrec) szláv megjelölésből sokáig szláv eredetükre következtettek, ma azonban tudjuk, hogy az igric szónak, mint foglalkozásnévnek, 15. századi emlékeink előtt nincs nyoma, hogy tehát az Árpádkori magyar énekmondók (joculatorok) igric néven kimutathatóan sehol sem szerepelnek s így állítólagos szláv származásuk semmivel sem bizonyítható; ezenkívül az igric név a 15. században sem énekmondót, hanem általában muzsikust és mulattatót jelent, szláv eredetének tehát még akkor sincs különösebb jelentősége a magyar énekmondás történetében, ha feltesszük, hogy ezek a muzsikusok szláv elnevezésükkel együtt hivatásuk szláv jellegét is megtartották. Közvetlen kapcsolatot az igric elnevezéssel az Árpádkorban csak két Igrec, ill. Igrici nevű helység sejtet, ahol a 13. században a joculatoroknak, énekmondóknak hivatalos jellegű telepük volt (egyik pozsony-megyei, a másik zala-megyei helység; utóbbi helyen királyi szolgálatban álló joculatorok éltek). Könnyen elképzelhető azonban, hogy ezeken a helyeken egyszerűen a régi szláv hely- és foglalkozásnév maradt életben, melyet az új magyar joculator-telepesekkel valami módon vonatkozásba hoztak. - A feljegyzések alapján a középkor magyar énekmondóinak történetében - a 16. század kezdetéig, amikor örökségüket a hegedősök-lantosok veszik át- három korszakot különböztethetünk meg. Egyik a 13. század (1320-ig), mikor nyilvánvalóan a joculator-énekmondók állanak előtérben. Nagy történeti jelentőségükről Anonymus krónikájából tudunk, mely félreérthetetlenül nevükhöz fűzi a régi magyar énekes monda-anyag fenntartását. Két megyében hivatalos jellegű birtokuk van. Többet névszerint említenek (Csiper 1253, Szombat 1273, Hamzó 1288, Mikó 1296, Tamás 1329, talán közülük való az 1277. és 1297. említett Énekes Lőrinc s az 1326. említett Kobzos János is). Az egyház kezdődő idegenkedését az 1279.-i budai zsinat egyik határozata mutatja, melyben az egyháziakat eltiltják joculatorok, mimusok és histriók hallgatásától. - Második korszakuknak a 14. századot nevezhetjük. A joculator eredeti énekmondó-hivatása apránként háttérbe szorul s részben mulattató-szerep, részben instrumentalista funkciója lép előtérbe (az utolsó névszerint említett joculatort, Mártont 1377. már egyúttal síposnak, fistulatornak nevezik). Ugyanekkor egy Nagy Lajos korabeli oklevélben (1347) feltűnnek a királyi alkalmazottak egy csoportjaként a regesek, vagy regösök, akiknek szerepéről máig semmi közelebbit nem tudunk, de nem lehetetlen, hogy valamiképp összefüggésben állanak a népi regöléssel. (l. Színművészeti Lexikon: Magyar népi teátrális szokások.). A 14. század vége felé hangszeres muzsikusok csoportja lép előtérbe s mind uralkodóbb helyzetet foglal el (az első hegedős, István, 1394., síposok, gajdosok [gajd. a síp esetleg a kürt régi megjelölése], hegedősök). - A 15. század már új viszonyokat hoz s ezért harmadik korszaknak tekinthetjük. Felbukkan az igric megjelölés, részben muzsikus, részben értelmében; a régi joculator is a bohóc színvonalára zülli, az egyház megbélyegző tilalmakkal fordul ellenük (Budapesti Glosszák kódexe 1460.-i szepesi zsinat). Másrészről az énekmondásnak új, gazdagabban tagozott kultúrája virul fel: részben az udvarnál, ahol lantosok (az első, Gergely, 1427) és hegedősök állanak az előtérben (Galeotto feljegyzése Mátyás király asztali hegedőseitől), részben a nép között, ahol, úgy látszik, sohasem némult el a krónikás és vitézi ének tradíciója (Bonfini feljegyzése a kenyérmezei ütközet után elmondott katonai énekekről). - Az általános fejlődés tehát növekvő kulturális tagozódás képét adja: az egységes, közös nemzeti kultúrából egyre több réteg bontakozik ki, a közös hagyomány egyre több külön funkció keretében helyezkedik el. a 16. század magyar kultúrájában azonban még félreismerhetetlen a régi belső egység nyoma; s kétségtelen, hogy a magyar középkor (elveszett) énekes kultúrája organikus folytatásra talált a 16. század históriás énekirodalmában. (l. Históriás ének.). V. ö. Szilády Áron: Három hegedősének, Századok 1882. Sebestyén Gyula: Adalékok a középkori énekmondók történetéhez 1891. U. attól: A regösök 1902. U. attól: A magyar honfoglalás mondái 1904. Sztripszky Hiador: Igricek - énekes koldusok, Ethnogr. 1908. Jankó János: Igricek. a Bihar-hegységben, Erd. Múz. 1894. Moór Elemér: A Toldi-monda és német kapcsolatai 1914. U. attól: Die deutschen Spielleute in Ungarn, Ungarische Jahrbücher 1921. U. attól: Igric. Ung. Jahrb. 1928. Réthei Prikkel Marián: A régi magyar énekmondók, Egy. Phil. Közl. 1917. Szabolcsi Bence: A középkori magyar énekmondók kérdéséhez, Irodalomtörténet 1928. U. attól: Die ungarischen Spielleute des Mittelalters, Abert-Gedenkschrift 1928. Szabolcsi.

Szerkesztette: Lapoda Multimédia



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is