Enharmónia

Az egyenletesen temperált hangrendszerben (tehát az európai, mai hangrendszerben) két oly egymagasságunak vett hang viszonyát jelenti, melyek más-más nevet viselnek (és különböző kottázásúak), mivel a hangnem- quintkörben ellenkező oldalról származnak. Pl. asz-gisz, h-cesz, f-eisz stb. A fizikai (természetes) hangrendszer nem ismeri az E.-t. Gyakorlatban csak oly hangszereken pontos az E., melyeken közős hangolásnak az enharmónikus hangok (zongora, orgona, cseleszta, xylophon, stb., szóval a végig elkészített hangú hangszereken), egyéb hangszereken a jó játékos (vagy a jó énekes) a hangokat dallami szerepükhöz képest intonálja, vagyis pl. asz-t valamicskével mélyebben veszi, ha g felé törekszik, mint gisz-t, ha a felé törekszik, s ezáltal bizonyos fokig eltér az E.-tól és eltér a fizikai viszonytól is (a természetes hangrendszerben asz mindig magasabb, mint gisz). Nem valódi az E., ha csupán technikai, olvasási könnyítés végett van jelen (pl. Kreutzer 27. heg.-gyakorlat: fesz helyett e). Legfontosabb szerepe az E.-nak akkor van, amikor ugyanazon hangmagasság jellemzett kétféle viszonylatát közvetlen egymásutánban használják fel: ez az enharmónikus csere, mellyel többnyire enharmónikus moduláció (hangnemváltozás) alkalmával van dolgunk. De ez sem E.-i azonosítás (identifikáció). Megfigyelhetjük ugyanis, hogy még zongorán is mintegy hangváltozást észlel a zenei fül E.-i csere alkalmával (a), ugyanúgy, mint általában akkor, ha valamely hang melódiai szerepe ellenkezőjére változik (b): @ a)-nál úgy érezzük, mintha az esz följebb csúszott volna disz-re (mert utóbbi e felé törekszik); b-nél, mintha az esz egy kissé magasabbra csúszott volna (mert a 2. akkordbeli szerepe révén fesz-re törekszik). E.-i azonosítással csak az un. atonális rendszerben van dolgunk, mely az oktávon belül csupán 12 különböző hangot ismer, tehát az E. különbségeit nem veszi számításba. (V. ő. Golyseheff kompozícióit 1914, Eaglefield-Hull: Modern Harmony XI. 1913 és új zenei lexikonjának Atonalitás-cikkét, J. Hauer: Vom Wesen des Musikalischen és Deutung des Melos 1923, H. Eimert: Atonale Musiklehre 1924, A. Bauer: Atonale Satztechnik 1925.) Tisztán E.-n alapul az un. egészhangú skála (pl. c d e fisz gisz aisz, melynek értelme nem változik, ha c d e gesz asz b-nek stb. írjuk is). Az egyenletesen temperált hangrendszer más neve: enharmónikus-kromatikus hangrendszer, mivel a benne mozgó zeneművek egyik fontos eszköze az E. felhasználása. L. még Negyedhangok. V. ö. M. Arend: Das chromatische Tonsystem (Sammelb. d. IMG. III. 4). Molnár.

Szerkesztette: Lapoda Multimédia