Enharmonion

(t. i. genos, faj) a görög zeneelmélet harmadik, értelme szerint összhangzó melódiafaj (l. diatonikus és Kromatikus), amely éppúgy, mint a másik kettő, a mai enharmonikus fogalomtól teljesen elütő elven épül fel. Ez is a tetrachord két középső hangjának egyik hangolási módját jelentik úgy, hogy a két szélső hang változatlan marad. Plutarchos és Aristoxenos adatai összevetéséből arra lehet következtetni, hogy az E. történetében két korszak volt. Olympos (l. o.) nevéhez az ősi diatonikus hangolásmódnak azt a sípzenével összefüggő módosítását fűzik, hogy a dór hangmenetben a tritét (cis') és a lichanost (g) kihagyta. Az un. újabb E. (Kr. e. 6-4. sz.) vívmánya viszont a negyedhang behozatala először a fríg és lyd, utóbb a dór hangmenetbe, úgy, hogy a tetrachord hangjai ezek: a, f, (1/4-del emelt) e, e, azaz a hangközök értékük szerint: 2+1/4+1/4. Ebben is, a két felső hang közének értéke nagyobb a másik kettő összegénél, a pyknonnál (l. o.). ezek a negyedhangnyi távolságok (diesis, l. o.) természetesen nem mások, mint azok a hangcsúsztatások, amelyeket a sípon könnyű kihozni (a lanton a lichanost s a tritét megfelelően hangolták), de mennyiségileg alig lehet meghatározni. A Kr. e. 4. században kiment a gyakorlatból s idejét múlta. Czebe.

Forrás: Zenei lexikon