Érzelem

általánosságban tudata annak, mikép érezzük saját magunkat, azaz fölfogása annak, hogy mily értéke van a tudat valamely állapotának magára a tudatra nézve. Tudatunk ugyanis vagy a külvilág jelenségeinek érzéki felfogásával, vagy az érzéki képek további feldolgozásával, egybekapcsolásával a megismerés céljából van elfoglalva; ez a lelki életnek mintegy intellektuális része; az értelem, ész, a lelki élet azonkivül az ellenkező irányban is működhetik; nem elméleti megismeréssel foglalkozik, hanem a cselekvésre adja meg az indító erőt, választja meg az eszközöket, tüzi ki a célt, akár ösztönöktől hajtva, akár világosan fölismert gondolatok és meggyőződések hatalma alatt; ez a lelki életnek gyakorlati cselekvő oldala, az akarat; végül a lelki élet még egyébként is működhetik, a tudat bizonyos szabadsággal kapcsolván össze jelenségeit, de sem a megismerés, sem a cselekvés szempontjából, hanem hogy működésében szabad tevékenységét érvényesítse: a játékban, a művészetben. Mindezekben a tevékenységekben a tudat bizonyos tárggyal (tartalommal) áll szemben, melytől megkülönbözteti magát; a megismerésben a megismerendő, a cselekvésben az átalakítandó vagy megvalósítandó tárggyal. Minde tevékenységeket azonban nem közömbösen nézi vagy végzi, hanem maga-magát is e tevékenységek közben valamikép érzi, jól vagy rosszul, avagy közömbösen; azt az érzést nevezzük tehát érzelemnek, melyben a tudat saját állapotának maga-magára vonatkozó értékét (hogy mit ér ez neki), hogy jól vagy rosszul, vagy közömbösen érzi-e magát azon körben, fogja föl. A tudat nem egyéb minthogy az én megkülönbözteti magát valamely tárgyától; a tudat válhatatlan kapcsolata az alanynak tárgyával; az érzelem pedig az az állapota a tudatnak, midőn saját magának a hogyléte válik neki tárgyává. Az én saját hogylétének e tudata ősi alaptény, melyet az előbbiekben konstatáltunk, leirtunk, egyéb jelenségektől megkülönböztettünk, de amelyet más valami még egyszerübb, még ősibb tényből le nem tudunk származtatni. A legegyszerübb definició tehát a. m. maga-magát jól v. rosszul érezni. Ez némileg tautologia ugyan, de ily egyeszerü alaptényekre voltaképp csak rá lehet mutatni, őket másoktól megkülönböztetni, de nem lehet őket, mint egyszerüeket, alkotó részükből magyarázni, se pedig, mivel eredetiek, még eredetiekből leszármaztatni. Ebből következik, hogy az É. nem valami elkülönített régiója az emberi léleknek, hanem ennek minden működését és nyilatkozását, vele összeszövődvén, kiséri. Némelykor, ha figyelmünk, érdeklődésünk másfelé irányul, a kisérő É. háttérbe szorulhat, s ha ez bizonyos É.-ekre nézve folyvást történik, akkor ezek az É.-ek el fognak satnyulni, mig viszont ily É.-ekre való figyelés, ily É.-ek szándékos előtérbe helyezése fogékonyságunkat irántuk nagyban fokozza. (A művész nagyon fogékony esztétikai érzelmek iránt; aki testi munkával keresi kenyerét, nem fogja a szinek harmoniájának érzelmi értékét finoman mérlegelni; kórházak személyzete eltompulván, közömbösebb lesz mások testi szenvedései iránt stb.) Az É.-ek intenzitása is igen különböző lehet s egyes esetekben megközelíti a zérót; nagyon megszokott, mekanikailag végzendő teendőket majdnem mindig érzelmi visszhang nélkül végzünk; az elvont gondolkodást, melyben egész törekvésünk mintegy kifelé, a tárgy megismerésére irányul, általában gyengébb intenzitásu érzelmek kisérik, mint az erkölcsi életet; de ezekben az esetekben az E.-eknek igen gyenge, a zérót megközelítő intenzitása nem rontja le azt az általános tételt, hogy az É. nem egyéb mint a tudat saját állapota értékének megbecsülése, melyre működése közben, e működés tudata mellett ráeszmél.

Az É. mint saját egyéniségünk, hogylétünk tudata, tehát legbelsőbb érdekeinknek kifejezése, igen fontos szerepet visz a lelki életben. Különösen benső viszonyban van a kivánással, ösztönnel, akarással. Ami ránk nézve kellemes, azt általában megkivánjuk, ami kellemetlen, azt kerüljük, visszautasítjuk, vagy megszüntetni iparkodunk. S még fejlett szellemi életünkben is, mikor a pillanatnyi É.-k hatása alól fölszabadítjuk magunkat s egy többé-kevésbbé összefüggő terv szerint irányozzuk életünket, kötelességeket ismerünk el: az érzelmek szerepe meg nem szünt, ellenkezőleg, felsőbb ideális érzelmek hatalma alatt állunk, amelyek előtt hátrálniok kell a pillanatnyiaknak és alsóbbrendüeknek. Ilyenkor is egyéniségünk érdekei, tehát érzelmei, minden emberi dolognak ez értékjelzői uralkodnak, csakhogy ez az egyéniség ez esetben kifejlett, érdekei mintegy objektivek; ami rá nézve értékes, egyszersmind egyetemes értékü. Az É.-k általában, minden tevékenységünk nyomában kelvén, minden tevékenység gondolata kelti a megfelelő É.-t s az érzelem azután e tevékenységet, v. megfordítva. Igy az É. valószinüleg minden u. n. hajlandóságnak ősi forrása, a tehetség táplálója, az ösztönöknek is élesztője, Mert habár az állati szervezet évezredes fejlődése után az u. n. ösztönök, a testi szervezetben gyökerezvén, még azon érzelmek ismerete előtt is, melyek kielégítésével járnak, nyilatkoznak: mégis a fejlődés menete csak az lehetett, hogy a kellemes megkivánásából képződtek e megkivánás imperativ föltételei, melyek az ösztönt teszik, és most is az ösztön kielégítésével járó érzelem növeli az ösztön erejét s biztosítja fenmaradását. A lelki élet mekanizmusában mindenütt ott találjuk az É.-et, érzetünkkel, képünkkel, képzeletünkkel, elvont gondolatainkkal összeszövődve, e szövetkezés alapján bontó s összetevő erő gyanánt szerepelvén, mig esztétikai s erkölcsi életünkben hatalma még nyilvánvalóbb. Az erkölcsi élet, az ösztön természeti alapjától kezdve az összefüggő erkölcsi világnézletig az érzelmeken alapul, rajtuk épül s a fantázia játéka is, a művészet legremekebb alkotásainak magaslatán, az É. forrásából merít erőt és vesz irányt. A tudományos lélektan fejletlenségét mutatja, hogy az a része a lélektannak még a legtökéletesebb s az É. elméletének részletei még legkevésbbé ismeretesek.

Az É., mint mondottuk, kisérő jelensége minden lelki eseménynek, azaz tudatunk minden működése, érzelmi visszhanggal jár s azért rendesen az É.-ről amaz okkal együtt van tudomásunk, melynek alkalmából keletkezett. Ha megvágom az ujjamat, akkor a fájdalom érzelme az ujj megvágásának tudatával együtt lép fel; ha valamely nagy sikert vivtam ki, a siker tudata s a diadal érzelme együtt járnak stb. De azért az érezelem oka s maga az É. két dolog, melynek tudata együtt járhat, de nem kell, hogy együtt járjon. Gyakran igen jól tudjuk, mikép érezzük magunkat, de nem hogy miért; heves érzelmek fognak el, anélkül, hogy azok okai előttünk ismeretesek volnának, nem ritkán egészen másutt keressük ezeket az okokat, mint ahol tényleg vannak. Hogy csak egy példát mondjunk: a sértett hiuság némely emberben igen heves érzelmi s egyéb visszahatásoknak okozója, de ki vallja be magának ezt az okot? Egy neme az É.-nek oly határozatlan s alaktalan, hogy ezeknek okát rendesen nem ismerjük. Valamint ugyanis testünk állapotáról összérzelmünk van, mintegy sommázata azoknak az egyes érzelmeknek, melyeket az egyes szervek keltenek a tudatban, ugy a tudat összállapotának értékéről is van tudomásunk, arról, hogy általában egy bizonyos időpontban hogyan érezzük magunkat s egyes érzelmeinknek ezt az eredőjét nevezzük hangulatnak. Hangulataink okairól rendesen nem tudunk sokat, mert ezer kis és nagy okuk lehet. Minthogy pedig magát az É.-t alig lehet leirni, hanem közelebbről csak amaz okok megjelölésével jellemezni, melyek szülték; az É.-kről azt szoktuk mondani, hogy kimondhatatlanok, alaktalanok, hatástalanok, amint tényleg azok. De az érzelem ereje ettől egészen független. Van olyan, mely kifejezhetetlen s nagyon erős és megfordítva. Egészben véve az E. lenge, változékony, ezeralaku mivoltánál fogva nehezen hozható kifejezésre, legkevésbbé hozzáférhető a tudományos kutatásra nézve. Az É. világa a mi legbensőbb tulajdonunk, melybe más ember csak annyiban hatolhat, amennyiben hasonló világot rejt magában. Aki valamily É.-t még nem tapasztalt a maga lelkében, az ugy beszél majd róla, mint a vak a szinekről.

Az É.-t több szempontból oszthatni be. A legegyszerübb beosztás: kellemesekre s kellemetlenekre; a kellemesek mintegy jelzik, mi való nekünk, mi kedvező egészségünkre nézve, a kellemetlenek pedig egyéniségünk megzavarását, bántódását jelentenék. Megjegyzendő, hogy ha ez általában igaz is, mégis megtörténhetik, hogy ami az egyik tekintetben kedvező ránk nézve, más szempontból (tulságos élvezet stb.) károssá válhatik. A beosztás másik szempontja az érzelmek okai. A legalsóbb fokon állanának az idegélettel közvetetlenül összefüggő érzelmek (éhség, szomjuság, fejfájás stb.), melyekben a legegyszerübb érzetekkel járó érzelmek jelentkeznek. Ezek nagy részében az É. sokkal erősebb mint okának tudata. Felsőbb fokon állanak az érzéki szervek közvetítette érzetekkel járó É.-k. Az izlés, szaglás, tapintás érzeteivel járó érzelmek igen hevesek, a hangokkal járók nemesebbek, de gyöngébbek is, még gyöngébbek a szem érzeteivel járók. Szinek diszharmóniája soha sem fájhat annyira mint hangoké; kellemetlen hang nem lehet oly kellemetlen, mint kellemetlen iz vagy szag. A lelki élet összetettebb alakjait is érzelmek kisérik; a szemléleteket, képeket, képzeteket (bizonyos alakok jobban tetszenek nekünk, mint mások stb.); s nemcsak a lelki élet produktumait kisérik érzelmek, hanem a lelki élet ama tevékenységeit is, melyek eme produktumok létesítéséhez szükségesek. Aki könnyen fog fel valamit, hamar találja valamely dolog nyitját, igazságokat derit föl stb., mindezen sajátságos örömet érez, mig az ellenkező kényelmetlen, bosszus v. kétségbeesett hangulattal tölti el. (A művész alkotása kéjjel és kinnal jár, kéjes az első koncepció, az eszme fölvillanása, a terv; kinos a nehézségekbe ütköző kivitel, a kétség, vajjon sikerül-e; lázas kéj kiséri ismét a megindult alkotást és esetleg lehangoltság keletkezik a kész művel szemben, mely nem felel meg a művész álmának.) Ide tartozik p. az unalom és szórakozás érzelme is. Az É.-k egy további igen fontos osztálya az, mely az emberi élet gyakorlati tevékenységével, az ösztönnel, kivánással, akarattal függ össze. Ezek azok az érzelmek, melyek az egyéniség érvényesítésével járnak, kezdve az alsó fokokon, az egyéni test s a faj fentartására irányuló ösztönökkel összekapcsolt érzelmeken (a világ alkotmányát az éhség s a szerelem tartja fenn, mondja Schiller), föl a legmagasabb erkölcsi érzelmekig. Hogy csak néhányat említsünk: önérzet, hiuság, becsvágy, büszkeség, szemérem, irigység, rokonszenv, részvét, szeretet, hüség, bátorság, következetesség, igazságszeretet, odaadás. Végül az esztétikai É.-ket emítjük, melyeknek jellemző tulajdonsága, hogy kivánással nem járnak (a szép érdek nélkül tetszik) s melyek egyéniségünk szabad tevékenységével vannak egybekapcsolva, ugy hogy az előbb említett érzelmek mind esztétikaiakká válhatnak. Egészben lehetne az érzelmeket e szerint testiekre, érzékiekre, logikaiakra, vallásiakra s esztétikaiakra osztani. Csakhogy ezek egymással is szövetkeznek s egy összetett É., minők a vallásiak, erkölcsiek, esztétikaiak stb., számos érzelmek szövetkezéséből keletkezhetik. Egy vallási É.-ben esetleg található érzéki É. (tömjénfüst hatása), logikai (isten fogalmának magasztossága), erkölcsi (a boldogság vágya, az igazság eszméjének becse stb.) és esztétikai (a vallási élet szépsége, a templom nagyszerüsége stb.).

Az É.-knek erős testi visszhangjuk is lehet. Már a régiek figyelték meg ezt a jelenséget s a harag orgánumának a májat tartották, az irigységet a lépbe helyezték, a szeretetet, bátorságot stb. a szivbe. Ettől fogva főleg a szivet tekintik az érzelmi világgal közel viszonyban. A felsőbb É.-k székhelyéül a nyelv általában a szivet tekinti. (A sziv fáj, örül, busul, szeret, ujjong, kétségbe esik stb.) A sziv mozgása az érzelmek hatása alatt tényleg erősen változik. Az öröm és remény erősen megdobogtatja, a bánat lassítja járását, az ijedtség megbéníthatja. De más testi szervek is megérzik az É.-k erejét. A bosszankodás a májra hat (epés ember, az epe fölkavartatik), a szem könyezik az örömtől és fájdalomtól, a komikumot a nevetés kiséri, az izmok érzelmeink hatása alatt majd feszülnek, majd lankadnak. Ezek a testre gyakorolt hatások az agyvelőtől származnak, de közelebbit erről, hogy miért támad bizonyos érzelmek folytán ilyen v. amolyan impulzus az agyvelő részéről, sem a fiziologia, sem a lélektan nem tud mondani. Amit a fiziologusok az É.-k fiziologiai okairól mondanak, mint önkényes föltevés és semmiféle komoly kisérleti alapon nem nyugszik.

Érzelmesnek mondjuk azt az embert, ki főleg az erkölcsi érzelmek köre iránt fogékony, ami nem tévesztendő össze az érzelgéssel. Hasonlókép az érzelmesség nem érzelgősség, hanem oly fogékonyság az érzelmek iránt, melyet némileg tulságosnak tartunk, mert az embertől megkivánjuk, hogy ne pillanatnyi É.-knek engedjen, hanem erkölcsi elvek szerint intézze életét. Aki az É.-k iránt a rendesnél vagy dicséretesnél kisebb mértékben fogékony, azt vagy a «hideg ész» emberének mondjuk, akit rendesen önzőnek, részvét nélkülinek stb. tartunk, vagy hogy érzéketlennek (e helyett érzelmetlennek; a nyelv e szókat érzés, érzet, érzék, érzelem: a megjelölt dolgok rokonsága, kapcsolatos volta folytán gyakran fölcseréli). Az érzéketlen ember vagy durva, nyers, műveletlen v. élményei és tapasztalati folytán kiábrándult, eltompult, életunott. A nevelés feladata az É.-k (főleg az esztétikai s erkölcsi É.-k) iránti fogékonyságot kiművelni, de egyszersmind tulságos erejüket az ész fejlesztésével a kellő korlátok közé szorítani.

Forrás: Pallas Nagylexikon