Északi nyelv és irodalom

É. név alatt a dán, svéd, norvég és izlandi nyelvet és irodalmat értjük. Egész a XIV. sz.-ig az északi népek nyelve tökéletesen egyezett egymással, a XIV. sz.-ban azonban az északi államok nyelv tekintetében már két tisztán megkülönböztethető csoportra oszlottak: a délkeletire, tehát a dán és svéd nyelvre, s az északnyugotira, azaz a norvég és izlandi nyelvre. Később mind a négy állam nyelve különvált egymástól. A különválás Norvégia és Izland közt késett leginkább, s csak a XV. sz. vége felé következett be. A tulajdonképeni északi nyelv (norsk tunga) egyedül Izlandban maradt fönn egész napjainkig, abban az erővel teljes szépségben, amit az irodalmi hagyományok mutatnak nekünk. A kereszténység bevitelével az irásjegyek is reformálódtak az északi népeknél. Természetes, hogy kezdetben csak latin szavakat irtak latin betükkel, s az anyanyelv jegyeit tovább is runákkal rótták. A XII. sz. végén egy ismeretlen izlandi tudós, aki messze tulszárnyalta kora szellemi álláspontját, bámulatraméltó nyelvismerettel és teljesen uralkodva roppant anyagán, anyanyelve runáit nagy grammatikai munkában helyettesítette a latin betükkel. Tanai nyomán indult egész hazája, ugy hogy ezentul csaknem kizárólag az általa összeállított lat. abécet használták. Ugyanez időben fogadták el azt a norvégek is. Svédország csak egy századdal később fogadta el a latin betüket. Az északi nyelvek XIII. és XIV. sz.-ból származó irás-emlékei nagy formaérzékről, szabályosság és diszről tanuskodnak. A század végével, amikor a papir mindinkább tért hódított, e csin sok tekintetben csökkent. Az északi irodalom tárgyalását lásd: dán, izlandi, svéd és norvég nyelv és irodalom cimek alatt.

Forrás: Pallas Nagylexikon