Észjog

v. természetjog, az ember és életviszonyai természetén gyökerező, az ész által megismerhető jogszabályoknak foglalatja. Ezeknek a jogszabályoknak rendszeres előadása az ész- v. természetjog tudományát képezi. Az É. elnevezés főleg Kant óta van használatban, jellemezvén egyuttal a tudomány észleges irányát, mig azelőtt a természeti jog elnevezés volt használatos. Nevezik különben még bölcseleti jognak is, minthogy elveit az észből s nem a tapasztalásból meríti; közönségesnek (Puffendorf), isteninek (Thomasius), mert az isten alapította viszonyokon gyökeredzik; dikaiologiának (jogtan). Ezzel szemben mások az É. lételének jogosultságát tagadják s abból a tételből indulva ki, hogy jog csak társadalomban létezhetik, arra a következtetésre jutnak, hogy a jog csak tételes jog lehet. Lehetséges annálfogva jogbölcselet, vagy is a tételes jognak bölcselete, ugy mint a tételes jogok alakulása, fejlődése és sajátságai okainak kutatása, ész- és célszerüségének birálata, de bölcseleti jognak vagy észjognak egyszerüen nincs tárgya. Az É.-tant mivelői két főrészre osztják: általános v. tiszta és különös v. alkalmazottra. Amaz a jognak általános elveit tárgyalja, az utóbbi azokat a társadalmi életviszonyokra alkalmazni törekszik. A különös rész a különböző jogviszonyok szerint, melyekre az É. elvei vonatkoznak, három részre oszlik: magánjogra, államjogra és nemzetközi jogra; mig mások a két utóbbit «közjog» együttes elnevezés alatt foglalván egybe, a különös részt két részre osztják. Az É. főforrása: a józan ész, mert de Groot szerint: Jus naturale est dictamen rectae rationis; mellékforrásai: az emberi ösztönök, melyek között főtekintetüek: az önfentartás, védelmezés, nősülés, társadalmiság, szabadság, szülői szeretet ösztönei; a jogérzület és a tételes jogok is. Segédtanai: az észtan, az erkölcstan, az ember- s jelesül a lélektan; a jogtörténet, a tételes jogtan, s főleg az összehasonlító jogtudomány; a politikai tudományok. Tudományos, rendszeres mivelése a XVII. sz.-ban veszi tulajdonképeni kezdetét, habár nyomaira már az ó-korban, az észjogtan főkérdéseit tárgyazó nevezetes munkákra már a XVII. század előtt is találunk. Kiemelendők a görögöknél Pithagoras, Sokrates, Platon - a köztársaságról és a törvényekről irt két munkájával - és Aristoteles; a rómaiaknál Cicero; a középkorban Salisbury János chartresi püspök (Polycraticusával), a doktor angelikusnak nevezett Aquinói Tamás (de regimine principum); a XIII-ik és XIV-ik sz.-ban Dante Alighieri, Occam Vilmos (doctor invincibilis); a XV. és XVI. században: Macchiavelli a fejedelemről irt munkája, s Livius fölötti beszélgetései; ellenlábasa Morus Tamás, Angolhon nagykancellárja; Bodin János, toulousei Gergely Péter, Botero János, Lipsius Just, Buchanan György (skót történetiró), a francia jogtudós: Hotomann Ferenc, a Junius Brutus neve alatt ismeretes Languet Hubert szász követ, Verulami Baco Ferenc, Anglia nagykancellárja stb.

Az E. rendszeres mivelésének megalapítójául de Groot (Grotius) Hugót (1583-1645) tekintik. De jure belli et pacis cimü nemzetközi jogi munkájával, melyet a tenger szabadságáról irt értekezése előzött meg; vele egykoru az államjog terén fellépett Hobbes Tamás (1588-1679) De Cive és Leviathan cimü műveivel, kinek követője Spinoza Benedek (Baruch 1632-1677), a magánjogra is kiterjeszkedett báró Puffendorf Samu (1632-1694), Leibnitz Godofred Vilmos (1646-1716), Thomasius Keresztély (1655-1728), Locke János (1632-1704); a XVIII-ik sz.-ban báró Cocceji Henrik (1644-1719), Wolf Keresztély (1679-1754), mindkettő külön iskolának megalapítója, kik mellett a harmadik iskolát Thomasius követői, a 4-iket pedig az egyik iskolához sem tartozó ecclecticusok, parlamenti nyelven pártonkivüliek képezik. Böhmer Henning Just hallei jogtanár (1674-1749), Schlötzer Keresztély Ágost (1737-1809) mellett az angol Hume Dávid (1711-1776), Paley Vilmos (1743-1805), a francia Bourlamaqui Jakab János (1694-1742), Helvetius Kolozs Adorján (1715-1771) és ennek tanait népszerüsítő Saint-Lambert Ferenc (1717-1805), és gróf Volney Koszta Ferenc (1755-1820), Voltaire Ferenc Mária (1694-1778), főleg pedig Montesquieu Károly (1689-1755) a törvények szelleméről irott munkájával (Esprit des Lois), Rousseau Jean Jacques (1712-1778), s az elveit követő enciclopédisták, jelesül: Diderot, Raynal, Quesnay Ferenc, a nemzetgazdászatban a fiziokrata iskola alapítója, Turgot Jakab Róbert, XVI. Lajosnak minisztere, Olaszországban Vico Iván (1660-1741); a büngető jog terén korszakot alkotó Filangieri Cajetán (1752-1788) és Beccaria Cézár (1755-1793), a németalföldi Binkershoeck Kornél (1673-1743), a népfelség elvét hangsulyozó Payne Tamás (1737-1809), Franklin Béni (1706-1790), Livingston Róbert (1746-1813) Angliában, Sieyés Emánuel (1718-1836), Mirabeau Honoré (1741-1791), Condorcet Antal (1743-1793), az ellentáborban kiemelkedő Burke Ödön (1730-1797) és Young Arthur (1741-1820) mind oly szellemóriások, kiknek tudományos érdeme az észjognak, mint önálló tudománynak elismerésétől teljesen független. Uj korszak kezdődik az észjogtan történetében a königsbergi bölcsnek nevezett Kanttal (1724-1804), ki a jogot az ész kategorikus imperativusára alapítja; Fichte (1762-1814), kinek az Ich. u. Nicht-Ich homályos bölcseletét lehet olvasni, de megérteni s megemészteni, s a praktikus jog terén érvényesíteni - alig. Herbart Fridrik János (1777-1840), Schelling József Vilmos Frigyes (1775-1854) és Hegel Frigyes Vilmos György (1770-1831) mindannyi uj iskolák alapítói, akiknek s követőiknek tulzásai a történeti iskola megállapítására vezetett.

Hazánkban említendők Köleséry Samu erdélyi orvos (1663-1732), Roys Ferenc (1713-1768), Szedmáky Mihály, ki mint a római jog tanára 1762. először kezdte meg az észjogtannak rendszeres előadását; a Mária Terézia által a természeti magán- és közjog tanszékére meghivott Van der Hayden belga tudós, akinek Martini Károly Antalnak Wolff szellemében irt előadásai vezérfonalául tüzettek ki; a hires kanonista Lakits György Zsigmond (1736-1819) és Filó János esztergomi kanonok; ujabban Brezanóczy Ádám (1751-1833), Ujfalussy János (1790-1845), Fuchs Samu, Szilágyi János, Szibenliszt Mihály, Virozsil Antal, Csacskó Imre, Szeremlei Gábor, Láner Ferenc; a nemzetközi jogban: Gerlóczy Gyula, Pauler Tivadar, Pulszky Ágost stb.

Forrás: Pallas Nagylexikon