(Ezelin), a ghibellinek feje Olaszországban II. Frigyes
császár idejében, szül. Onarában, Treviso mellett, 1194 ápr. 26., megh. 1259
szept. 27. Atyja II. Ezzelino, aki viharos élet után szerzetes lett, ama régi
német lovagcsaládból származott, mely II. Konrád császártól Onara és Romano
várakat nyerte hübérül s mely nemsokára Olaszország leghatalmasabb nemesi
családjainak egyike lett. Már kora ifjuságától, 1208 óta vett részt a szomszéd
városokkal folytatott harcokban. 1223 jun. atyja öröke szállott reá és Alberich
öccsére; E. a Trevizó vidékén fekvő birtokokat örökölte. Azután a veronai
nemességgel vállvetve harcolt a polgársággal, de csellel élve, odavitte a
dolgot, hogy a lakosság egy része őt podestának választotta. Hogy ebben az
állásban megmaradhasson, a ghibellinek ellen küzdött és többi között VII.
Henrik elől a veronai szorosokat elzárta. De szigorával és erőszakával maga
ellen izgatta a nemességet, mely őt 1228. megbuktatta. Most Vicenza és
Padová-val is meggyült a baja és elvégül szorongattatásában II. Frigyeshez
közeledett. kinek 1232 márc. 29. Cividale-ban hűséget esküdött és kit ezóta
teljes erőből és mindjobban kitörő vad szenvedéllyel meg boszuvággyal a lombard
liga tagjai ellen támogatott. A császár viszont az elfoglalt városok fölötti
hatalommal ruházta föl és természetes leányával, Selvaggiá-val is összeházasítá
E.-t (1238 máj. 23.) Azóta még rettenetesebben irtotta a guelfeket; elfoglaltaVicenzát,
Veronát, Feltrét, Bassanót, Bellunót és nemsokára az egész észak-keleti
Olaszországot. Féltvén életét és hatalmát, Padovának és Veronának legderekabb
családjait irgalmatlanul kivégeztette. II. Frigyes iránt mindvégig hüséggel
viseltetett és Frigyes fiát, Konrádot is teljes odaadással támogatta
olaszországi hadjárataiban. Kegyetlensége miatt a pápák átokkal sujtották,
Fontana Fülöp pedig, Ravenna érseke, 1256. keresztes haddal támadta meg őt, s
már Padovát is bevette, midőn E. a kereszteseket Torricella mellett 1258 szept.
1-én teljesen leverte. Ezen idő óta E., ki a császár hivatalnokaitól már
régebben függetlenítette magát, hatalmának tető pontján állott, Milanónak és
egész Felső-Olaszországnak meghódítására készült. Azonban ellenfelei (köztük
Velence) sem nyugodtak; hatalmas szövetséges sereget toborzottak, mely az Adda
és Oglio között 1259 állást foglalt. Ennek hirére E. a cassanoi hid
visszafoglalására indult, de megsebesült és midőn egy gázlón nyomult át az Adda
folyón, ujra sulyosan megsebesült és az olaszok fogságába esett. Nem tudván
megbarátkozni bukásával, orvosságot, ételt visszautasított és sebeit
fölszaggatta. Tizennégy nappal később meghalt. Tetemét Soncino mellett, a
puszta mezőn ásták el, és emléke is gyülölet tárgya maradt az olaszok között a
legujabb időkig. Testvére, Alberich San Zenó várában 1260 aug. 25. adta meg
magát a szövetséges guelfeknek. A győzők előbb E.-nek fiait és lányait kinozták
halálra szeme láttára, azután pedig őt magát megvadult ló által
agyonvonszoltatták. Vele kihalt a Romano nemzetség. E. sorsát több költő
énekelte meg. Cantúgrave regényt, Eichendorff drámát, Pfizer G. pedig
románc-ciklust irt róla. V. ö. Verci, Storia degli Ezzelin (Bassano 1779,
Velence 1844. 3 köt.). Jobb munka: Gittermann, E. von R. (I. köt. Stuttg.
1890). Schürmann, Die Politik E.-s. (Düren 1886). Brentari E. da R. (1889).
Forrás: Pallas Nagylexikon