Faaszalás

v. faszárítás. Az élő fában 42-57 % átlagosan tehát 50 % viz van, minek folytán ez egyrészt szállításra nehéz, másrészt miután a viz elszállásakor térfogata is csökken, a friss fából készült szerkezetek méret- és alakváltozásoknak vannak alávetve, eltekintve attól, hogy a fa akkor még össze is repedezik. Elkerüljük ezeket a hátrányokat, ha a fát szállítás, de főképpen földolgozás előtt szárítjuk, azaz vizének nagyobb részét kiüzzük. Van természetes és mesterséges F. Az előbbit levegőn való szárításnak is mondják. Levegőn szárítva a fát, a viznek 15-20 %-ra való csökkentésére a fa neme szerint több vagy kevesebb számu év kell. Tüzifánál az egy év előtt döntöttet mondjuk légszáraznak. A fenyőfánál azt tapasztalták kisérletek alkalmával, hogy fölfürészelés után a fa viztartalmának legnagyobb része már az első 6-8 hét alatt elpárolog, ugy hogy a deszkákat szállítás céljából elég ennyi ideig szárítani, iparcikké való fát azonban még jobban kell kiszárítani. Erre a célra a deszkákat 2-3 évig, kemény fát még tovább kell szellős, födött helyen szabad levegőn szárítani. Ha a viszonyok ezt nem engedik meg, a fát mesterségesen szárítják. Az erre szolgáló szárítók nem mások mint zárt kamarák, melyekbe a fát hézagosan berakják és azután fölmelegítés utján a vizet belőle kihajtják. A fütőrendszer lehet kályhafütés, midőn is ez bent a kamarában áll, lehet « légfütés», lehet gőzfütés és lehet végre olyan, hogy az égési gázokkal szárítnak. Fontos a fa mesterséges szárításánál, hogy a fütőkészülék ne legyen tüzveszélyes, hogy csak légszáraz fát szárítsunk mesterségesen, hogy a szárítókamara levegőjét csak lassan hevítsük föl, hogy a hőmérsékletet mindig jóval 100° C. alatt tartsuk, hogy a szárító helyiséget működéskor állandóan szellőzzük, és hogy a fát csak annyira szárítsuk, hogy abban még 10 % viz megmaradjon. Közönséges kályhafütések a leggazdaságosabbak volnának a fa szárításánál, mert sugárzó meleggel is hatnak, de tüzveszélyesek. Néha a fütőkészülék a kamara padlója alatt van, ugy hogy a padló átmelegedvén, vezetés és sugárzás utján hevíti a kamara levegőjét és a fát. A meleg levegő fölszállván, a fából elpárolgó vizet magába veszi és többé-kevésbbé telítve a szelelő nyilásokon át kimegy. Légfütésnél a levegőt külön helyiségekben vmely fütőtesten fölmelegítik és aztán a fára rávezetik. Gőzfütésnél a fütőtestet alkotó gőzcsövek a kamara alatt árkokban vagy padló alatt fekszenek. A levegő ezeken végighuz, felmelegszik és föl a fára, onnan vizpárával telítve a szelelőkön kiszáll. A legérdekesebb szárítórendszerek közül való a Guibert-féle, hol a tökéletlen égésből származó égési gázokat vezetik a fára. Itt a füstben levő sok viz eleinte a hideg fán lecsapódik, tehát megakadályozza a fának hirtelen száradását, következésképen repedését is, mig későbben aztán lassankint kiszárad, e mellett azonban a füstben levő kreozot is a fába beszivárog, ugy hogy a fa egyuttal telítve is lesz romlás ellen. Néha az innen kikerülő fát még egy u. n. ellenáramos légfütős kamarában utószárításnak vetik alá. Vannak még más különleges szárítók is, igy p. Fuller mindig csak a légmentesen elzárt kamara levegőmennyiségével szárít ugy, hogy a páratelt levegőt fölületi kondenzátoron végig vezetve, a párát lecsapatja, a levegőt ujra fölmelegítve rávezeti a fára. Ungar körszárítót használ, hol a nyers deszkákat csak fokozatosan (4 fokozatban) hozzák össze mindinkább szárazabb és melegebb levegővel. Jennings csak külső levegőt hajt által a hézagosan rakásolt fán, mi a légszárítás hű utánzása. Fontos a F.-nál, hogy a meleg levegő a fa minden részével érintkezésbe jőjjön, és ajánlatos e célból a kamarákban szelelő szárnyakat fölállítani, melyek a levegőt örökös forgásban tartják, ugy hogy az a fát minden irányban érintse.

Forrás: Pallas Nagylexikon