Fagyalfa

(növ., fagy-állófa, Ligustrum Tourn.), az olajfafélék kopasz cserjéje v. kis fája örökzöld kitelelő v. későn hulló épszélü levelekkel, ágtetőző, fehér virágthyrsussal, kéthimes, tölcséralaku virágokkal, s kétrekeszü bogyógyümölccsel, 25 faja Európában, Ázsiában és Ausztráliában terem. Legnevezetesebb a L. vulgare L. (közönséges fagyal) 1,5-4,5 méternyi cserje Európa közép és D-i tájain s a Kaukázusban. Levele átellenes v. hármas örves, ellipszisalaku, egész 5 cm. hosszu, kissé bőrnemü, hazánkban és Európa D-i részén csak tavaszra hull le. Virágzata hosszas, piramisalaku; bogyója keményes, fekete; ritkán fehér, sárga v. zöldes, kellemetlen izü. Virága erős, kellemetlen szagu, a méhek kedvelik. A L. vulgaret, valamint más japáni F.-fajt kertbe ültetik, sürü és gyorsan növő keritésnek is célszerüen használják. Fája sima, kemény és szivós, az esztergályos és az asztalos dolozza fel. Faragványos munkát és cipőszöget is csinálnak belőle. Fiatal hajlékony ágából kosarat fonnak. Bogyóját tintabogyónak is hivják, de a vele készült tinta kevésbé tartós, inkább a bort festik vele. Gyakran él rajta a kőrisbogár meg a fagyallepke hernyója.

Forrás: Pallas Nagylexikon