Fagyalfa
(növ., fagy-állófa, Ligustrum Tourn.), az olajfafélék kopasz
cserjéje v. kis fája örökzöld kitelelő v. későn hulló épszélü levelekkel,
ágtetőző, fehér virágthyrsussal, kéthimes, tölcséralaku virágokkal, s
kétrekeszü bogyógyümölccsel, 25 faja Európában, Ázsiában és Ausztráliában
terem. Legnevezetesebb a L. vulgare L. (közönséges fagyal) 1,5-4,5 méternyi
cserje Európa közép és D-i tájain s a Kaukázusban. Levele átellenes v. hármas
örves, ellipszisalaku, egész 5 cm. hosszu, kissé bőrnemü, hazánkban és Európa
D-i részén csak tavaszra hull le. Virágzata hosszas, piramisalaku; bogyója
keményes, fekete; ritkán fehér, sárga v. zöldes, kellemetlen izü. Virága erős,
kellemetlen szagu, a méhek kedvelik. A L. vulgaret, valamint más japáni F.-fajt
kertbe ültetik, sürü és gyorsan növő keritésnek is célszerüen használják. Fája
sima, kemény és szivós, az esztergályos és az asztalos dolozza fel. Faragványos
munkát és cipőszöget is csinálnak belőle. Fiatal hajlékony ágából kosarat
fonnak. Bogyóját tintabogyónak is hivják, de a vele készült tinta kevésbé
tartós, inkább a bort festik vele. Gyakran él rajta a kőrisbogár meg a fagyallepke
hernyója.
Forrás: Pallas Nagylexikon
Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is
|