Fakultusz

a természet személyesítésén alapszik. Az egész természetet szellemekkel népesíté be a primitiv ember képzete, mely a fáknak is nemcsak emberi érzést, hangot tulajdonít, de alakjukban is olykor természetfeletti erőt és az istenség jelenségét véli észrevenni. E képzelet ősi időkben kétségenkivül azon hitben nyilvánult, hogy a növény, a fa az emberhez hasonló, emberi érzéssel felruházott lény. Midőn későbbi időkben a primitiv képzethez némi botanikai fogalom is járult, e hit is megváltoztatta alakját: a fa magában véve nem volt többé emberi érzéssel biró lény, hanem valamelyik emberi léleknek tartózkodási helye, annak külső alakja, ruhája, vagy pedig valamelyik elkárhozott emberi vagy isteni lény székhelye. Végül egy harmadik képzetcsoport a fát démonnak tartja, mely a fával együtt születik s azzal együtt meghal, rendesen a fában lakik, mely neki ugyszólva testét képezi, de gyakran a fán kivül is emberi vagy állati alakban is megjelenik. A görögök és rómaiak mitologiája nemcsak az erdőket és berkeket, hanem egyes fákat is természetfölötti, csodás lényekkel népesített be. A driadok, nimfák, a hamatriadák, Zeus leányai a fákkal éltek, a fákkal haltak meg. Rómában tilos volt élő fát kivágni, nehogy ezáltal a fában élő isteni lény veszítse az életét. A máltai félsziget, a Tonga-sziget benszülöttei a fák lelkeit imádják. A szenegambiai négerek a fák hosszuhaju szellemeihez fohászkodnak; Bulgária, Macedonia szlávjai még manapság is egyházi szertartások kiséretében engesztelik meg a fák lelkeit. A szerb, mielőtt levágná a tölgyfát, melyet számos nép szentnek tart, leölt állat vérével áldozik, hogy megengesztelje vakmerőségeért a fa szellemét. Számos nép, igy a velünk rokon mordvaiak is, az istenségnek hozott áldozataik egyes részeit fákra aggatják, vallásos szertartásaikat szent fák alatt hajtják végre. Manapság p. a torjai Büdös-höz zarándokoló beteg székely öntudatlanul is még mindig áldoz, midőn a közellevő fák valamelyikére ruhadarabot akaszt azon hitben, hogy ezzel megmenekszik betegségétől. A régi áldozatok manapság csontvázakká váltak, melyeket a magyar nép nemcsak karókra, hanem élőfák tetejére is rak. Csikmegyében akárhány helyt ló- vagy juhkoponyát huznak a kerítés karóira vagy raknak hegyek és fák tetejére, hogy a nyájat ne bántsák a ragadozó állatok; Háromszéken pedig ezelőtt lókoponyát raktak a faluhoz legközelebb eső hegyre vagy fára, ha a vidéken marhavész uralkodott. Számos betegségnél a nép a beteg használta gyógyszereket élőfára akasztja. Hideglelésben szenvedő magyar paraszt napfelkelte előtt megráz egy élőfát, mondván: «Jó napot fa! vendéget hoztam neked, a hideglelést; terád hagyom». Ha a gyermek nem akar nőni és általában beteges, egy élőfát vágnak ki és azt ugy hasítják ketté, hogy koronája felé még összefügg, a felhasított végét egy cölöppel kifeszítik és az igy támadt nyiláson keresztül huzzák a gyermeket. Ez az eljárás számos nép előtt ismeretes. Különös gyógyerőt főleg az oly élőfának tulajdonítanak, mely oly nyilással bir, mely két külön fa egybenövéséből keletkezik. Ezen néphiedelmek a pogánykor fakultuszának utolsó maradványai, melyeket az óvilágot átalakitó kereszténység nem birt még egészen elfeledtetni. Valamint az erdők sürüjében épített kolostorok a pogány áldozó helyeket akarták helyettesíteni, ugy a fák árnyában felállított szentek szobrai, a fákhoz feszített megváltó, az isten anyjának élőfára szegezett képei a nép kedélyvilágát akarták eltéríteni a fák kultuszától, mellyel az a maig is divó népszokás is összefügg, hogy sok népnél az ujszülött-gyermek számára egy fát ültetnek.

Forrás: Pallas Nagylexikon