Falékoszi vers

(lat. versus Phalaecius), a görög verselés egy formája, a logaédi soralakok egyike; öt trochaeusi láb, melyek közül a második mindig aprózott (azaz kyklikus daktilus), az első bázisul szolgálván, többféle mértéke lehetett, a római költők óta leginkább spondeus. Összesen 11 szótag lévén benne, görögösen hendekasyllabusnak is nevezték. Feltalálója Sapphó volt s azért nevezik sapphói versnek is, de e néven azt a másik, ehhez nagyon hasonló sort értjük inkább, melynek nem a második, hanem a harmadik trochaeusa aprózódik kyklikus daktilussá. Célszerübbnek látszott tehát ezt Phalaecus alexandriai költőről nevezni el, aki gyakran használta önállóan, szakozatlan soros költeményekben. Előtte a görög lirikusok és drámaköltők egyéb mértékekkel vegyítették. Mikor a karénekek művészi, de nehéz kompoziciója iránti érzék elenyészett, akkor karolták fel inkább e mértéket mint önálló formát, igy az alexandriai és a római költők (Catullus). Ez alakban is mint lirai forma szerepelt s lágy esése, dalszerü jelleme miatt a dalfélékben kedvelték. A magyar költészetbe is átjött a klasszikai iskola korában (Kazinczy, Virág enyelgő, Vitkovics komoly költeményekben használják; Berzsenyinél nincs); tisztán, szakozatlanul fordul elő, de Kazinczy alkotott belőle négysoru strófát, negyedik sorul adonius verssel, a sapphói versszak mintájára.

Forrás: Pallas Nagylexikon