Farini
1. Domonkos, olasz politikus, F. Lajos Károlynak fia, szül.
Montescudoban (Romagna) 1834 jul. 2. 16 éves korában atyja magával vitte
Torinoba, ahol a katonai iskolába adta. Ennek végeztével F. hadnagy lett és
1859. felvitte a kapitányságig. Ugyanebben az évben az osztrákok ellen harcolt,
1860. Ancona és Gaëta ostromában vett részt, 1866. pedig Cosenza tábornok
hadtestében a törzskar főnöke lett. Ez állásáról a Petitti tábornokkal való
pörpatvar miatt lemondott s nyugalomba vonult. Ezentul kizárólag a politikának
élt. Több izben a képviselőház elnökévé választatott. 1884. leköszönt, mikor a
király 1866. szenátorrá, 1887. pedig a szenátus elnökévé nevezte ki, mely
méltóságot jelenleg is betölti.
2. F. Lajos Károly, olasz államférfiu és iró, szül. Russiban
(Romagna) 1812 okt. 22., megh. Genova melletti birtokán, 1866 aug. 1.
Bolognában orvosnak képezte ki magát és azután Ravennában működött. Mivel hive
volt az Olaszország egyesítésén fáradozó pártnak, a rendőrség 1841. az
Egyházi-Államból kiutasította. Erre Franciaországba, majd Piemontba költözött,
de az 1846. kihirdetett közbocsánat alapján visszatért hazájába és igazgatója
lett az osimoi kórháznak. Midőn IX. Pius szabadelvü reformjait életbe léptette,
P. 1847. helyettes államtitkár lett Recchi belügyminiszter alatt, azután
képviselőnek választatott Faenzában és végre Rossi által az egészség- és
börtönügy élére állíttatott. Rossi megöletése után lemondott állásáról és
Firenzébe költözött; Rómának a franciák által történt bevétele és a köztársaság
leveretése után azonban visszatért Rómába, csakhogy a most kormányon levő
reakcionárius párt számkivetésre itélte. Erre ujból Piemontba költözött, hol
történelmi tanulmányokat folytatott és a La Frusta c. élclapot szerkesztette.
Munkái közül nevezendők: Storia della stato romana dall" anno 1814 al 1850
(Firenze 4 köt. 1850) és a Botta művének folytatásául irt: Storia d"Italia
dall" anno 1814 al 1850 (Milano 2 köt.). Politikai lapokba is irt és mint az
alkotmányos monarkia egyik lelkes előharcosa, rövid idő alatt oly népszerüségre
tett szert, hogy 1850. a közoktatásügyi miniszteri tárcát nyerte el, melyről
azonban 9 hónap mulva lemondott, amidőn a közegészségügyi tanácsnak lett tagja.
Képviselői mandátumát megtartotta és az Il Piemonte c. uj lapot indította meg,
melyben Cavour gróf programmját hirdette. Az 1859. osztrák háboru küszöbén a
piemonti kormány Párma és Modenába küldte rendkivüli hatalommal, hogy a
felkelést szervezze és a Piemonttal való egyesítést előkészítse. Feladatának
teljesen megfelelt; az idegen fejedelmek uralma mindenütt vérontás nélkül
omlott össze; 1860. pedig mint Emilia lakói által kikiáltott diktátor, teljes
rendben eszközölte e tartománynak bekebelezését az uj olasz királyságba. 1860
jul. 21. belügyminiszter lett a Cavour-kabinetben, tárcájától azonban Cavour
elhunyta után (1861 jun.) megvált. Midőn a Ratazzi-minisztérium 1862 dec.
megbukott, F.-t bizta meg Viktor Emánuel az uj kabinet alakításával.
Politikájában föltétlenül Cavour gróf szellemi örökösének s hü tanítványának
vallotta magát. A fiatal királyság megszilárdítása érdekében kifejtett
szakadatlan munka és gond azonban annyira megingatták F. egészségét, hogy 1863
márc. idegbajba esett, melynek három év mulva (mint gyógyíthatatlan elmebeteg)
áldozatul esett. A parlament hála s elimserése jeléül 200,000 frankot s
azonfelül nagy évi nyugdíjat szavazott meg (1863) a nagy érdemü olasz
hazafinak, Ravennában pedig 1878. szobrot emeltek tiszteletére.
Forrás: Pallas Nagylexikon
Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is
|