Favázas építészet

az építőművészetnek az a neme, épületeket vagy egészen, vagy nagyobbrészt - a szerkezeti alkotórészeket - fából készíti; az utóbbi a szorosabban vett F. (l. Favázas fal), mig az előbbihez a germán, magyar, szláv, román, ugyszintén a kinai, japáni stb. faépületek tartoznak. Az ó-korban a F. különösen a keleti népeknél volt használatos, mig a görögök és rómaiak az emlékszerü építkezésekre inkább alkalmatos kő-architekturát művelték, jóllehet az ő építészetük is számos nyomát mutatja a F. hatásának. A középkori F a fenmaradt irott és rajzolt példák nyomán leginkább a tetőkre, erkélyekre és mennyezetekre szorítkozott, bár kétségtelen, hogy Európa északi és keleti részein már akkor is egész templomokat és lakóházakat fábólépítettek. A XIII. sz. és még inkább a renaissance északi Francia- és Németországban, Angolországban, a Németalföldön magas fokra emelte a F.-et különösen a profán építkezésekben; a normandiai, a svájci és tiroli favázas lakóházak helyes szerkezeti alapból kiinduló szerves kiképzésük, a fa tulajdonságaihoz simuló ornamentikájuk és az alkotó részek festői csoportosítása miatt máig is mintaképül szolgálhatnak. A F. Magyarországon is igen kiváló és eredeti alkotásokat hozott létre, melyeknek érdekes emlékei a mármarosi, beregei, erdélyi stb. fatemplomok (l. Tempom) és a székely meg a felső-magyarországi lakóházak (l. Ház). A F. jelenleg is virágzik ugy Magyarországon nevezett részeiben mint Skandináviában, Olaszországban, Svájcban, Tirolban, mindenütt külön-külön tipikus nemzeti jelleggel. Ujabban kiállítások és egyéb ünnepélyek alkalmával emelt ideiglenes épületeknél nagy előszeretettel használják a F.-et s ezt több kevesebb izléssel és szerencsével müvelik tovább.

Forrás: Pallas Nagylexikon