Felségiség

(souverainitas). Az államnak, mint legfőbb politikai közületnek természetében rejlik már, hogy kifelé minden idegen hatalomtól független, bent pedig hatalmának minden alárendelt. Szoros értelemben ezt nevezzük F.-nek, amely tehát kettős irányban nyilvánul: negativ, kizáró más hatalommal szemben és pozitiv az államot alkotó elemek irányában. Nem mondhatnánk ugyan, hogy F. maga az államhatalom, hanem annak jellemvonása, tulajdonsága, vele elválaszthatatlanul összekötött. A F. fogalmát egész teljében a francia Bodin fejtette ki először (De la Républice 1577) és csakhamar általános elfogadásra talál, épp ugy mint megjelölésére az általa használt souverain és souverainetecute kifejezések, melyek az államtudományokban ma is műszókat képeznek (a különböző nyelvekben: suverenitás, sovranita, sovereignty, souveränität). A F., mint már nagy vonásokban Bodin is jelzi, egyetemleges és általános, az állam egész területére és összes tagjaira kiható; független és kizárólagos, felelőtlen; egységes és oszthatatlan; örök időhöz nem köthető: korlátlan vagyis saját életkörében a természeti lehetőség korlátozza csak és a törvényben, nemzetközi szerződésben stb. kifejezett saját akarata. A középkor a F. fogalmát szabatos meghatározásban nem ismerte; minden hatóság, melytől már fölebbezésnek nem volt helye, szuverénnek mondatott, ami az akkori partikulárizmus mellett sok zavarra szolgáltatott okot. Nagy haladást képez tehát Bodin elmélete, midőn a közhatalmi életnek, legalább egyik oldalát kellő világításba helyzte. De már az uralkodók hatalmi körét az államhatalomban nem tudja megkülönböztetni, illetve elválasztani és ez okozta, hogy tanaiban az abszolutizmus, a korlátlan monarkia leli támaszát. Az államhatalomnak Bodin által felismert tulajdonságait (szerinte már puissance absolue) u.i. az uralkodó tényleges hatalmának jellemvonásaként magyarázzák, azt minden fölé helyezve. Ez iránynak mintegy reakcióját képezik a XVIII. sz. állambölcselői, de különösen Rousseau által kifejtett népfelségiség elmélete. Szerinte a F. a nép atomisztikus tömegénél van és gyakorlására annak többsége hivatott. Ez elveket a francia nemzetgyülés már 1792 ápr. 20. hadüzenetében hivatalosan proklamálja és később a konvent megvonni törekedik következményeit, ami nagy tévedéseknek lett szülőanyjává. Mert a felségiségnek Rousseau-féle magyarázata, ha azt szószoros értelemben vesszük, felbontja az államot; midőn a nép egyedeinek akaratát hajlandó szuverén természetünek elismerni, a társas együttélést a szervezetlenség állapotára viszi vissza és azért egyik alkatban sem valósítható meg. Még a legradikálisabb demokráciában sem gondolható, hogy a többség mindig felmondhassa engedelmességét a fennálló renddel szemben, a legfőbb hatalmat itt is valamely állami organum, a nép- vagy nemzetgyülés gyakorolja. A népfelségiség elmélete tehát csak szükebb értelemben jogosult. A F. forrása és alanya se nem az államfő, ki az államnak bár legfőbb, de mégis csak egy tagja, se nem a nép atomisztikus tömege, hanem az állam, a maga egészében, vagy, mint szintén mondják, a közhatalmi szervezetben élő nemzet (nemzetfelségiség). Az államot illeti meg a legfőbb tekintély, tisztelet, hatalomtelj, függetlenség, az akarásnak és cselekvésnek szabadsága, a felelőtlenség, pedig ezek képezik a F.-et. Ez nem létezik az állam előtt, sem kivüle, és vele enyészik el. Monarkiákban a felségiségnek személyesítői a fejedelmek, akik azért szintén szuverénnek tekintetnek. L. még Államhatalom.

Forrás: Pallas Nagylexikon