1. György, szinműiró a XVII. század végén, szegény szülőktől
származott Erdélyben, s már gyermekkorán árván maradt. Tanult Tordán és
Kolozsvárott az unitárius kollégiumban s innen a torockói iskolába ment
tanítónak. 1671-ben visszatért a kolozsvári kollégiumba, ott egy évig tanár
volt s egyuttal a szintaxistákat tanította, de egy szerelmi kaland miatt el
kellett hagynia a kollégiumot. Ezután többféle életmódba fogott, de mindenütt
üldözte a szerencsétlenség. Tatárok, labancok kirabolták, adósságba keveredett,
hitelezői zaklatták, ugy hogy bujdosnia kellett. Végre arra a gondolatra jött,
hogy szintársulatot alakít. Az engedélyt 1696. meg is kapta I. Lipóttól, ami
nagy dolog volt; a vállalkozás azért nevezetes, mert ez lett volna az első
magyar szintársulat; de ha létre jött is, hamar megbukhatott, mert előadásairól
nincs az egykoru iróknál emlékezet, csak a szóhagyomány említi, hogy szinpadul
a hiu (vagyis nyitott elejü padlás) szolgált és a közönség az utcáról nézte a
játékot. Hol és mikor halt meg F., nem tudjuk. Irt egy bibliai tárgyu
példázatot. Igen szép historia c. 1689., s magyarra fordította s magyar és
latin szöveggel kiadta a Schola Salernitana egészségi szabályait De conservanda
bona valetudine (Lőcse 1694). Irt néhány olyan udvarló verset is, melyek árán
hivatalba kivánt jutni; sok más munkájának csak cime maradt fenn. Nevezetes
Comico-Tragoediája, melyet még a szini engedély megnyerése előtt, 1693.
kiadott; gyarló drámai kisérlet ez, mely Plutó és Jupiter villongását
tárgyalja; öt megjelenésre van osztva, minden megjelenés ismét cselekedetekre.
Formája verses, s minden jelenet más versalak szerint van irva, melyhez oda van
téve mindenütt az ad notam is, s igy énekelve adták elő. Ma már csak
irodalomtörténeti értéke van (ujra kiadva: Pótkötetek az Egyet. Philol.
Közlönyhöz I.: F. engedélylevelének eredetije Váli Béla gyüjteményében,
hasonmása Váli Szinészettörténete előtt és a Beöthy-féle képes
Irodalomtört.-ben).
2. F. Sándor, ref. lelkész, született Lécfalván (Háromszék)
1642. körül, meghalt Debrecenben 1686. márc. 29. Tanult Felvincen, Nagyenyeden,
Nagyváradon, 1660-tól Debrecenben, majd Sárospatakon, hol 1665. szept. 9-től a
következő évi májusig senior volt. Ekkor Kassára ment iskolaigazgatónak, innen
pedig külföldre, hol 1669 jul. 22. iratkozott be a lejdeni egyetemre. Volt
gröningeni egyetem hallgatója is, de már 1670. visszatért Kassára ismét
elfoglalni előbbi hivatalát. Három év mulva, az üldözések beálltával elmenekült
Kassáról s Debrecenbe huzódott, honnan 1675. Zilahra ment lelkésznek. Itt
mindjárt azután esperes lett, de már 1679. debreceni lelkész volt s 1684 jun.
20. itt is esperessé választatott. Művei: Disputationum theol. absurditates
papistica exhibentium (V. Partes. Lejda, 1669.), De ecclesia. (U. o. 1670.), A
Jehova nevében a pestisről való rövid beszélgetés. (Debrecen 1679.), A jó
Istennek nevében lelki diadalomról való oktatás. (U. o. 1682.), Haeresiologia.
(U. o. 1683.), Igaz özvegy (Halotti beszéd özvegy Isaak Péterné Csapó Borbála
felett, u. o. 1684.) Gyászverset irt a Nográdi Mátyás halálakor 1681.
Kéziratban is maradtak művei. A debreceni Kalocsa János és szőnyi Nagy István
temetésén tartott beszédek, valamint a halála alkalmával irt gyászversek
(Hedera poëtica) még abban az évben megjelentek nyomtatásban.
Forrás: Pallas Nagylexikon