Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Ferenc Józs... ----

Magyar Magyar Német Német
Ferenc Józs... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Ferenc József

Károly, ausztriai császár, Magyarország és Csehország királya, szül. Schönbrunnban 1830. aug. 18-án. Ferenc Károly főherceg és Zsófia bajor hercegné fia. Mint prezumtiv trónörököst anyja felügyelete alatt nagy gonddal nevelték. Tanítói közt volt Rauscher, a későbbi bécsi érsek, Hauslab tábornok és Lichtenfels jogtudós. Mint nevelője nagy befolyást gyakorolt reá Bombelles Henrik gróf. Kiváló szellemi tulajdonságokat mutatott, különösen a nyelveket sajátította el bámulatos könnyüséggel, és általában Európa ifju fejedelmei közt hozzá füzték a legtöbb reményt. Az események vihara tanulmányai közepett találta őt, és a legmagasabb polcra emelte, mint alig serdülő ifjut, mielőtt megismerkedhetett volna az élettel. Már 1843-ban bejárta hazánkat; többek közt Kisfaludy Sándorral is beszélgetett. 1847., mint István főherceg pestmegyei installációjára kiküldött kir. biztos, jó magyar beszéde és fellépése által elragadta a rendeket. Ezért mondá Kossuth 1848 márc. 3-iki hires beszédében: a Habsburg-ház nagy reményü ivadékára, F. főhercegre, ki első fellépésekor a nemzet szeretetét magáévá tette, egy fényes trón öröksége vár, mely erejét a szabadságból meríti. A forradalmi események csakhamar véget vetettek ifjusága boldog nyugalmának. A szardiniai háboru kiütésekor Lombardiába ment Radetzky seregéhez és részt vett a S. Luciai csatában 1848 máj. 6. Kitünt bátorsága és hidegvére által. Midőn Ferdinánd gyengesége egyre nyilvánvalóbb lett, komolyan kellett foglalkozni lemondásával és F.-nek örökössé nyilvánításával. Kossuth még augusztusban a legjobb megoldásul azt ajánlá: Jőjjön F. ifjabb királynak Budára, hol a nemzet mint egy legyőzhetetlen óriás fogja őt védeni a poklok ellen is. Az udvar és a nemzet közt beálló teljes szakadás lehetetlenné tette e terv végrehajtását, és midőn Ferdinánd 1848 dec. 1. nagykoruvá nyilvánította unokaöccsét, másnap pedig javára lemondott koronáiról, tanácsosai, különösen Schwarzenberg és Bach, az ifju, eskü által nem kötött uralkodó neve alatt az egységes Ausztria megteremtésén és Magyarország állami önállóságának megsemmisítésén fáradoztak. Uralkodói nevének eredetileg Ferenc volt kijelölve, amely néven addig rendesen nevezték, csak az utolsó percben, kikiáltása előtt, csatolták hozzá a népszerü József nevet.

A magyar országgyülés nem ismerte el a lemondást, sem a trónváltozást és igy a háboru elkerülhetetlenné vált, mivel viszont az udvar is törvénytelennek nyilvánítá az országgyülést. Windischgrätz 1848 végén betört az országba, és midőn Pestet elfoglalta és kápolnai, döntőnek vélt győzelme által befejezettnek hitte a szabadságharcot, Olmützben 1849 márc. 4. kihirdették az oktrojált alkotmányt, mely csak egységes Ausztriát ismert, és feloszlatták az ausztriai birodalmi gyülést. Csakhamar azonban a harc kedvező fordulatot vett a magyarokra nézve és a debreceni országgyülés 1849 ápr. 14. kimondta az ország függetlenségét és a Habsburg-Lothaiai ház trónvesztését. Csak orosz segítséggel lehetett leverni a szabadságharcot. Magyarországon Haynau működött mint a császár alteregoja, a külügyeket az erélyes, de kegyetlen Schwarzenberg vezette, a belső szervezés Bachra volt bizva. Az egységes Ausztria tényleg meg volt alkotva. F. hatalma annál biztosítottabbnak látszott, mert Radetzky 1849 tavaszán leverte a szardiniai királyt, és mert Németországban is, az ujítani vágyó Poroszországgal szemben sikerült visszaállítani a régi Ausztria tekintélyének kedvező rendet. Schwarzenberg már 70 milliónyi lakosu császárság megalapítására törekedett, midőn a keleti zavarok megfosztották Ausztriát azon támasztól, melyet Oroszország barátságában birt, Schwarzenberg halála után pedig tehetetlen utóda, Buol, nem birta a nyugoti hatalmakat határozott politika által megnyerni. A krimi háboru alatt Ausztria az Oroszország iránti hála és saját világos politikai érdeke közt ingadozott, és oly helyzetben, mely Európa itélőbirájává tehette volna, nem nyert mást, mint az összes hadviselő felek gyülöletét. A birodalom belsejében 1851 végén az alkotmányosság utolsó látszatát is eltörölték. Az olasz összeesküvések és Libényi János merénylete 1853 febr. 18. erős megtorlást vontak maguk után. Az 1855. a pápával kötött konkordátum a szabadelvüség utolsó nyomainak elenyésztét mutatta. A pénzügyek sem voltak jó karban, mert a krimi háboru idejében tett készülődések annyi áldozattal jártak, mint valami nagy háboru, s mint később kitünt, a közigazgatás minden ágában elharapódzott a sikkasztás és vesztegetés. A császár maga beutazta több izben országait; Magyarországot 1852-ben s 1857-ben, az utóbbi évben a bájos Erzsébet császárné társaságában, kit 1854 tavaszán vett nőül. Fáradhatatlanul foglalkozott az állami ügyekkel, de azok igazi állását rövidlátó tanácsosai elrejtették előtte. Jóakaratáról, nemeslelküségéről meg voltak győződve népei, még a magyarok is, ugy hogy Széchenyi már 1857-től fogva biztosnak tartotta a kiegyezést az uralkodóval, de az a rendszer, mellyel őt azonosították, mégis megrendítette a monarkia alapjait. A francia-olasz háboru kitörése, mely feltárta az osztrák diplomácia gyöngeségét, és lefolyása, melyben a császár minden igyekvése és a legénység minden vitézsége nem birták jóvátenni a tábornokok hibáit és a hadi ellátás mulasztásait és visszaéléseit, meggyőzték F.-et a Bach nevéhez füződő politika tarthatatlanságáról. A franciákkal és szárdokkal még szembeszállhatott volna, de Magyarországon felkelés fenyegetett, és igy már 1859 jul. 11. személyesen találkozott Villafrancában Napoleon császárral s fegyverszünetet kötött vele, melyben Lombardiát átengedte.

Ezen idő fordulópontot jelöl F. történetében. Az addig autokrata császár páratlan lelkiismeretességgel és semmi csalódás által nem csüggedő eréllyel keresi a módot, mely által uralkodói tekintélyét és monarkiája nagyhatalmi állását összeegyeztethesse a birodalmát alkotó országoknak és nemzeteknek, különösen a magyarnak jogos és törvényes követeléseivel. E feladat megoldása annál nehezebb volt, mert az önkényes uralom s az egységes birodalom eszméje nagyon mélyen gyökerezett a dinasztia egy részében, a hadseregben és a bürokráciában, mert továbbá bizalmatlanság és gyanu uralkodott a felülről jövő intézkedések iránt a magyar nemzet legnagyobb részében, végre, mert az olasz és német viszonyok bonyolódásából származó veszélyek minduntalan kockáztatták a békítést, és végveszélybe sodorhatták a monarkiát. Ehhez képest az átmenet csak lassan, fokozatosan volt megvalósítható. Kerülni kellett mindent, mit gyöngeségre, méltóság hiányára lehetett volna magyarázni, és mi ennélfogva bátorította volna a forradalmi elemeket. Az 1860. októberi diploma körülbelül a Mária Terézia korabeli állapotokat tartotta szem előtt, Magyarország bizonyos különállásával, de a miniszteri felelősség mellőzésével, és a központi kormány nagy tulsulyával. A német egységi mozgalom fejlődése, és a törekvés a már alkotmányos Poroszországgal szemben, ott Ausztria részére biztosítani a hegemóniát, vonta maga után Schmerling miniszteriumát és a februári pátenset, mely a monarkiában a német elemnek szerezte volna meg az elsőséget és megalkotta volna az egységes birodalmi képviseletet. E törekvés azonban az 1861. magyar országgyülésen oly határozott, Deák által oly fényesen képviselt ellenállásra talált, hogy az uralkodó által óhajtott kiegyenlítés nem volt lehetséges, mert a nemzet sem az októberi diplomát, sem a februári pátenset nem fogadhatá el törvényes alapul. Magyarországon ismét provizorium következett be, Schmerling pedig a német liberálisokra támaszkodva, nagynémet politikájának sikerei által igyekezett ellensulyozni a Magyarországon elszenvedett kudarcot. E célt szolgálta a frankfurti fejedelmi gyülés 1863-ban, melyen F. oly körültekintéssel és határozottsággal vezette a tanácskozásokat, mintha egész életét parlamentben töltötte volna. De bár a császár személye iránt igen nagy volt a lelkesedés, eredményről nem lehetett szó, mert a porosz király távol maradt. Ugyancsak a német nemzeti eszme pártolása birta F.-et a dán háborura, melyben, szövetségben a porosszal, elfoglalta Schleswig-Holsteint. Midőn azonban Schmerling minden iparkodása a magyarokat a birod. gyülésbe való belépésre birni hiábavalónak bizonyult, F. 1865 nyarán elbocsátotta miniszterét, felfüggesztette a februári pátenset és összehivta a magyar országgyülést. Miután meg volt találva a közös alap, a pragm. sanctio, a kiegyezési munkálatok Deák vezetése alatt gyorsan előre haladtak. Az 1866-i porosz-olasz háboru és azok a nagy csapások, melyek néhány hét alatt Ausztria hatalmát mélyen megrendítették, végkép meggyőzték F.-et a magyar kiegyezés szükségéről. Mihelyt a monarkia németországi állását elvesztette, különben is megszünt a dualizmus legfőbb akadálya, a Habsburgok régi, római császári tradiciója, mely a birodalomhoz képest csak provinciát látott hazánkban. Már 1867. febr. kinevezete az 1848-i törvények alapján a magyar felelős kormányt s 1867. jun. 8. az egész nemzet lelkes hódolatától környezve megkoronáztatott sz. István koronájával és letette az esküt az alkotmányra. Mind ő, mind Erzsébet királynő az 1848-49-i honvédok segélyezésére ajánlották fel a koronázási ajándékot. Ez a tény és a jun. 9. kiadott általános amnesztia még fokozták a lelkesedést a királyi pár iránt s mutatták a kibékülés teljes őszinteségét. Egyuttal Ausztriában is helyreállott az alkotmányos állapot. Ott a szabadelvü német elem kerekedett fölül és az 1868 végén hozott alaptörvények az örökös tartományokat is a szabadelvü államok sorába emelték.

A dualizmus által megerősített monarkia minden baj nélkül állotta ki a nagy francia-porosz háboru okozta rázkódást. A beavatkozástól, a franciákhoz szító Beusttal szemben, éppen a magyar befolyás tartotta vissza. De Németország egyesítése és az a természetes vonzerő, melyet a rokon hatalom az osztrák németekre gyakorhatott, szükségesnek mutatta a számra különben is tulnyomó szláv elem felhasználását ellensuly gyanánt. Ez magyarázza meg a Potocky- s Hohenwart-féle kormányokat és a cseh közjognak az 1871 szept. rescriptum által elvben való elösmerését. De mihelyt F. meggyőződött arról, hogy a Hohenwart-féle tervek ellenkeznek a dualizmussal, elbocsátotta a kiegyező kormányt és ismét alkotmányhü német minisztériumot nevezett ki. Ez 1878-ig vezette az ügyeket és kormányzatát a konkordátum eltörlése és a közvetlen választások behozása által tette emlékezetessé. De midőn a német párt pénzügyi szempontból ellenezte Andrássy keleti politikáját, különösen Bosznia megszállását, F. a pártok fölött álló kormányt nevezett ki, melynek feje, Taaffe gr., különös személyes bizalmával dicsekedhetett. E kormány 15 évig tartotta magát és elérte a cseheknek a Reichsrathba való belépését, de a nemzetiségi viszályt a csehek és szlovénok iránt mutatott minden jóakarata dacára megszüntetni még sem birta. Végre magának a császárnak személyes közbevetésére az ó-csehek elfogadták a kiegyezést, de az ifju-cseh párt tovább is fentartja a cseh államjog elismerésének követelését és az utolsó választások e párt mellett döntöttek az ó-csehek ellenében. A cseh kiegyezés meghiusulása megbuktatta Taaffet, kit a németek megtámadtak, a csehek pedig elhagytak. Az 1893. végén megalkotott Windischgrätz-féle minisztérium az összes pártok koaliciójára támaszkodik, melyből csak a csehek vannak kizárva. A Csehországban uralkodó ostromállapot mutatja, minő élesek ott az ellenétek, bár F. mindent megtesz azok enyhítésére.Sokkal nyugodtabban fejlődtek 1867 óta a viszonyok Magyarországon. A balközép, Tisza s Ghyczy vezetése alatt elfogadta a kiegyezést és Tisza 1875. szintén 15 éven át fennálló kormányt alkotott. Horvátországgal is létrejött az egyezség 1868. Az ország jólétének rohamos fejlődése lehetővé tette a pénzügyi egyensuly helyreállítását. Ezt több izben szükséges hadi készülődés, a hadsereg számának s költségének folytonos szaporítása s Bosznia okkupációja sem birták tartósan megakadályozni. A monarkia belső megszilárdulásának megvolt jótékony hatása a külső politikai helyzetre is. F. 1870 végén őszintén elismerte a német egységet és azóta fentartotta a barátságot a porosz-német uralkodókkal. Egy ideig Oroszország is részese volt a szövetségnek, melyet a három császár találkozása és látogatása évről-évre meg szokott erősíteni. De midőn az 1877-i orosz-török háboru és az 1878. elején kötött san-stefanói béke feltárta az orosz politika teljes nagyravágyását és megbizhatatlanságát, a viszony egyre feszültebb lett. A berlini kongresszus a monarkiát bizta meg Bosznia kormányzásával, az orosz követeléseket pedig lényegesen leszállította, mi az orosz közvéleményt nagyon felizgatta. Az e részről fenyegető veszély ellenében jött létre 1879 okt. 7. az osztrák-magyar-német szövetség, melyhez 1883. Olaszország is csatlakozott, s mely azóta az európai béke legfőbb biztosítója. A bolgár ügyek fejlődése az 1887-88. közti télen ujra igen feszültté tette a viszonyt Oroszországgal, de azért mindeddig sikerült elkerülni a fegyveres összeütközést. Kétséget nem szenved, hogy a belső konszolidáció következtében a monarkia tekintélye 1867 óta jelentékenyen emelkedett.

F. uralkodása, az alkotmány helyreállítása óta sem volt mindenben szerencsés. Az uralkodó személyes közbelépése sem birta megszüntetni Ausztriában a nemzetiségi összeütközéseket, sem Magyarországon az 1848-49. évek történetéből fakadó ellentéteket, melyek különösen 1886. a Janszky-esetnél nyilatkoztak teljes erővel. De azért a monarkia szellemi és anyagi haladását nem lehet kétségbe vonni, és minden párt és nemzet meghajol az uralkodó önfeláldozó munkássága, lovagias és alkotmányos érzülete előtt. Nemcsak a hozzá folyamodók ezrei ismerik jóságát; minden elemi csapás uj alkalom volt atyai gondoskodása kinyilatkozására. Szeged pusztulása után 1879 tavaszán az ő megjelenése öntött uj bizalmat a csüggedő népbe. Bécs a Ringszinház elégése után, 1881., csak az ő személyes közbelépése után lélekzett fel ujra. Ha szükséges volt, tudott sujtani is királyi haraggal, mint a midőn Strossmayer püspök izgatását kárhoztatta. Az a ragaszkodás, melyet népei személye iránt éreznek, kitünt 1879-ben, midőn ezüstlakodalmát ünnepelte, 1888. ausztriai császársága 40-ik évfordulójánál, s különösen 1892 jun. 8. magyar koronázása huszonötödik évfordulójánál, midőn az egész ország bemutatta hódolatát a Budapesten igazi magyar pompával és őszinte lelkesedéssel fogadott királynak. Az ezen alkalommal a nála tisztelgő képvislőkhöz intézett szavai az alkotmányos uralgás lényegét fejezték ki s igen mély benyomást tettek. Népei részvéte enyhítette azt a veszteséget, melyet 1889 jan. 30. Rudolf trónörökös halála által, mint atya s mint uralkodó szenvedett.

Alig van uralkodó, aki kizárólagosabban a kormány gondjainak szentelné magát. Már ifju korában irta róla Bismarck: Felfogása gyors, itélete biztos és átgondolt, egész lényének egyszerüsége s nyiltsága bizalmat gerjeszt. Reggel 4 órakor kel, fáradhatatlanul dolgozik, minden hivatalnokával csak annak tulajdon szaka felől beszél, gyorsan elvágja az azon tul menő tanácsokat és kérdéseket, saját önálló elhatározását ugy alakilag, mint anyagilag mindenben előtérbe helyezi, s azt gyorsan s határozottan közli. Saját ernyedetlensége kötelessége teljesítésében ugyanazt tételezi fel másoknál is, mint magától érthetőt, és minden eltérés ettől őt bámulatba ejti. Sohasem rideg. Dicsérik nagy igazságszeretetét. Éveit tekintve, ritka mértéket tart mindenben, kivéve uralkodói kötelességét, és néha a vadászatot. Azóta is a vadászat maradt fő szórakozása. Különösen Stájerban és Gödöllő erdőségeiben él e kedvtelésének. Ennek és egyszerü életmódjának köszöni szilárd, katonás egészségét. Uralkodása jellemzésében két szempontot emelünk ki mint lényegeset. Az egyik a politikai viszonyok változásából folyik. Alatta szünik meg a német és olasz hegemoniára való törekvés, a római császárság kétes értékü hagyománya. A monarkia ereje most csak saját politikai céljait szolgálja, első sorban keleten, és nem tévedez utol nem érhető ábrándok után. A másik személyes, egyéni. Volt már igazán alkotmányos király, mint Anglia, Belgium vagy Olaszország példája mutatja. De F. az egyetlen uralkodó, kit a történelem ismer, ki előbb, istentől eredő jogánál fogva teljes hatalommal intézi népei sorsát, azután, meggyőződve az alkotmányosság szükségéről és áldásáról, fentartva teljesen uralkodói méltóságát, épp oly őszintén és buzgón járt el magas hivatásában, minden tekintet nélkül személyes érzelmeire, a törvény és alkotmányos felfogás által kijelölt körben. V. ö. Marczali: Legujabb kor története.

Forrás: Pallas Nagylexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is