Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
festés dyeing
festés painting
festés paintwork

Magyar Magyar Német Német
festészet Malerei (e)...

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Festés

azon műveletek összessége, melyek segítségével a textilanyagoknak bizonyos szint v. szineket adnak. Valamely testet különböző módon lehet szinezni. A legegyszerübb mód az, ha a rost v. szál külső felületét valamely szines testtel behintik v. bevonják. Igy járnak el gyakran a szinnyomásnál, ha a festéket bizonyos ragasztó anyagokkal a kelme felületére odatapasztják és ha a pamutot albuminnal való bevonása (animálizálása) után megfestik. Természetes, hogy a megfestés ezen módjánál a szines réteg dörzsölve könnyen lekopik. Egy másik mód az, ha a szilárd festék (pigment), a szál belsejében lerakódik, ami az oszmózis segítségével történik. Például, a különböző rostokat krómsavas ólommal tartósan meg lehet festeni. Az illető rostanyagot bemártják salétromsavas ólomoldatba, melyben hosszabb ideig marad; ekkor a salétromsavas ólom oldata behatol a rost belsejébe; ha azt a rostot most krómsavas natriumoldatba teszik, akkor beáll az oszmozis tüneménye; a rost belsejéből a folyadék kifelé, a külső folyadék részecskéi a rostba törekszenek, ily módon azonban a kifelé vándorló salétromsavas ólom molekulái találkoznak az ellenkező irányban haladó krómsavas natrium molekulákkal és beáll a reakció; ennek eredménye a szilárd krómsárga, mely mint ilyen a rostban visszamarad. Ugyanezen elv szerint készíthető berlinikék is a selyem, gyapju és pamut belsejében, ha ezeket az anyagokat előbb vasoxidsókban áztatjuk, azután sárga véglugsó oldatába mártjuk. Számos festési és szinnyomó eljárás ilyen folyamatokra vezethető vissza. Van még egy másik módszer is, mely a szóban forgó 2. eset létesítését eredményezi. E módszer az oldatoknak a rost belsejében való bomlásán alapul. Példa: Sósavas anilinnak bizonyos oxidálóanyagokkal való keverésénél vizes oldatban alacsony hőfoknál lassan, magasabb hőfoknál gyorsan anilinfekete, ez a teljesen oldhatlan test, keletkezik. Ha ilyen hideg keverékkel valamely rostanyagot áztatnak, azután enyhén felmelegítik, akkor a jelzett bomlás a rost belsejében áll be s az oldhatlan anilinfekete a rostban visszamarad. Ezeknél az eseteknél a festés tisztán mekanikai, a festék vagy a roston vagy a rost belsejében mekanikailag rakódott le. Van azonban a F.-nek még egy harmadik módja is, a mikor ugyanis a rost anyag szinezve van, és szintelen testből szines testté alakult át. Azon folyamat fölött, amely ez alkalommal végbe megy, igen eltérő nézetek uralkodnak. Mág a mult századból származik a festés kémiai elmélete; ennek kiváló képviselői Dufax (1738), Bergmann (1776), Chevreul, Kuhlmann s legujabb időben E. Knecht. Ezen elmélet a F.-t (az u.n. szubstantiv F.-t) ugy magyarázza, hogy a festőanyag a rosttal kémiailag egyesül.

A másik elmélet, melyet felállítottak, a mekanikai elmélet elnevezése alatt ismeretes. Ennek az elméletnek képviselői: Hellot, Le Pileur, d"Apligny, Marqueur, Walter-Crum, Persoz és mások. Ezen elmélet szerint a festőanyag molekulái a festékfürdőt elhagyják s a rost molekulái között rakódnak le, anélkül, hogy a két anyag egyesülne egymással. Joggal kérdezzük, hogy melyik hát az az erő, mely a festőanyag molekuláit erre a fetünő helycserére készteti? Másrészt tudjuk, hogy korántsem alkalmas minden F. illetőleg festőanyag ilyen szubstantiv F.-re. s hogy egy és ugyanazon F. is a különböző rostok irányában igen különbözően viselkedik. Ha p. selymet, pamutot és gyapjut forró alkalikék oldatba mártanak és ezeket, ha a festék oldatával teleszivódtak, vizbe, majd hig kénsavba mártják, akkor beáll a F. folyamata; a tapasztalat azonban azt mutatja, hogy a pamut alig kéneződött, a gyapju és a selyem ellenben szép zsirszinü lett. Ha az alkalikék helyett deltapurpurint alkalmaznak, akkor a pamut meg a selyem lesz megfestve, mig a gyapju csaknem szintelen marad.

Egy harmadik nézet követői a F.-t párhuzamba állítják a csontszénnek festőanyagok iránti abszorpció-képességével, ez azonban csak látszólagos magyarázat, miután ennek az utóbbi folyamatnak a lényegét szintén nem ismerjük. Legvalószinübb, s a tényeket magyarázza O. N. Witt elmélete, melyhez a v. Perger-féle elmélet igen közel áll. Witt szerint a rostok festése oldási tünemény; a festett rost v. szál megmeredt oldat, a rost az oldószer, a festőanyag az oldott anyag. (Ilyen megmerevedett oldatok p. a festett üveg is.) Ez a nézet nem azonos sem a mekanikai sem a kémiai elmélettel. A modern kémia az oldást kémiai folyamatnak ismeri el, az oldat pedig határozatlan arányok szerint való molekuláris vegyület. Ha valamely festőanyag vizes oldatába szálas anyagot (pamutot, gyapjut, selymet stb). visznek, akkor beáll a küzdelem a két oldószer, t. i. a viz és a rost között, melynek eredménye attól függ, hogy az oldott anyag melyik oldószerben, a vizben-e avagy a rostban oldódik könnyebben. Itt teljesen ugyanaz a folyamat áll be, mely bizonyos anyagok vizes oldatának éterrel való kirázásánál észlelhető. Ha ugyanis az éternek az illető oldott anyag iránti oldóképessége nagyobb, akkor ez az éterbe megy át, az ellenkező esetben a vizben marad. A legegyszerübb eset az, ha a rostnak a festőanyag iránti oldóképessége tetemesen nagyobb a viz oldóképességénél. A F. ezen módjánál a rostot vizes festékoldatba mártják s addig hagyják evvel érintkezésben, mig a rost a vizből az összes festőanyagot fel nem vette. Ha a viznek és a rostnak oldóképessége közelítőleg egyenlő, akkor a rost nem képes a festőanyagot teljesen a vizes oldatból felvenni, hanem bizonyos idő mulva egyensuly áll be: a festés megakad. Ha most a rostot a festőanyag oldatából kiveszik s friss rostot adnak belé, akkor ez ismét, az egyensuly beálltáig festőanyagot vonz. A harmadik eset az, amidőn a viznek oldóképessége nagyobb. Ilyenkor két ut vezet eredményhez. Az egyik szerint a viznek oldó képességét csökkentik; ezt azáltal érik el, hogy a vizben bizonyos anyagokat: konyhasót v. egyéb sókat, savakat, alkaliákat feloldanak. A másik abban áll, hogy a rostnak oldóképességét növelik; ez ugy történik, hogy a rostot kémiailag átalakítják, ha p. a gyapjut klórral kezelik stb.

Az itt tárgyalt festési módszereket Witt direkt kémiai festésnek nevezi (azelőtt, de rosszul, szubstantiv festésnek mondták). Indirekt kémiai festés alatt a következő módokat érti, melynek a lényege ismét az oldási elmélettel magyarázható. Az oldott anyagért való küzdelem nemcsak festőanyagoknál, hanem nem festőanyagoknál is beállhat. Ha p. pamutot tanninoldatba mártanak, akkor azt találják, hogy a tannin azok közé az anyagok közé tartozik, amelyeket a pamut nem képes az oldatból teljesen felvenni. A tanninnak a festésre nézve fontos tulajdonsága az, hogy számos festőanyaggal oldhatatlan csersavas sókat képez. Ha tehát a tanninnal megrakott pamutot valamely festőanyagnak az oldatába mártják, akkor az a folyamat áll be, melyet a salétromsavas ólom és krómsavas nátron példájában megfigyeltünk, azaz, a pamut belsejében egy, a sokszoros arányok törvénye szerint alkotott valóságos vegyület, egy szilárd anyag rakódik le. Azokat a testeket, amelyek hasonló módon a rost és festőanyag között a kapcsot létesítik, pácoknak nevezik. (L. Pácok). Ezekből kifolyólag a F.-nek következő módjait különböztethetjük meg: 1. F. mekanikai uton, a pigmentfestés. 2. Közvetlen (direkt) kémiai festés (azelőtt szubsztantiv festés). 3. Közvetett (indirekt) kémiai vagy páccal való festés (azelőtt adjektiv festés).

A F. története, valamint a szinnyomás mesterségét, a kinaiak és az indok már a történelem előtti korszakokban gyakorolták. A khinaiak a lent és Kr. e. évezredben a selymet is ismerték, mely a Kr. e. 2. évezredben került Kis-Ázsiába és Európába. Az ősrégi khinaiak a selyemfestéshez is értettek. Erre növényi festőanyagokat használtak. A selyembogár-tenyésztéssel a Kr. u. VI. sz.-ban Bizancban kezdtek foglalkozni. A régi egyiptiomiak a rostanyagok közül csak a lent ismerték; az indok a jutát használták, Ázsiában a Kr. e. VI. sz.-tól kezdve a pamut volt a legközönségesebb textilanyag. A gyapjut a keleten kevésbé használták; a rómaiak a gyapjut, a pamutot és a lent is alkalmazták. A kelmefestés a régi indoknál már jól ki volt fejlődve, ezt a mesterséget a kasztok üzték; a mesterség atyáról-fiura szállott. Az indok más kelméket fából készített nyomó mintákkal is nyomtattak. A rómaiak idejében a sárga szint a genistával, a vörös szint a buzérral, kermessel, börzsönfával és alkannával, az ibolyaszint biborral (l. Bibor), a kéket csüllenggel, a zöld szint sárgának kékkel való keverése által, a barna szint dióhéjjal és katechuval, a feketét gubaccsal állították elő. Ismerték az indigót is, de feloldani nem tudták. Pác gyanánt a timsót, más gálicokat meg a borkövet is használták. 1300 körül Olaszországban (Firenzében) megismerkedtek az orseillel; ennek az előállítását 100 évnél tovább titokban tartották.. Nagy fordulat állott be Amerika felfedezésével; ekkor számos uj festékkel ismerkedtek meg, igy a kékfával, a veresfával, sárgafával és a cochenille-lel, mely utóbbi a kermes helyett timsóval karmoizint adott. 1530 körül felfedezte Drebbel azt a cochenille-bibort, mely ónoldattal képződik. A középkornak vége felé felfedezték az indigócsávát, mely a csüllenget kiszorította a használatból, noha az indigó alkalmazását ismételten halálbüntetés terhe alatt megtiltották. Az indigonak behozatalát csak 1737. engedték meg. 1740 felfedezte Barth a szászkék festését indigószulfosavakkal. A XVI. sz.-ban átszármazott a buzérkultura a keletről Sziléziába, Hollandiába és 100 évvel később déli Franciaországba, a XVIII. sz. közepe táján került a törökveres festés mestersége Görögországból és Drinápolyból Franciaországba. 1700 körül felfedezték Berlinben a berlinikéket. Teljesen uj korszak kezdődött a festés körül 1859., mely évről datálódik a kátrány-festőanyagok előállítása. A F. mestersége ezáltal rendkivül komplikálódott; azóta kibontakozni törekszik az empirizmus kötelékeiből és számos tudományos kutatás, mely e téren történt, jelzi az utat, melyen haladva ebből a mesterségből is tudomány lett. L. Gyapju, Pamut, Selyem.

Forrás: Pallas Nagylexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is