Fészek

fészekrakás, fészkelés (nidus, nidificatio) alatt az állattanban egyes állatoknál előforduló és természeti ösztönüknél fogva különböző anyagokból készített mesterséges alkotmányt értjük, amely tojásaik lerakására és fiaik felnevelésére szolgál. Fészket több állatcsoportnál találunk, igy a pókoknál, némely rovarnál, halnál, emlősnél és végül a madaraknál, amelyeknek a fészeképítés egyik kiváló, sajátos művészete. Valóban bámulatos, hogy olyan egyszerü eszközökkel, aminők a lábak, a csőr, hogyan képesek a madarak olyan utólérhetetlen művészetet a fészeképítésben kifejteni. Minden mesterséget alkalmaznak: tapasztanak, béllelnek, fonnak, varrnak, furnak, faragnak, szőnek, csakhogy ivadékuk életének biztosítására megfelelő hajlékot kapjanak. Emellett még előrelátók is, mert fészkeiket rendesen rejtekekben, sürüségekben, embernek és állatnak hozzáférhetlen helyeken építik ki, és toll, szőr, gyapot vagy más puha anyaggal bélelik ki, hogy gyönge gyermekeiknek nyugalmas és meleg bölcsőt nyujtsanak. A fészkek helye és építésmódja egyes madárfajokra nézve jellemző. Igy a gémek és a kócsagok hazánkban nádasokban rejtik el fészkeiket, amennyiben magára a nádra rakják fészköket olyan helyen, melyet megközelíteni az ember csónakkal a nád sürüsége miatt, meglábolva pedig a viz mélysége miatt alig tud. Hasonlóan nádszálakra vagy más vizi növényre építi a nádi rigó is kosárszerü fészkét. A házi fecskepárok az eresz alá helyezik fészküket, mely remek kis épület anyagát - a sarat - pici csőrükkel csipetenként hordják össze, nyállal összeragasztják és belsejét szépen simára kiegyengetik. A tengelic majdnem pusztán lószőrből és nyárfapehelyből alkotja kis, kecses fészkét. A harkály - mint örökösen kopogó ács - vastagtörzsü fában vés odut, aljára finom forgácsot tesz és odarakja tojásait; a lehullott fadarabokat pedig messze elhordja, nehogy elárulják fészkét. Nemkülönben a védelem vezérli a parti fecskét és a jégmadarat is, midőn függőleges partba vágják hosszu csőralaku fészköket, hogy ezáltal a reájuk vadászni szerető menyétek támadásaitól megoltalmazva legyenek. Az aranybegy (sárgarigó) két ág közé szagos füvekből csinálja fészkét s mindenféle papirszelettel, vászondarabbal diszíti fel. Hasonlóan cselekednek a rigók is, csakhogy azok a fészek belső részét kitapasztják. Az ökörszem és hosszufarku cinke melegen béleli ki fészkét. A gólyák háztetőkön és kéményeken raknak nagy fészket, mig a ludak és a tyukok általában a földön fészkelnek. Európa legnagyobb fészeképítő művésze a függő cinke, mely erszényalaku fészkét a nyár- és füzfának a viz fölé hajló ágainak meg nem közelíthető végére kötözi a füz-, nyárfa barkájának növényrosttal összefüzögetett csomócskáiból készíti. A délafrikai szövő madarak (Ploceus) százanként fészkelnek olyan helyen a viz fölött csüngő ágakon, ahová más, mint röpülő állat nem férhet.

A hazai emlősök közül a mókus épít magának kényelmes fészket. Fészkét rendesen faodukba rakja és mohával jó melegre béleli ki. A halak közül nevezetes a tüskés pikó v. durbancs (Gastrosteus aculeatus), mely a Duna vizkörmyékét kivéve, Európa folyóiban és igy a Poprád folyóban is él. Ennek a himje ivás ideje alkalmával gyökér-, füszálakból jókora diónagyságu, tojásdadalaku fészket készít a viz egyik sekélyebb helyén. Majd kényszeríti a nőstényeket a fészekbe bemenni és petéiket lerakni. A petéket azután a him megtermékenyíti és mint a gondos apához illik, mindaddig őrzi, mig a belőlük kikelő kicsinyek már szabad szárnyra bocsáthatók. Végül a fészeképítésben különösen kitünnek még a méhek, darazsak, hangyák és a termeszek, amely rovarok legmesteribb lakásokat készítenek, csakhogy fajukat fentarthassák és életüket biztosíthassák.

F. geologiai értelemben a kőzetekben előforduló kisebb-nagyobb gömbölyded ür, melyet utólag képződött ásványanyag bélel ki, vagy tölt meg. Ha az ürök kicsinyek, akkor hólyagosnak, ha megtelt, mandolakőnek nevezik (diabas, melafir). A kibélelő ásványi anyag többnyire quarc s annak válfajai (ametiszt, achát), kalcit, pirit, gipsz és a zeolitok. Az ilyen ürtöltelék néha szabadon kifejthető és geodának mondják (ametisztgeoda, achátgeoda, mely utóbbinál a héjas szerkezet és a beszüremkedési nyilás néha jól kivehető). Ide vehető még a csörgőkő, héjas rétegü barna agyagvasérc (limonit) szabad ürtölteléke, melyben egy központi mag rázáskor a csörgést okozza. - F. a bányászatban a fekvetekben v. erekben előforduló kisebbszerü tömeges érclerakódás.

F. v. fészekvirágzat (anthodium, calathidium, calathis v. calathium, a fészkes növények nagy seregének külön virágzata. Itt a virágzat főtengelye megkurtul, a teteje szétterül, homoru, domboru, vagy gömbalaku lesz v. tányér módjára ellaposodik, sőt egész kupalakra (szikfü) is felemelkedik. Ez a rész a virágzat vacokja (receptaculum commune). A vackot a fészeklevelek v. fészekpikkelyek (örvpikkelyek) vagyis hegye-levelek (squamae, periclinii foliola) mint involucrum, közös vagy külső kehely (calyx communis, c. exterior) fogják körben s igy a vacokból meg a pikkelyekből egész kis fészekalak támad, melynek feneke éppen a vacok, oldalát pedig a fészekpikkelyek alkotják.

A fészek fenekéről nőnek sürüen az apró virágok. Látszólag a fészkes növényelnek egy virága lenne (buzavirág), de a napraforgónak, bojtorjánnak, pórsáfránnak nem egy virága van, hanem éppen a közös fészekbe foglalt apró virágok csoportja a virágzat. E virágok a vackon nyeletlenek, csak elzöldülés folytán olykor-olykor nyelesek. A vacok vagy sima v. gödrös, kopasz, szőrös, pelyvás, sertés. A fészek virágai vagy csupa csövesek (bojtorján) vagy csupa nyelvesek (gyermeklánc, saláta), vagy a szélsők nyelvesek és gyakran más szinüek, mint a sárga és csöves belsők. Ez a sugaras v. sugárzó fészek (anthodium radians v. radiatum). A szikfü sugara fehér, az Asteré kék, a szimpla georgináé piros, a belső virágok sárgák. A szikfü fehérje (sugara) tehát mintegy körülfogja a sziket (a virágzat sárgáját).

Forrás: Pallas Nagylexikon