Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Fichte... ----

Magyar Magyar Német Német
Fichte... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Fichte

1. János Teofil, német filozofus, szül. Rammenauban, Felső-Lausitzban 1762 máj. 19., megh. Berlinben 1814 jan. 27. 1774-80. Schulpfortában tanult s aztán 1784-ig az egyetemet járta Jenában és Lipcsében, hol teologiára adta magát. Itt ismerkedett meg Spinoza etikájával s a hatalmas mű oly befolyással volt rá, hogy ettől fogva elhatározta, hogy filozofiára adja magát. 1788. Zürichben volt nevelő, 1790. Lipcsébe, 1791. Königsbergába ment, hogy Kanttal személyesen megismerkedjék. A nagy filozofusnak öt hét alatt megirt «Kritik aller Offenbarung» c. művével mutatta be magát, melyben a kriticizmus álláspontjáról fejtegeti a természetfölötti kinyilatkozás lehetőségét, megismerhetőségét és jelentőségét. Kantnak a munka nagyon megtetszett s midőn az 1792., a szerző tudta s akarata nélkül, névtelenül jelent meg, a tudós világ azt hitte, hogy maga Kant irta a munkát. Ezzel F. hirneve meg volt alapítva s midőn 1794. Reinholdot Jenából Kielbe hivták meg, a jenai egyetem filozofiai tanszékén F. lett utódja. F. fényes előadásai rendkivüli hatással voltak a hallgatókra s az az 5 év, melyet Jenában töltött, magának az egyetemnek fénykorát teszi. 1799-ben ugyanis F. az u.n. «ateista pör» miatt kénytelen volt távozni. Ekkor F. Berlinbe ment, hol egyebek közt Schlegel Frigyessel és Schleiermacherrel érintkezett s a művelt közönségnek nyilvános előadásokat tartott. 1805. az akkor Poroszországhoz tartozó Erlangerben nyert tanári széket, de itt csak egyetlen nyarat töltött s visszament Berlinbe. A franciák előnyomulása miatt 1806. Königsbergába huzódott, hol szintén felolvasásokat tartott s hires Reden an die deutsche Nation c. műve irásába fogott. E beszédeket 1807-8- télen Berlinben az Akadémia épületében tényleg meg is tartotta. Midőn 1809. a berlini egyetem megnyilt, F. is tanára lett s az maradt élte fogytáig. Főművei: Versuch einer Kritik aller Offenbarung 1792.; Grundlage der gesammten Wissenschaftslehre 1794.; Grundlage d. Naturrechts nach Principien d. Wissenschaftslehre 1796.; System d. Sittenlehre nach Principien d. W. L. 1798.; Die Bestimmung des Menschen 1800.; Reden an d. deutsche Nation 1808.

F. rendszere. F. magáévá teszi Reinhold azon felfogását, miszerint a filozofia egész tartalmát egy elvből kell levezetni s ezzel voltaképpi megalapítója a nagy egységes rendszereknek, melyek az egész világegyetemet merész elmével fogalmakból vezetik le. Az elvet F. megtalálja Kant tanában az appercepció transzcendentális egységéről az öntudatban, v. máskép kifejezve: az egyén tiszta öntudatáról való tanában. Ennek tartalmát három tétel fejezi ki, melyeknek logikai egymásutánja: a tézis, az antitézis és szintézis (tételezés, ellentételezés, összetételezés) a rendszer minden részében ismétlődik. 1. Tézis. E tételben A = A, az foglaltatik, hogy ha A van, akkor A van. Az összefüggés a «ha» és «akkor» közt az Énben van tételezve az Én által. Van-e A? nem tudom. A tétel azonban: «Én vagyok Én» vagy: Én vagyok, nemcsak alakilag, hanem tartalmilag is áll. A tapasztalati öntudat minden tényének az a magyarázata, hogy az Énben való minden tételezés előtt is maga az Én van tételezve. Én föltétlenül vagyok, mivel vagyok, és föltétlenül vagyok, ami vagyok, mind a kettő az Én számára. Igy az «Én vagyok» magyarázata az A = A-t. 2. Antitézis. A tapasztalati öntudat ténye: Non-A nem = A. Az Én magával szemben Nem-Ént tételez. Ami az Ént illeti, annak, az ellentételezésnél fogva, mindenben az ellenkezője illeti meg a Nem-Ént. 3. Szintézis. Az Énben az Én és Nem-Én egymással ellentétesek, azaz korlátozzák egymást, innen a 3. tétel: Az Énben az osztható Énnel osztható Nem-Ént állítok szembe s ebben foglaltatik a tétel: hogy az Én magát ugy tételezi, hogy a Nem-Én korlátozza: ez az elméleti tudományok alapja; és: az Én a Nem-Ént, mint az Én által meghatározottat tételezi: a gyakorlati tudományok alapja. Minden egyéb szintézis ez első most kifejtett szintézisben benfoglaltatik s minden, ami az emberi elme rendszerében előfordul, kell hogy belőle levonható legyen.

Tudománytanának gyakorlati részében azt fejti ki F., hogy az Én ugy lesz gyakorlati, hogy egy Nem-Én áll vele szemben: ez a világ, mely azonban csak egy Énben és egy Én számára létezik. A kötelesség fogalma arra kényszeríti az Ént, hogy a világot, a Nem-Ént, mint puszta korlátot semmisnek ismerje fel. Az erkölcsi világrend bizonyára gondoskodott arról, hogy sikerüljön, aminek lennie kell, hogy az ész: az Én győzedelmeskedjék az esztelenen: a Nem-Énen. A természeti jogban fejti ki F., hogy szükséges az egyének többsége; csak ugy tekintheti magát szabad alanynak, ha valamely külső őt önmeghatározásra birja, ez pedig csak eszes lény által lehetséges. A jog közösségre vonatkozik s csak ebben lehetséges. Az általános jogtörvény ez: mindenkinek kötelessége saját szabadságát a többiek szabadságának lehetősége által korlátozni azon feltétellel, hogy ő rá vontakozólag mások ugyanezt teszik. Az állam feladata az észjogot, amennyiben emberi szükséglet, megvalósítani, az érzülethez semmi köze. Mig a jog az ember külső magatartását szabályozza: az erkölcs az akaratra vonatkozik. Az erkölcs alapja az önállóság, az önmeghatározás tiszta ösztöne. Az erkölcsi törvény abban áll, hogy a tiszta Én az egyéni Énben kifejeződik. Az erkölcs által tér a tapasztalati Én, végtelen közeledésénél fogva, vissza a tiszta Énbe. A természetnek csak annyiban van értelme, hogy előföltétele az erkölcsi életnek. Későbbi fejlődésében - különösen 1801-től fogva - F. az abszolut fogalmából indult ki s rendszere, noha alapfogalmaiban változatlan maradt, vallásosabb szinezetü. Isten az egyetlen igazán létező, mely abszolut gondolkodásával a természetet mint nem-valódi Nem-Ént, önmagával szembeállítja.

F. iskolája nem nagy, s tán inkább csak követőiről lehet szó. Ezek közé tartozik darab ideig Reinhold, aztán Forberg Frigyes Károly (1770-1848) és Niethammer F. Immánuel, továbbá Schad János Baptista (1758-1834), ki benedekrendi szerzetben nevelkedett, azután Oroszországban egyetemi tanár volt, honnan 1817. némely nézetei miatt hirtelen kiutasították; igen szorgalmas iró volt. F. nagy befolyása látszik meg végül: Schlegel Frigyesen és Novalison (Harderg Frigyesen) is. F. munkáit összegyüjtve kiadta fia: Sämmtl. Werke (8 k. Berlin 1845-46), de e kiadásban nincs meg valamennyi; egy része a már előbb megjelent gyüjteményben foglaltatik: Nachgelassene Werke (3 k. Bonn 1834), melyet szintén fia, Fichte Immánule Hermann adott ki. Némely munkája angol fordításban is megjelent (1868 és 1869). Életéről legkimerítőbb: O. G. Fichte"s Leben u. litterarischer Biefwechsel (2 köt. Salzbach 1830, 2. kiad. Lipcse 1862), ugyancsak fiától. Továbbá megjelent ugyanattól F. levelezése Schillerrel (1847), továbbá Schellinggel (1856). A róla való nagy irodalom legjobb termékei: Löwe I. H., Die Philos. F."s nach dem Gesamtergebniss ihr. Entwickl. u. in ihr. Verh. z. Kant und Spinoza (Stuttgart 1862); L. Noack, F. nach s. Leben, Lehre u. Wirk. (Lipcse 1862); Kuno Fischer nagy fil történeti művében a VI. köt,; F. Zimmer, F."s Religionsphilos. (Berlin 1878); Adamson Rob., Philos. classics f. english readers (London 1881). Születésének 100. évfordulójakor róla megjelent számos ünnepi beszéd és előadás közül különösen Harmsé, Trendelenburgé és R. Zimmermanné érdemelnek említést. (Ezeknek jegyzéke összeállítva: Zeitschrift f. Philos. 42. k. 1863, 247-277. l. Reichlin-Meldeggtől).

2. F. Immánuel Hermann, német filozófus, az előbbinek fia, szül. Jenában 1797 jul. 18., megh. Stuttgartban 1879 aug. 8. Berlinben filologiát tanult, de később filozofiára adta magát. 1822. gimnáziumi tanár, 1836. rendkivüli, majd 1840. rendes tanára a filozofiának Bonnban, honnan 1842. Tübingába ment. 1867. nemességet nyert; már 2 évvel előbb nyugalomba vonult és Stuttgartban telepedett le. F. atyja rendszere későbbi alakulásának hatása alatt kezd filozofálni, majd Hegel befolyása alá kerül. Később etikai teiszmust vall: a filozofia főelve a személyiség, isten nem az általános, hanem a személyi; a végesből kiindulva kell döntenünk a feltétlennek reálitásáról. Szerinte a változó jelenségeknek alapul szolgál az «Urposition» (őstételezés), ami a Leibnitz-féle monasokkal van távoli rokonságban; ez őstételezések, e maradandók pedig belsőleg vonatkoznak egymásra, ugy hogy nemcsak önmagukban, hanem egymás számára léteznek; megvalósítja pedig ezeket egy abszolut intelligibilis világ-ok, mely nemcsak a teremtő, hanem az ős jó, az etikai elv; isten benn van a világban, de rajta kivül is. Nagy érdeméül tudandó be, hogy ő adta ki 1837. a «Zeitschrift für Philos. und speculative Theologie» c. folyóiratot, mely soká központja volt a törekvésnek, a filozofiát teisztikus irányban fejleszteni. 1847-től fogva a folyóirat cime lett: Zeitschr. f. Philos. u. philos. Kritik s innen F. Ulricivel együtt szerkesztette; ekkor közvetítő szereplést tüzött feladatául, de főcélja mégis a keresztény világnézet filozofiai kifejtése maradt. F. a régi hirü folyóiratnak haláláig volt egyik szerkesztője. Érdekes felemlíteni, hogy ő kezdeményezte a különböző irányokat valló filozofusok gyülekezését a közös megértés céljából; e gyüléseknek bizonyos időben rendesen ismétlődniök kellett volna. Persze csak az első jött létre 1847. Gothában, melyet ő nyított meg «A filozofia jövője» c. felolvasásával. Művei közül nevezetesebbek: Beiträge z. Charakteristik d. neuern Philos. (Salzbach 1829, 2. kiad. 1841); Speculative Theologie (Heidelberg 1846-47); System d. Ethik (u. o. 1850-53); Anthropologie (u. o. 1856, 3. kiad. 1876); Psychologie, die Lehre v. d. bewussten Geiste d. Menschen (2 k. u. o. 1864); Die theistische Weltansicht und ihre Berechtigung, ein Kritik-Manifest an ihre Gegner és Fragen und Bedenken über die nächste Fortbildung deutscher Speculation (Lipcse 1873); Der neuere Spiritualismus, sein Werth. u. seine Täuschungen (u. o. 1878).

Forrás: Pallas Nagylexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is