Főkötő

könnyü, fejrevaló öltözéki darab, melynek főleg a középkorban különböző alakjai voltak (l. Fontange). F.-t a nő csak mint asszony visel. A F. már a régi időben sem volt egy szabásu. Nálunk a magyar F. mellett hamar meghonosodtak az idegen divatu F.-k is, már a XVII. sz. első éveiben találunk «gyöngyös, gránatszemes és bokros-bécsi» F.-t, fekete fátyolból készült arany csipkés német, «rece csipkés olasz» F.-t felemlítve. Erdélyben gróf Teleki Pálné honosította meg a külföldi F.-ket. A magyar F.-k között a legdiszesebb és legdrágább volt a «gyöngyös» F., melyet nemcsak gyöngyszemekkel raktak meg, de közbe drága köveket is tettek. A bogláros F.-kre a magyar uri asszonyok sok követ és tiszta arany boglárokat raktak, számuk a százat is meghaladta. A Thurzó leányok némely főkötőiket boglárok helyett zománcos arany virágokkal diszítették, s csakhamar divatba jött a magyar F., melyre ezüst vagy arany csöveket, néha ötvenet is felraktak. A XVII. sz.-ban azután a magyar F.-ket vont aranyból, ezüstből és szines kelmékből szabták. A vont aranyból készültet minden ékítés nélkül hagyták. A különböző kelmékből szabott főkötőket a sokkal könnyebb kötőtt F.-k váltották fel. A F.-k ára igen különböző volt. A legolcsóbb F., mely az eddig ismert jegyzékekben említtetik, 6 forintba, a legdrágább 500 forintba került. V. ö. Kővári L., Viseletek (45 s. k. l.); báró Radvánszky B., Magyar családélet és háztartás a XVI. és XVII. században (Budapest 1880., I. köt. 240. l.).

Forrás: Pallas Nagylexikon