Fortuna

(igy is: Fors Fortuna, mindkettő a ferre gyökerétől), a rómaiaknál a sorsnak és szerencsének istennője, minden váratlannak és kiszámíthatatlannak forrása. Kultuszának megalapítójául általában Servius Tulliust veszik föl, kit rabszolganő fia létére egész a trónig juttatott s kivel a monda szerint még szerelmi viszonyban is állott. Hogy mily elterjedt volt tisztelete, bizonyítják számos szentélye, a temérdek ránk maradt fogadalmi felirat ugy a provinciákból, mint Itáliából, a rendkivül sok istenkép, különösen bronzszobrocskák, de meg a legkülönfélébb jelzők egész sora, melyekkel a kultuszban tisztelték. Állítólag már maga Servius több templomot emelt neki, igy két templomot Fors Fortunának a Tiberis mellett a városon kivül, továbbá egyet a forum boariumon. Mint a kedvező szerencse istennőjének, legáltalánosabb neve F. bona, F. obsequens, ki tisztelőinek kérését meghallgatja, F. Felix (csak medaillonokon s pénzeken); ellentéte a F. mala, F. viscata (csalfa), dubia (kétes). Állandó szerencsét nyujt a F. manens, stabilis, csak kevés időre a F. brevis. Római felfogás szerint az állam saját külön F.-jának oltalma alatt áll; ilyent három név alatt ismerünk és pedig F. populi romani, F. publica citerior és F. populi rom. quiritium primigenia név alatt. Mint nyilvános istennővel különösen az egyes osztályokhoz való viszonyában találkozunk, igy van F. patricia, equestris, plebeia (templ. a Tiberis mell., a városon kivül, ünnepe jun. 24), továbbá praetoria, libera (szabadoké) stb.; sőt egyes testületeknek, családoknak, egyes személyeknek és helyeknek is megvolt a maguk Fortunája. A közhitet követve a császárok is személyes istenképpen tisztelték Fortunájukat, kit aztán a nyilvános kultusz F. augusta név alatt tisztelt s kivált mint F. dux (utaskisérő) és F. redux (szerencsés hazatérés istennője, számos oltárral s Domitianustól emelt templommal) részesült az alattvalók tiszteletében. A Rómán kivül fennálló kultuszok közül leghiresebb volt a praenestéi és antiumi. Leggyakrabban álló nőnek ábrázolták - sokszor sisakosan - ki baljában bőségszarut, jobbjában pedig evezőt tart, mely gyakran golyóra nehezedik; ezen ábrázolata régi, de mindenkor divott, a golyón néha maga áll. Említett attributumai oly kizárólagos szimbolumává lőnek az istennőnek, hogy magukban is helyettesíthetik; nem ily tipikusak egyéb attributumai, mint p. a mérce fején vagy mellette, kalászok, kerék, a pénzeken különösen hajóorr, néha meg szárnyak. Ülve is ábrázolták az istennőt, de rendesen csak az állandóság jelzésére. A F. Isis és F. panthea. ábrázolatain ez attributumokhoz más istenségek jelvényei járultak. V. ö. Preller-Jordan, Römische Mithologie; Roscher, Lex. der griech. u. röm. Myth.; Baumeister, Denkmäler.

Forrás: Pallas Nagylexikon