Fotofon

(gör.), Belltől 1880. föltalált eszköz, melynek célja az emberi beszédet napfény fölhasználásával nagyobb távolságra átvinni. Működése a szeléniumnak azon sajátságán alapszik, hogy elektromos vezetőképessége a megvilágítás erősségével változik. A fény iránt érzékeny szelénium-cellát ugy lehet előállítani, ha két finom sárgaréz drótot lapos spirálissá csavarva ugy helyezünk csillámlemezre, hogy egymást ne érintsék s aztán szeléniummal vonjuk be. Ha már most napvilág gyüjtőlencsén keresztül haladva , vékony üvegből v. csillámból álló tükörre esik, mely beszélő csövön át hátlapjára eső hanghullámok által rezgésre indíttatott, akkor ezen rezgések a fénysugarakkal is közöltetnek.

A tükörtől visszavert fénysugarak a lencsén keresztül az elfogadó állomás parabolikus tükrére esnek, melynek gyujtópontjában van a szelénium-cella elhelyezve. Ez a telefonnal együtt galvántelep áramába van kapcsolva. E berendezésnél tehát maga a fénysugár a hang vivője, mig a szelénium-cella és a galvántelep csak részei a felfogó készüléknek. A F. működéséhez elektromos-, Drummond-féle fény, sőt petróleum lángja is elegendő. A szeléniumot mellőzni is lehet és az is elegendő, ha a rezgő tükörtől visszavert fénysugarak vékony ruggyanta (ebonit) lapra esnek, mely hallócsőbe van elhelyezve. Ezen kivül még igen sok anyag érzékeny a rezgő fénysugarak iránt. A szén és üveg Bell szerint érzéketlenek. A F. használhatóságára nézve a jövő fog dönteni. Mivel nincs vezetékre szüksége, ebben a telefonnal szemben nagy előny rejlik; másrészt függ a levegő állapotától, mely nem mindig alkalmas fénysugarak nagyobb távolságig való továbbítására.

Forrás: Pallas Nagylexikon