Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Francia fil... ----

Magyar Magyar Német Német
Francia fil... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Francia filozofia

A filozofiának a középkorban sehol sincsen nemzeti jellege. Nemzetközi nyelven, latinul irnak és tanítanak, a tanítás helyein tehát minden nemzetbeli telepedtetett meg és ami a gondolkodás tartalmát illeti, a filozifiának utja annyira meg van az egyház által szabva, hogy e tekintetben sem fejlődhetik szabadon az emberi ész. Mind formáját, mind tartalmát tekintve, nemzetközi, nemzeti jelleg nélkül való a középkori gondolkodás. F.-ról tehát a középkorban nem lehet szó, de mégis fölemlítendő, hogy a skolasztika fő székhelye majdnem az egész középkoron át Páris volt. Itt alapította meg a IX. sz.-ban a skót származásu Scotus Erigena a skolasztikus filozofiát, melynek főbb képviselői a IX. sz.-ban a francia Eric Auxerreből,ennek tanítványa Remigius ugyancsak Auxerreből; Aurillac kolostorában, Auvergne tartományban tanult és tanított Gerbert, a későbbi II. Szilveszter pápa, a X. sz.-ban, mig tanítványa, Fulbert, Chartres püspöke, e városban alapított hires filozofiai iskolát. Fulbert tanítványa Berengar Tours városából, ki az urvacsora racionalisztikus felfogásával nagy mozgalmat (V. ö. III. k. 135. l.) idézett elő. Hildebert Lavardinből, Tours püspöke is a XI. sz-ban tanított Toursban. De főleg mióta a párisi iskola 1206. igazi egyetemmé avattatott, lett Páris középpontja a korszak szellemi küzdelmeinek. Itt folytak a nagy viták a nominalizmus és realizmus között, itt bontogatta először szárnyait az önállóságért küzködő emberi gondolkodás a dogmák elleni harcban. E küzdelemben természetesen nem csupán franciák vesznek részt, de majdnem mind hosszabb vagy rövidebb ideig Pátrisban tanítanak. Roscellinus, a nominalizmus megalapítója, alsóbretagnei születésü, Vilmos Champeauxból, aki Roscellinusnál is tanult, a realizmus képviselője, melyet Párisban és később a saint-victori apátságban tanított. Abélard Párisban, középuton jár, habár egészben a nominalizmushoz áll közelebb (V. ö. I. k. 19. l.). Bernát Chartresból, Vilmos Conchesból, Adelard Bathból, a platonizmushoz szitanak, melyet az egyházra való tekintetből valahogy megegyeztettek Aristotelésszel.

A XII. sz.-ban Walter Montaigneból és Gilbert de la Porrée, a logika művelői, a realizmus hivei; mig Petrus Lombardus (aki 1164. mint párisi püspök halt meg), kit magister sententiarumnak neveztek, az ellentéteket közvetítette s századokon át használatban maradt teologiai tankönyvet irt. A miszticizmusnak, mely a dialektikát becsmérelte, is akadtak képviselői: a hires clairvauxi Bernát és Hugó meg Rikárd Saint-Victorból. Sőt a panteizmus első hiveit is Párisban találjuk, Amalrich-ot Benából és legkitünőbb tanítványát, a Dinanti Davidot. Midőn a XIII. sz.-ban az arabok közvetítése folytán a nyugaton is Aristotelés összes munkáival és a hozzájuk irt arabs kommentatorokkal ismerkedtek meg s ezzel a skolasztika legteljesebb formális kifejlődését érte, ismét Páris a mozgalom középpontja. Itt tiltják el eleinte az uj aristotelési művek tanulmányát s itt győződnek meg róla, hogy Aristotelés a keresztyén filozofia hatalmas oszlopává tehető. 1254. Aristotelés fizikája és metafizikája már a hivatalos tanítás része. Az első skolasztikus, ki az egész Aristotelést ismeri, Alexander Halesből (angol születésü, de Párisban tanított); Vilmos Auvergneból, párisi püspök. Platont megvédelmezi Aristotelés ellen; Albertus Magnus is (I. k. 309. l.) Párisban tanult és tanított, ugyszintén aquinói Tamás, a skolasztika betetőzője és hires ellenfele, Duns Scotus János. A párisi egyetem ez időben az ortodox-katolikus filozofia székhelye, mig a szabadabb gondolkodás Angliában erősbödik. Mindazonáltal a nominalizmus fejtegetésével itt is hasznos szolgálatot tesznek a filozofiának Pierre Aureol, Durand de St. Pourçain,Vilmos Occamból, angol születésü, de aki Párisban is tanított, mig a későbbi skolasztikusok közül említésre méltó Buridan János, a párisi egyetem rektora, Albertus de Saxonia, Marsilius Inghenből, Nicolas d"Oresme, Péter Aillyből (I. k. 213. 1.), Suisset, hesseni Henrik stb.

A renaissance nagy mozgalma is segítőkre talált a párisi egyetemen. Faber Jakab (Jacques Lefevre Étaplesből, Stapulensis), az igazi Aristotelést kezdte magyarázni, mig tanítványa, Bovillus (Bouillé) Károly, Cusanus tanait hirdette. Sokkal mélyebb hatást tett a francia gondolkodásra Calvin, kinek hatása alatt a klasszikus irodalomban is járatos Ramus Péter a skolasztikusok arisztotelizmusa ellen egy uj logika kisérletével lépett fel. Ramus kisérletének nincsen tudományos értéke, de gondolkodásának tendenciája, mely a szabad gondolkodásnak jött segítségére és az a körülmény, hogy ötven évvel Descartes előtt francia nyelven irt filozofiai művet, az uj korszak első jelentős képviselőjévé avatják. Még tiszteletreméltóbbá teszi emlékét, hogy 1572. a Bertalan-éj vérontásában egy skolasztikus ellenfele izgatására lelte halálát. A renaissance nagy alakjai közül is többen megfordultak és tanítottak Párisban, igy Giordano Bruno, Vanini (akit Toulouseban égettek el 1619), Campanella. Ramus iskolájának szelleme élt Bodinban, aki a vallási türelmesség harcosa és az egyházi tanítástól független jogfilozofiát alapít meg. Az uj-kor ez előkészítői közt a legfontosabb s egyike a legfranciásabb alakoknak Gassendi, aki Aristotelés tekintélyét rendkivül rongálja az Epikur világnézletének fölelevenítésével a materialisztikus világfelfogás első következetes uj-kori hirdetője. Közben a francia szellemi élet döntő köreiben a dogmatikus filozofia minden hitelét veszti. Ennek helyét részben a matematikai spekuláció foglalja el, melynek terén a XVII. és XVIII. sz.-ban a francia szellem legnagyobb diadalait fogja ünnepelni, részben a finom skepticizmus, amint éles megfigyelés és emberismeret kapcsán Michel de Montaigne műveiben remek irodalmi kifejezését találja. A skepticizmus áramlata vele nem szünt meg; Charron Péter, Sanchez Ferenc, de la Mothe le Vayer Ferenc, ennek tanítványai Sarbiere Samu, Foucher Simon, később Huet (1633-1721) mind skeptikusok, de a skepticizmust nem a teologia, hanem a filozofia ellen fordítják és kételkedésüket megegyeztetik a kinyilatkoztatásban való hittel.

A francia szellem kiváló filozofiai erejét nyilvánítja, a francia gondolkodás eszmei tartalmát először formulázza az európai filozofia egyik legnagyobb alakja, az uj-kori gondolkodás egyik alapvetője: Descartes René. (L. V. k. 224. 1.) Descartes hatása az európai gondolkodásra egyike a legmélyebbeknek a gondolkodás történetében Közvetetlen hatása abban mutatkozott, hogy egész Európában vitatták eszméit, melyeket nálunk Apáczayi Csere János hirdetett; közvetve pedig abban nyilatkozik, hogy a következő nagy gondolkodók mind tőle tanultak. Legközelebbi tanítványai Descartesnak: de la Forge, Arnauld Antal és Nicole Péter, a két utóbbi Port-Royal teologusa, janzenisták, kiket augusztinizmusuk fogékonnyá tett Descartes uj tanítása iránt. Ide tartoznak még: Pierre Sylvain Regis, Bekker Boldizsár, Clauberg stb. Ellenfelei: Hobbes, Gassendi, Voëtius, Bourdin, Daniel. Párisban 1671. megtiltották Descartes rendszerének előadását. Részben ellenzik Descartes filozofiáját a skeptikus Pascal, kinek miszticizmusa a legmélyebb vallásosság forrásaiból fakad, Poiret Péter, Huet és Bayle, aki filozofiai szótárával (Dictionnaire historique et critique, 1795-97) nagy hatással volt kora műveltjeire és jótékony módon utalt rá, hogy az erkölcsnek függetlennek kell lenni minden elmélettől, a vallásnak pedig nemes türelmesség szellemében, az erkölcsiség terjesztésére kell a fősulyt helyezni. Filozoriai tekinteben Geulincx Arnold és Malebranche Miklós fejlesztik tovább Descartes gondolatait. Mindketten abból indulva, hogy Descartes dualisztikus nézete a test és lélek szubsztanciális voltáról lehetetlenné teszi e két szubstancia egymásra hatásának magyarázatát, az occasionalizmusban, mely e kölcsönhatás helyébe isten beavatkozását teszi, kerestek menedéket. Még tovább ment Spinoza, aki a dualizmus ellenmondásait a monizmussal akarja eltüntetni, mig Leibnitz a monadologiával iparkodik a monizmus és dualizmus között utat találni (L. Filozofia). Látni való tehát, hogy Descartes a filozofia problémáinak formulázásával egészen Kantig irányt adott a filozofiai gondolkodásnak.

A XVIII. sz.-ban az angol gondolkodás hatása saját hazájában is háttérbe szorítja Descartes-ét. Descartes maga óvatosságból, hogy az egyházzal összeütközésbe ne kerüljön - amit még sem ért el - nem fogadta el nyiltan Copernikus és Galilei tanítását. Fontenelle 1657-1757) a korszak szellemének engedve, az uj vivmányokat iparkodik Descartes felfogásával megegyeztetni. Hires munkája (a világok többségéről 1686) oly népszerü volt, hogy minden szalonban vitatták, ami bizonyságot tesz róla, mily elterjedt volt már akkor a műveltek közt a mekanikai világmagyarázat nézete. Azért ennek betetőzése Newtonban kész talajra akadt Franciaországban. Maupertuis 1698-1759) a tudományos világban védelmezte meg Newtont, mig a műveltek körében Voltaire óriási irói ereje népszerüsítette Newton elveit (l. o.). A természettudósok azonban csakhamar tovább mentek mint Voltaire s a deizmus iránt nagy közömbösséget mutatnak. Buffon és Lamarck az organikus világ magyarázatát iparkodtak függetlenné tenni minden teologiától s a panteizmus felé hajoltak. Ezt a panteizmust lelkesedéssel és a gondolkodás nagy következetességével hirdeti Robinet (1735-1820), ki Leibnitz hatása alatt a legkisebb anyagrészeknek tulajdonít érző képességet, tehát az egész anyagvilágot «lelkes»-nek látja. De Robinet előtt sokkal nagyobb hatással hirdették francia gondolkodók a legszélsőbb materializmust. Ezek között a legkiválóbb Julien Offrai de Lamettrie (1709-1751), kinek főműve: L"homme machine (1748) a XVIII. század materializmusát a legszélső pontig viszi. Ő tanítja először, hogy a gondolkodás épp oly testi funkció, mint a többi, az agyvelő váladéka, hogy a lélek halhatatlansága épp ezért képtelenség s minden valószinüség amellett szól, hogy nincs isten. Erkölcsi tekintetben sem riad vissza a szélső következményektől s az érzéki kéjben keresi a cselekvés legfőbb célpontját. A materializmussal rokon szenzualismust fejt ki Etienne Bonnot de Condillac (1715-1780), ki eleinte Locke hive, később azonban azt tanítja, hogy egész lelki életünk az érzékek adta érzésekből fejlődik. Hasonló uton jár Bonnet Károly (1729-1793) de mindkettő elkülöníteni iparkodik a szenzualizmustól a materializmust, mely ellen határozottan tiltakoznak. Az esztetikában Dubos és Batteux az empirizmus hivei. Az erkölcstanban Montaigne óta uralkodott a skeptikus hangulat, melynek La Bruyere és Larochefoucauld franciás szellemességgel tudtak kifejezést adni. Határozottan az egoizmusra alapítja az erkölcstant Claude Adrien Helvetius (1715-1771), ki a francia hagyományos gondolkodást az angol gondolkodók tanításával érdekesen egyezteti. Nagyon természetes, hogy a francia társadalom rothadt állapotánál fogva ez elmélkedések lassan-lassan gyakorlati élt kaptak s az államélet kritikájává élesedtek ki. Már Fénelon és Massillon beszéltek a nép nyomoráról, de Montesquieu (1689-1775), az angol alkotmány alapos ismerője, adott az elmélkedéseknek határozott célt és tartalmat. A francia nemzet politikai gondjait tetézte a társadalmi probléma, mellyel a fiziokraták, Quesnay, Turgot s mások foglalkoztak. A nagy politikai és társadalmi földrengés igy küldte előre számos jelét, melyhez a Rousseau hatása alatt is álló első kommunista irók, mint Morelly és Mably művei is tartoztak. Mind ez egymást keresztező, egymással küzdő, egymást folytató és tetéző gondolatok, végül hatalmas egységes kifejezésükre találtak a nagy enciklopediában. 1751-ben jelent meg az első kötet, 1772-ben a 28., ezután következett öt pótkötet (1776, 1777) és két kötet tartalomjegyzék (Tables analytiques 1780). Ez volt a kor egyetemes műveltségének főforrása, mely az egyházi dogmákat óvatosan, de annál hatásosabban ostromolta. Munkatársaihoz tartoztak: Voltaire, Rousseau, Grimm, Holbach, Turgot, Marmontel stb., a főszerkesztők pedig voltak: D"Alembert, ki 1757-ben visszavonult a vállalattól és Diderot, ki azután egyedül szerkesztette. D"Alembert, a nagy matematikus, irta a bevezetést is, mely az emberi tudást, Bacon nyomán indulva, osztályozza. Diderot nagy irói erejével, bámulatos sokoldaluságával, finom fogékonységéval a XVIII. század francia gondolkodásának egész tartalmát a legremekebbül összefoglalta. Az enciklopedisták köréhez tartozik még két német származásu filozofus, Grimm (1723-1807) és Holbach báró, akik a francia materializmus főkönyvét, «bibliáját» szerkesztették, a «Termézset rendszerét», melynek eredeti cime: Systeme de la nature ou des lois du monde physique et du monde moral par feu Mr. Mirabaud (álnév). De nem ez a könyv a maga tudományos rendszerességével hatott a nagy közönségre és szitotta a francia forradalom kitörését. A szenvedélyes Rousseau volt a forradalom filozofusa. Ő tudta az egyenlőség és szabadság eszméit olyképen hirdetni, hogy az egész világ megrendült tőlük, ő követelte, hogy a történeti fejlődéssel szakítani kell, hogy azután a romokon az idealis állam épüljön föl.

A XIX. sz. első évtizedeiben a francia filozofiában három irányt különböztetni meg. Eleinte még a szenzualizmus uralkodik. A szenzualizmus részint az érzeteknek az érzékszervekhez való viszonyát vizsgálja, s e fiziológikus iránynak főképviselője Cabanis (1757-1808), ki nagy készültséggel fejtegeti a test és lélek között levő viszonyokat; részint az érzeteknek a fejlett szellemi élethez való vonatkozásait keresi, mely irányban Destutt de Tracy munkálkodott. A szenzualizmus ellen mind teologiai, mind filozofiai részről erős visszahatás támadt. A teologusok közül nevezetesek de Bonald (1754-1840), Lamennais (1782-1854) és Joseph de Maistre (1753-1821), az első a nagy francia reakció kezdője, mig Lamennais a tudásnak a kételkedés által szétrombolt épülete helyébe teszi a hitet. De az ugynevezett ultramontanizmus meglapítója de Maistre. A filozofusok, kik a szenzualizmus ellenében a racionalizmust föl akarják éleszteni, eklektikusoknak, spiritualistáknak neveztetnek, mig ők maguk pszikhologusoknak nevezik magukat. Franck Ad. nagy filozofiai szótára (Dictionnaire des sciences philosophiques) ez irány szolgálatában áll. Főképviselője Royer-Collard (1761-1855), aki a skót filozofiát vezette be Franciaországba. Maine de Biran (1766-1824), akit Cousin a század első metafizikusának nevez; Cousin az előbbi kettőnek tanítványa, aki eklekticizmusnak nevezte a maga irányát, sokat foglalkozott német filozofiával, nagyban előmozdította a filozofia történetének tanulását Franciaországban és igen nagy hatással volt mind a tanári széken a tanulókra, mint az irodalomban a nagy közönségre. Az ő filozofiája évtizedeken át hivatalos filozofiája volt a francia iskoláknak. Leghiresebb tanítványa a Jouffroy Tivadar (1796-1842), aki rendszeresebb fő volt mesterénél. A Cousin-féle iránynak ma is sok hive van a francia egyetemeken. Az irodalomban azután Taine mért rá erős csapást munkájával. A XIX. század klasszikus filozofusai Franciaországban, mely a Fil. Irók Tárában magyar fordításban (Péterfy Jenő) is megjelent. Igen nagy hatásra tett szert Comte Ágost (1798-1857) (V. ö. IV. k. 483 l.), aki a pozitivizmusnak nevezett rendszert alapította és Saint-Simon-nal érintkezik szociologiai nézeteiben. Az ujabb francia filozofusok közt nevezetesebbek, mint Cousin tanítványai: Bouillier, a carbesianizmus kitünő történetirója, Ravaisson, Hauréau, Remusat, Damiron, Saisset, Janet Pál, Simon Gyula, akik részint rendszeres, de leginkább filozofiai történeti munkákkal szereztek érdemeket. Janet műve A politikai tudományok története megjelent magyar fordításban is. Ide tartoznak még Caro, Bartholmess, Martin, Renouvier. A Cousin-féle eklekticizmustól távol állanak, de részben német irányzatokkal érintkeznek Leroux, Taine, Renan, Michelet, Vacherot s mások. Comte legkiválóbb követője Littré.

Forrás: Pallas Nagylexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is