Legyen Ön is szerkesztőnk!
Küldjön be címszót!

Pályázatok

Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Francia iro... ----

Magyar Magyar Német Német
Francia iro... ----

Címszavak véletlenül



Legújabb kommentek



Címszó:
Tartalom:

Francia irodalom

Középkor. Franciaország legelső irodalmi termékei latin nyelven vannak irva; s később is ez a latin nyelvü irodalom, a már francia nyelven irottal párhuzamosan fejlődött. A IX. század kezdetével a latin nyelvü irodalom mellett két, népies nyelvü irodalom keletkezett, egyik Franciaország déli részén, a másik Északon. Itt csak az északiról szólunk; a délire vonatkozólag a Provençal irodalom cikkre utalunk.

Első korszak.

Az őskortól 1050-ig. Az a három lényeges elem, mely mindinkább előre nyomulva, nagy át- meg átalakulás után a francia társadalomnak és ez által a F.-nak adott létet: a romanizmus, kereszténység és germanizmus volt. A francia nemzeti éposz, a középkori F. legeredetibb és legnagyobbszerü terméke is a germanizmusnak köszöni létrejöttét. Mindazáltal a germán epikus dalok mellett, melyeknek Clovis és Dagobert voltak a hőseik, román nyelvü dalok is keletkeztek. Bizonyítja ezt a Vie de saint Chilian (VIII. sz.) szerzője, ki az ifju Dagobertnek a szászokon aratott győzelméről szólván, megemlíti, hogy ez alkalommal: «Carmen publicum juxta rusticitatem (azaz népies román nyelven) per omnium volitabat ora». Más, közvetetlen bizonysága ennek a Floovant-féle chanson de geste (l. o.), melynek hőse nem más mint Dagobert. Noha a Chanson de Roland-nál (1080 tájáról) nincsen korábbi ránk jutott chanson de geste, mégis bizonyosra vehető, hogy a nép-éposz épp ugy virágzott a legősibb korszakban, mint a következőben, és hogy Clovis és Dagobert után Martell Károly, Pipin és Nagy Károly számos, elveszett epikus költeménynek voltak a hősei. A fenmaradt irodalmi emlékek mindannyian vallásos tartalmuak; a F.-nak legrégibb ilynemü terméke a 880 tájáról való Séquence de Sainte Eulalie, egy latin népnyelven irt prédikáció töredéke, melyet csak a Serments de Strasbourg (842) néven ismeretes nyelvemlék előz meg, amely szövegét tartalmazza annak az eskünek, amellyel Német Lajos Kopasz Károllyal kötött szövetségét erősíti. A Szt. Euláliáról szóló ének után időrendben a Fragment de Valenciennes, egy Szent Jónásról szóló homélia töredéke következik, mely a X. sz. elejéről való. Fontosabbak már a Szent Légerről és a passzióról szóló énekek, melyek a X. sz. második felében keletkeztek. Az első korszak vége felé (1040 körül) készült a Szent Elekról szóló költemény, a F. első olyan emléke, mely nemcsak irodalomtörténelmi, hanem költői szempontból is becses. E tárgy magyar feldolgozása négy kódexünkben és a Gesta Romanorum révén Haller Hármas históriájának középső részében is megvan. L. Elek-legenda.

Második korszak. 1050-től Szt. Lajos nagykoruságáig (1235).

A XI. sz. második felével a középkori F. aranykora kezdődik. Legelőször a nemzeti hősköltészet indul virágzásnak, ezért követi az elbeszélő, majd a lirai költészet virágzása; a korszak vége felé fellendül a próza is és a breton regényekben és Villehardouin természetes folyásu, kifejezéssel teljes és őszinte stilusában a maga életrevalóságáról tesz tanuságot. Alább műfajok szerint csoportosítva soroljuk fel e korszak nevezetesebb műveit s iróikat.

Elbeszélő irodalom. Nemzeti éposz. Csak két költemény van, mely a XI. sz. vége előtt keletkezett: a Pelerinage de Charlemagne a Jérusalem (1060 körül) és a hires Chanson de Roland (1080 körül), Ez utóbbi a történeti énekek legnevezetesebbje; főeseményét a roncevauxi szerencsétlen ütközet szolgáltatja, melyben Lóránt Ganelon árulása miatt elesett. A mű 4002 verssorból áll és normandiai dialektusban van irva; szerzője ismeretlen. Talán a költemény utolsó sorában említett Turoldus irta. Mindjárt a XII. sz. kezdetéről valók; egy 600 verssorból álló töredék, mely Roi Louis v. Gormond et Isembart cimet visel; továbbá az Orániai Vilmos hőstetteit zengő legrégibb énekek, minők a Charroi de Nîmes, a Couronnement de Louis, a Chevalerie Vivien stb. ciműek. Majd valamennyi hősi ének a XII. század végéről és a XIII. elejéről való. Ezek közül nevezetesebbek: Le Moniage Guillaume, Aliscans, Aspremont, Aiol, Les Lorrains, Aquin ou la Conquete de la Bretagne, a Chanson d"Antioche, Huon de Bordeaux, Aymeri de Narbonne, Girard de Vienne stb. Legtöbb éneknek nincs a szerzője megnevezve, csak néhánynak az irója ismeretes.

Ó-kori tárgyu regények. A nemzeti épopeák sikerén felbuzdulva, néhány nap is kezdett hőskölteményeket irni, melyeknek tárgyát az ó-kor történelméből merítették, csakhogy nem az eredeti forrásokból, hanem az V. és VI. sz.-ban keletkezett névtelen v. álnevü szerzőktől való kompilációkból. Legnevezetesebb idetartozó mű a Roman d"Alexandre, melynek Nagy Sándor a hőse. Ezt a XII. sz.-ban Lambert li Cors és Alexandre de Bernay v. de Paris készítették. Tizenkét szótagu versekben van irva és az alexandrinus (v. Sándor-vers) tőle kapta nevét. A mi Haller Jánosunk Hármas Istóriájának első része is ugyane tárgyu elbeszélés, mely a való történet képében Nagy Sándor regényesen kiszinezett hőstetteit meséli el. További klasszikus tárgyu művek a Roman de Thebes (Statius költeményének egy prózai átdolgozása alapján), a Roman d"Énéas (Vergilius Aeneise után), melyek 1150 tájáról valók. Idetartozik még a Roman de Troie (Dictys és Dares kompilációi után), melyet Benoît de Sainte-Maure (1160 táján) készített s II. Henrik nejének, Eleonorának ajánlott. Ez utóbbi munka is megvan magyarul Haller Históriájának harmadik részében.

Görög és bizanci regények és kaland-regények. Az idevágó művek v. a hanyatlás korabeli görög regények latin fordításainak utánzatain alapulnak, v. közvetlenül vannak a bizanci hagyományokból merítve. Nevezetesebb ilyen regények: Apollonius de Tyr, mely magyarul is meg van Apollonius királyfi (1591) cimmel (l. Apollonios); Les Sept Sages (magyarul: Ponciánus Históriája, Hét bölcs mester meséi néven), Eracle Gautier d"Arras-tól (1160 táján); Cliges Chrétien de Troyes-tól (1165 táján); Florimont, Aimon de Varennes-tól stb. Mindezek a regényes mesék többé-kevésbbé szerelmi regények, melyek a kaland-regények talaját készítették elő. Ez utóbbiak közé tartoznak: Ille et Galeron, Gautier d"Arras-tól (1157); Galeran de Bretagne, Guillaume de Dole, Pamphile et Galatée, mind a három Brasdefer János-tól (1225 tájáról).

Breton regények. Ezek eredetének kérdése máig sincs tisztázva. Valószinü, hogy a F. a breton legendákkal Angolországban jött érintkezésbe; itt irta lai-it (l. o.) Marie de France; itt készültek az első költői kompilációk kisérletei Tristanról, Percevalról, Gauvainról, Lancelotról és az Arthur király udvarához tartozó többi hősről és innen kerültek e költői kisérletek Franciaországba, hol Chrétien de Troyes és követői sokféleképen feldolgozták őket. Különösen egy, a Chrétien de Troyes bevégzetlen Percevaljában említett titokzatos gral (tál) lett számos legenda tárgyává. E tálról az a monda járta, hogy a Megváltó sebeiből folyó vér felfogására szolgált és egy a XIII. sz. elején élt költő, Robert de Boron e tárgyról trilogia-félét (Joseph, Merlin, Perceval) irt, mely nagyobbrészt elveszett ugyan, de prózában átirva és névtelen költők másnemü toldalékaival vegyítve megvan a Saint-Graalról, Merlinről, Lancelotról, Palamede-ról való kompilált regényekben. Wace Brutja, melyet a breton regények közt szoktak emlegetni, nem egyéb mint Gaufrei de Monmouth Historia regum Britanniae c. történelmének puszta fordítása.

Conteok és fableauk. A conteok és fableauk (l. Contes és Fabliaux) a közönséges, polgári életviszonyok közt mozognak, közönségük is szerényebb igényü mint a chansons de geste-ké és a kaland-regényeké. Rövid, rimbeszedett elbeszélések ezek, melyek nevettetni akarnak, de gyakran durva komikumba és aljas cinizmusba sülyednek alá. Sok ilyen elbeszélés keletről származhatott, akár a spanyolországi mórok, akár a keresztes hadak közvetítése utján; legtöbbje a XII. sz. végéről és különösen a XIII. sz. elejéről való. V. ö. Bédier József: Les Fabliaux, 1893.

Ezópi mese és roman de Renard. A XII. és XIII. sz. folyamán számos francia nyelvü mesegyüjtemény készült Isopet név alatt; a legnevezetesebb köztük a Marie de France-é; de ez, valamint a többi is nem más, mint két korabeli latin mesegyüjtemény gyakran érthetetlen fordítása, megbővítve ind elemekkel. Nevezetes már a Roman du Renard (Róka-mese) cimü nagy terjedelmü, közel 120000 versre terjedő állatmese, mely allegória alakjában a középkor politikai és erkölcsi viszonyainak nevettető szatiráját adja. Tárgya Renart (a róka) és Ysengrin (a farkas) harca. A meglevő szöveg keletkezése ideje a XII. sz. vége; a XIII. és XIV. sz.-beli hozzátoldások egész mese-ciklussá szélesítették ki. Goethe: Rheinecke der Fuchs-a is ilyen célzatu állat-éposz. V. ö. Sudre Lipót: Les sources du Roman de Renart, 1893.

Történelem. Ide tartozó munkák: Gaimar Geffrei 1150 tájáról való nyolcszótagos versekben irt: Histoire des Anglais c. műve; Wace 1160-1174 irt: Geste des Normands v. Roman de Rou (Rollon) c. munkája és Benoît 43000 nyolcszótagu versből álló Histoire des ducs de Normandie c. alatt kiadott történeti műve. E három verses munka, sajnos, nem egyéb mint korábbi latin szövegek átirása. Nevezetes és érdekes már a Garnier de Pont-Sainte-Maxence történelmi költeménye, mely Becket Tamás, a meggyilkolt canterburyi érsek szomoru esete körül forog. Végül 1224 tájáról való egy névtelen Histoire de Guillaume le Maréchal c. munkája. Különösen prózai fordítás sok készül e korszakban; igy lefordítják Turpin hires krónikáját; ekkor készül Párisban a Faits des Romains (Gesta Romanorum; drávai névtelenünk fordítása szerint: Rómaságnak irt dolgai) c. mesetár, mely irodalmunkban is szerepet játszik: Haller Gábor Hármas Istóriájának második részében ezeknek a Gestáknak latinból való fordítása van meg; énekmondóink és széphistóriairóink közül is számosan merítettek belőle tárgyakat. - A próza iránt való ilyetén előszeretetnek köszöni létrejöttét a francia történetirás egyik kiváló fontos műve: Villehardouin La Conquete de Constaninople-ja is.

Lirai költészet. Mig a bretonoktól kölcsönvett anyagot a F. a feldolgozás módjának eredetisége által a maga sajátjává tette, addig a lirai költészet terén a francia költök, a trouveurök nem mutatnak ilyen önállóságot; csak a provençal költőket, a trobadourokat utánozzák, legtöbbnyire kevés művészi sikerrel. A lirai költészet Franciaország déli részén már a XI. sz. vége felé virágzásnak indul, holott északon nem találunk lirai költeményt, mely a XII. sz. végénél előbb készült volna. De még mielőtt a Dél költészete hatással lett volna az északira, léteztek már népies jellegü félig epikus, félig lirai jellegü francia énekek (chansons de toile), pastourellek stb., melyek igen régi eredetüek és semmi közük sincs a troubadourok költészetéhez. Ezt a népies költészetet azonban csakhamar lenézték és elhanyagolták, s a XII. sz. felsőbb körei a provençal költészet művelésében találták gyönyörüségöket. A lirai költők közül megemlítjük a nevezetesebbek nevét. Délen: Berna de Ventadour, Jaufres Rudel de Blaye, Bertran de Born, Gaucelm Faidit, Peire Cardinal stb. Északon a főurak voltak az elsők, kik ezt a költészetet művelték: Conon de Béthune, Coucy, Gace Brulé, Thibaut de Champagne, III. Henrik brabanti herceg stb.

Vegyes fajok. Szólnunk kellene még a tanító és a drámai költészetről. Ez utóbbi termékei közül Bodel János: Jeu de saint Nicolas cimü munkáját említjük meg, mely a XIII. sz. kezdetéről való. A tanító költészet már nagyon gazdag, de leginkább latinból való verses fordításokból áll. Nevezetesebb termékei: Le livre des manieres, Fougeres Istvántól (1170 tájáról); a Bibles c. könyv Guyot de Provins és Hugues de Berze-től stb.

Harmadik korszak. 1235-től a százéves háboru kezdetéig (1337).

Ezt a korzsakot a Roman de la Rose századának lehetne nevezni. A Rózsa regéje, mely két költőnek: a Guillaume de Lorris és a Jean de Meung műve, a maga korában rendkivüli nagy hatást tett, s ezt annak köszönhette, hogy a F. első költői terméke volt, mely a francia szellemet a legszabadabban és legtöbboldaluan tükröztette vissza. E korszakban a F.-at a lovagiasság kevésbbé jellemzi mint az előbbi korszakban. Még készülnek ugyan chandson de gestek, de hallgatóik köre mindinkább szükül és készítőik már nem annyira éneklésre, mint inkább olvasásra szánják. A lirai költészet, mely a troubadourokénak utánzása, csak a XIII. század végéig tartja fenn magát, az uj lira pedig, melynek emennek helyébe kellett lépnie, csak a következő korszak elején indul virágzásnak. Tudákosság jellemzi az irókat: Chrétien de Troyes helyét de Meung János foglalja el; a jámbor Joinville krónikás szinte kiri Szép Fülöp törvénytudósainak környezetéből. E korszak főbb irói: Adenet le Roi (Ogier, Berte), Beaumanoir (Manekine), Marco Polo (Utleirások), Joinville (l. o.; Historie de Saint Louis); Rutebeuf, aki fabieaukat, legendákat, szatirákat s a keresztes hadakkal foglalkozó darabokat irt, melyek a Szent Lajos korabeli költészetnek legigazibb kifejezői; Adam de la Halle, kinek Jeu de la Feuillée, Jeu du berger et de la berere c. szindarabjai a francia dráma-irodalomban azért nevezetesek, mert az elsők, amelyek világi dolgokról szólnak. Guilebert de Berneville, Guillaume de Lorris (a Roman de la Rose 1-4070. versét ő irta), Jean de Meung (a Roman de la Rose végét irta); Gautier de Metz (Image du monde); Novarai Fülöp (Quatre Ages d"homme), Brunetto Latino (Trésor) Fontaine Péter (Conseil) stb.

Negyedik korszak. A százéves háboru kora.

E korszak irodalma nem igen lehetett valami gazdagon virágzó, mert V. Károly uralkodásának néhány dicső és áldásos esztendejét kivéve, ez időtájt folytonos nyomoruság sanyargatta az országot. Legkiválóbb alakja: Froissart, a költő és krónikás. Az V. Károlyt dicsőitő költők: Raoul de Presles, Corbichon, Jean Golein stb. egyszerü fordítók. A francia kultura, mely az előbbi korszakban Angliára és Olaszországra is kiterjedt, e korban mindinkább veszít a külföldre való hatásából. De viszont, mintegy kárpótlásul, Dél-Franciaország irodalma lassanként kezd összeolvadni az északiéval és a XV. sz.-tól kezdve a F. nem csupán a langue d"oil-t (l. Francia nyelv) beszélő tartományok irodalma, hanem egész Franciaországé. Az epikus költészet hanyatlásnak indul s lassanként elenyészik, az érdekes tárgyu chanson de gesteket prózába ültetik át és a kor alacsony fokán álló izléséhez idomítják; de e veszteségekért kárpótlást nyujt az annál gazdagabb lirai, drámai és történeti irodalom. A lirikusok közül Guillaume de Machaut nevezetes,aki uj egyéni stilt visz a költészetbe; neki köszönhető, hogy virágzásnak indul a ballada, a királydal, a rondeau, a tizenkét szótagu lai (l. o.) stb. A történetirás terén Froissart munkáját illeti az elsőség, de említést érdemel az V. Károly alatt készült Chronques de Saint-Denis c. krónika is. De ami a legfontosabb, e korban születik meg a francia szinészet, mely az előbbi korszakokban csak csiráiban szunnyadozott. Megalakul a hires Confrérie de la Passion (l. o.), melyet 1402. hivatalosan is elismernek; Párisban és másutt a Basoches-ok (l. o.) és az Enfant sans-Souci (l. o.) társasága szervezkedik; gyors virágzásnak indulnak a misztériumok (l. o.), a moralitások (l. o.), a farceok (l. o.), és sotiek (l. o.). Amellett a százéves háboru uj hangot is visz be az irodalomba: a hazafiság hangját. Eustache Deschamps, Christine de Pisan, Alain Chartier és Orléansi Károly legtöbb dalukban hazájuk szerencsétlenségei miatt érzett panaszukat zengik.

Ötödik korszak. A középkor vége.

Az idegenek kiüzetése után (1453) Franciaország udvara kibékült Burgundia udvarával és Jó Fülöp lelkesítőjévé lesz egy külön irodalomnak, olyannak, mely összhangban állott pompakedvelő jellemével; a század végét is a burgundi és flamand iskola «nagy rétorainak»: Chastellain Györgynek, Olivier de la Marchenak, Molinet Jánosnak, Meschinot Jánosnak, Alain Chartier tulzó tanítványainak nagyhangu irodalma jellemzi; mindezeknél nevezetesebb: Jean Le Maire de Belges, kit a XVI. sz.-ban Marot és Ronsard iskolája egyaránt megbecsült. De e lármás burgundiai irodalom mellett csöndben a francia is dusan virágzik. Nevezetesebb képviselői: Le Franc Márton, Orléansi Károly, Villon (Grand Testament, Petit Testament stb.), kit még Boileau is tisztelettel említ; Baude Henrik és Castel János; Arnoul Gréban, a Mystere de la Passion szerzője; a farce nemében legkitünőbb egy névtelen műve: Maître Pierre Pathelin (1470 körül; v. ö. Lehr Vilmos: Maître Pathelin és XII. századi német alakjai, Phil. Közl.1893); a Jehan de Paris c. regény; De La Salle Antal művei: Jean de Saintré, Cent Nouvelles nouvelles; végül a XV. sz. prózájának remeke: Philippe de Comines Mémoires-jai.

A XVI. század.

E század a F. legmozgalmasabb korszakainak egyike. Két főtényező az uralkodó benne, a renaissance (l. o.), melynek jelentőségét a könyvnyomtatás feltalálása még növelte és a reformáció, mely a gondolat, az eszme szabadságát akarta megvalósítani. E kettő mozgásba hozta a szellemeket és élénk, gazdag irodalmat teremtett. A francia renaissance, éppugy mint a magyar, Olaszország hatása alatt keletkezett. Mikor Olaszországban a görög és latin irodalmak tanulmányozása legszebb virágzása korát élte, kitörtek VIII. Károly és XII. Lajos alatt az olasz háboruk s ez alkalommal az Olaszországgal való érintkezés Franciaország számára a művészetnek és irodalomnak termékenyítő forrást nyitott meg. A reformáció, mely a vallási meggyőződés szabadságát és a szabad vizsgálódás jogát hirdette, a hit kérdéseiben a népre hivatkozott és ezért «sietett a kezébe adni az eszközöket, hogy szemeivel láthasson és eszével itélhessen.» Ez a körülmény a nép nyelvének mivelésére adott alkalmat és a latin nyelv helyébe ugy a filozofiában mint a teologiában a nemzeti nyelv lépett. Kálvin is franciára fordítja le eredetileg latin nyelven irt nagy munkáját (Institution de la religion chrétienne).

Az udvar elfogadta az uj eszméket, de a Sorbonne (l. o.) heves támadásokat intézett ellenök. A király, ki később üldözte a kálvinistákat, nővére: Margit és anyja: Szavojai Lujza is egy ideig hajlandóknak mutatkoztak az uj tanok elfogadására. Az irók és tudósok szintén pártolták az uj hitet: Berquin, Roussel, a két Cop, Estienne Robert és Marot elfogadták Luther v. Kálvin tanait; mások, ha meg is maradtak katolikusoknak, türelmesek az uj hitüek irányában: ilyenek Budeus, Du bellay, Dolet István, a katolikus rakció első áldozata és a cinikus Rabelais. A felsoroltakon kivül még más okok is hozzájárultak a franciaországi renaissance felvirágoztatásához. Ez okok legjelentékenyebbjei kétségkivül a Valois-k udvari élete és I. Ferencnek az irók és művészek irányában tanusított bánásmódja voltak. A király, mint a mi Mátyás királyunk tette volt,. tudósokkal, költőkkel és művészekkel vette magát körül: kikérte Lascaris és Budeus tanácsát, levelezett Erazmussal, tréfálkozott Marot-val és több izben kitüntette a Du Bellay testvéreket. A könyvnyomtatás is terjedt. Fichet, a Sorbonne rektora, 1469. honosította meg a könyvnyomtatást Párisban és 1500 felé már közel 750 mű hagyta el a sajtót. Fontos küldetésök tuadatában, a könyvnyomtatók lépést haladnak a sz. legnagyobb tudósaival és az Estiennek, kik a Badius Ascensius-ok, Gourmont-ok, Coline-ok, Dolet-k után következtek, mindinkább magasabbra, tökéletesebbre emelték a könyvnyomtatás művészetét. Az iskolázás is elvilágiasodott. A király 1531-ben megalapítja a királyi (College royal) kollégiumot; ez iskola, melyben a héber, görög, latin nyelvet, orvostant, matematikát és bölcseletet tanították, korában nagyon fontos szerepet vitt és igen nagy hatással volt az ifjuságra.

A francia renaissance általános jellege.

A renaissancenak Franciaországban az volt az eredménye, hogy közvetlenül kezdték a pogány irók műveit utánozni; a középkorban szintén ismerték az ókori irókat; csakhogy ekkor Vergiliusban a kereszténység prófétáját látták, Homérosz hőseit lovagokká öltöztették fel s a vallási vonatkozások ilyetén erőltetett keresgélése, bizonyos helyi szinezetü művészkedés meggátolta az embereket abban, hogy a klasszikusok szellemét igazán felfogják s utánozzák. Az olasz humanizmus éltető fuvallatától ihletett szabad szellemek az ókori irók munkáiban nem a vallás céljaira felhasználható tanuságokat, hanem a sajátos szépet keresték, magukat az irókat csodálták és kezdték utánozni.

Miután a klasszikusok nyelvének ismerete különösen Tifernasi Gergely és Spártai Jeromos tanításai révén lassanként elterjedt, a francia tudósok mint p. Erazmus, Budeus, a görög tanulmányoknak Franciaországban ujjáébresztője, a hellen műveltséget virágzóvá tették hazájukban. A nagyszámban megjelenő kritikai, grammatikai és szótári munkák a tökéletesedés eszméjét keltik fel a szellemekben. Ekkor születik meg a francia humanizmus; előtérbe lép az egyéniség: minden irónak megvan a maga egyéni értéke; mindenki megőrzi a reformáció-biztosította szabad vizsgálódás jogát, melyet a XVII. században egy időre elnyomtak és mely a XVIII. században még nagyobb mértékben érvényesült. A XVI. század gazdag irodalmát két csoportra választva fogjuk ismertetni. E két csoport: Költészet és Próza.

Költészet. A XV. sz. költészetét a galantéria (l. o.) jellemzi. A renaissance beköszönte előtt a világi költészet, melyet már nem ihletett a harc szelleme s melyet az egyház kizárt a gondolatok birodalmából s arra kényszerített, hogy csak hitbeli dolgokkal foglalkozzék, nem volt egyéb üres szócsépelésnél és allegorizálásnál. A XV. sz.-ban Villon (l. o.) egy lépéssel előbbre vitte a költészetet; a renaissancenak pedig az a jelentősége rája nézve, hogy elvevén az egyháztól a gondolat fölötti kizárólagos uralmat és közkinccsé tevén azt, lehetővé tette, hogy a poézis felemelkedhetett arra az erkölcsi magaslatra, amelynek eladdig hijjával volt. A XVI. sz. költészetében három korszakot különböztetünk meg: az elsőt, amelyben az irodalmi reform szükségességét érzik, Marot jelzi; ez a korszak II. Henrik uralkodása idejének közepéig terjed. A második korszak folyamán uj iskola áll elő, mely az irodalmi reformot akarja véghez vinni; ez a Ronsard iskolája. Ez a korszak majdnem IV. Henrik uralkodásáig tart. Végre következik a harmadik korszak, melyben Malherbe lép fel, ki végrehajtja a reformot: ekkor már a XVII. sz. küszöbén vagyunk.

Első korszak. A XVI. sz.-ban a francia költészet a Marot nevével köszönt be. Marot Kelemen (1495-1544) szeretetreméltó költő, ki mint az igazán átmeneti kor embere, magában egyesíti az ó-francia költészet minden sajátságát: nemes, józan, kedves és csipős. De ő sem lépte tul semmivel azt a kört melyben azok mozogtak, kiknek közvetetlen utódja; noha az eklogát, episztolát, elégiát, balladát, dalt, himnuszt, epigrammát egyaránt művelte, ugyanaz a cél lebeg szeme előtt mint örökhagyóinak: mulattatni kiván és semmit sem gondol a tanítás momentumával; az igaz, hogy érzései olykor nemesebbek és magasztosabbak mint elődeié. Marotnak tanítványai is voltak; legkiválóbbak ezek közt Mellin de Saint-Gelais, Béza Tódor, Brodeau, Fontaine Károly és Valois Margit. Legérdemesebb Mellin de Saint-Gelais, ki jól ismerte az ókori és az olasz irodalmat. Ő kezdte meg a F.-ban a szonett művelését.

Második korszak. De a mulattatás nem lehetett a költészet örökös célja. Mindeddig az irodalom a középkor nyomdokain haladt és elhanyagolta a klasszikusok tanulmányozását; nemsokára azonban Dorat János iskolájából uj iró-csoport kerül ki, mely a költészet meghódítására törekszik. Dorat tanítványai voltak: Baif, Ronsard, Lancelot, du Bellay, Muret. Ezek közül Du Bellay Joakim volt az, ki az irodalmi mozgalomnak élére állott és 1549-1550 közt megirta Illustration de la langue française cimü művét, mellyel a francia nyelv ügyét akarta előmozdítani. Du Bellay hadat üzen Marot iskolájának: Ronsard, Ponthus de Thiard, Remy Belleau, Jodelle István, Baif tovább folytatják a harcot a modernekkel és a klasszikusok mellett kardoskodnak és ügyüknek Silve Móricot és Béza Tódort is sikerült megnyerniök. A rondeau, triolet helyébe az ódát, tragédiát, époszt léptetik. A nyelv pedig e törekvések következtében gazdagszik szókban, uj fordulatokban és költői műalakokban. Du Bellay Joakimnak (1524-1560), kit kortársai francia Ovidiusnak neveztek, legnagyobb dicsősége, hogy fennemlített művével megadta a jelt a régi iskola elleni harcra. Az uj iskola kiáltványa Marot halála után öt évvel jelent meg; ez iskolához tartozókat brigade-nak hivták, miután pedig győzedelmesen kerültek ki a régi iskolával vivott harcból, pléiade-nak (fiastyuk) nevezték el magukat. Du Bellay helyesen itélő, világos szellem volt, kinek szonetteit (melyek Olive, Regrets és Les Antiquités de Róme c. gyüjteményekben jelentek meg) az élénk érzés igazi bája jellemzi. Ronsard Péter (1524-1585) volt valódi megteremtője a pléiadenak, amelyben Dorat, Ronsard mestere körül Baif, Bellay, Remy Belleau, Jodelle István, Ponthus de Thiard csoportosultak. A pléiadeot, noha középszerü költők voltak benne, nemcsak Franciaország, hanem még a külföld is ünnepelte. Ronsard teljes odaadással tanulmányozta a klasszicizmust, melyet hazájában is meg akart honosítani; irt ódákat, szonetteket, eklogákat, idilleket és egy hőskölteményt: a Franciadeot; legtöbb sikerrel az elegiát művelte. De nemcsak ir, hanem a nyelvet durvának és szegénynek találván, a latinból és görögből kölcsönzött szavakkal akarja gazdagítani és nemesíteni, sőt e célra a népies tájszólások felhasználását is javasolja. Nagy érdeme Ronsardnak, hogy mig előtte megelégedtek a klasszikusok fordításával, ő az első, ki belátta, hogy utánozni is lehet őket, s az első, ki a nyelv nemességére és tisztaságára törekedett. Jodelle István (1532-1575) a Pléiade költői közül a francia tragédia ujjáteremtését tüzte ki magának célul. A misztériumok, melyek a középkorban a szinházat pótolták, allegorikus darabokká, moralitásokká alakultak át: ezeket aztán a farce-szal kezdték helyettesíteni, melyet különösen az Enfants sans-Souci (l. o.) társaság művelt szerencsésen. A farce és a moralitás keverékéből született meg a sotie, melyben még mindig az allegoria játssza a főszerepet; s mivel az allegoria képében gyakran merészen gunyoltak ki különböző, a közéletben szereplő egyéniségeket, I. Ferenc meghonosította a szinházi cenzurát és megtiltotta a farceok és sotiek előadását. De nemsokára a közönség is elpártolt az efféle daraboktól a tragédiák és komédiák kedvéért, melyek az ókori szindarabokat törekedtek utánozni. Már Jodelle előtt is adatott elő néhány középszerü tragédiákat, Ronsard pedig Aristophanes Plutusát szedte versekbe. Jodelle első darabja a Cléopatre volt, melyet 1552. II. Henrik és udvara előtt adtak elő. Cléopatre után Didon se sacrifiant (1555) következett. E darabokban hiába keresnénk drámaiságot, igazi jellemeket; csupán a forma az, ami bennök figyelemreméltó. A pléiade-dal szemben, mely a költészetet a pogány mitologiához vezette vissza, uj iskola keletkezett, mely az irodalmat a keresztény költészet forrásához akarta visszatéríteni. Ez iskola feje: Guillaume de Saluste, du Bartas volt. Du Bartas (1544-1590) legfőbb műve: La Semaine, a teremtés munkáját énekli meg. Költőjét főként a rossz izlés és a dagály jellemzik. Megemlítést érdemel még Agrippa d"Aubigné: Les Tragiques c. szatirikus-epikus munkája. Továbbá Vauquelin de la Fresnaye, Desportes és Bertaut, kik közül Bertaut-t nemes és korrekt stilusa emeli ki társai közül.

Harmadik korszak. Ronsard és a pléiade reformtörekvései tullőttek a célon, szükség volt valakire, aki e reformok tulzásait mérsékelje. Különösen Regnier és Malherbe voltak ez uj célok harcosai. Egyik sem teljesen tudatosan végezte munkáját. Regnier azt hitte, hogy Ronsardot védi, valósággal pedig Marot Kelement védelmezte és őt reprodukálta. Szatiráiban (Satires) megtért az egyszerühöz, igazhoz és tudtán kivül visszakerült a régi gall iskolába, melyet szerencsés utánzatokkal gazdagított. Malherbe azt hitte, a pléiadot és annak görög-latin ujításait teszi tönkre; tényleg pedig sikerüket biztosította. A nép nyelvét a klasszikus nyelvek nemességének magaslatára emelte és ezáltal utját egyengette Corneillenak, Boileaunak és Racinenak. A XVI. sz. költészete minden műfajának ilyetén gazdag virágzását nagyban előmozdította az, hogy e korszakban az uralkodók: XII. Lajos, I. Ferenc, IX. Károly, III. és IV. Henrik nemcsak hogy pártolták az irodalmat, hanem maguk is foglalkoztak vele.

Próza. A középkorban a próza gyermekkorát élte; kifejlődése nem ment oly gyorsan végbe mint a költői nyelvé. Nem voltak általános eszméi, melyek maradandóságot biztosítsanak neki. Valamennyi krónikairó (Commines-t kivéve) csupán tényeket irt le, nem kutatva az okok és eszmék után. De ha ez eszmék nem is nyilatkoztak a középkorban, csak szunnyadtak és a renaissance-szal együtt felébredtek. Ami leginkább hozzájárult a francia próza emeléséhez, az volt, hogy olyan irók irtak rajta, kiknek lángesze ki tudta kerülni a nyelvrontásnak minden salakját. És ha e korszak prózájában van is sok provinciálizmus, tökéletlenség, homály, mindazáltal már élénkebb, csinosabb fordulatokat is találunk benne. A szókincs gazdagsága és a mondattan szabadsága a nyelvet könnyen kezelhető eszközzé tették; azért is oly nagy a XVI. sz.-beli irók száma. Négy csoportba foglaljuk össze e prózairókat, a fajok szerint, melyeket műveltek: 1. teologusok és politikai irók; 2. morálisták s elbeszélők; 3. történetirók; 4. fordítók és tudósok.

Teologusok és politikai irók. A görög klasszikusok szenvedélyes tanulmányozása csakhamar megtermette gyümölcseit. A jogtudomány volt az, mely a tisztán tudós irodalom és a filozofia között átmenőül szolgált; a római jogot a középkor folyamán is művelték és a renaissance-szal a történelem és irodalom is szolgálatába szegődvén, uj érvényt kölcsönöztek neki. A francia jogirodalomnak különösen Dumoulin Károly adott lökést és utját egyengette Pothier, a nagy jogtudós munkáinak. A jogi tanulmányok a társadalom alapjainak kutatására vezettek és oly politikai iróknak adtak létet, aminő La Boétie. De mivel a reformáció-előidézte harcok következtében a politika a vallással vegyült össze, ennél-fogva lássuk előbb, hogy - Kálvin közvetítésével - minő hatása volt a reformációnak Franciaországban. Kálvin (l. Kálvin) volt az, ki Franciaországban a protestántizmust, azaz a kálvinizmust megteremtette. Institution chrétienne c. munkája, melyet előbb latin nyelven irt meg és maga fordított le franciára, három nevezetes ujítást mutat: a módszer, anyag és nyelv ujságát. A bölcseleti anyag feldolgozása a nép felfogási képességéhez mért; a tárgyalás tudományos és mégis egyszerü; a módszer is uj: a szerző rendszeresen és szabatos felosztás szerint halad; a nyelv pedig uj, mert ezelőtt az ily tárgyu munkák kizárólag latin nyelven irattak, s noha a stilus durva, lelketlen és nem szivhez szóló, mindazáltal tömör, szabatos és folyamatos. A ref. egyház rendszerére alapvető e mű ránk nézve azért is nevezetes, mert Szenci Molnár Albert magyarra fordította (Hanau 1624). A keresztyéni religiora és igaz hitre való tanítás egyike XVII. sz.-beli vallásos irodalmunk diszeinek. - A reformációval szemben a katolicizmus a vallási hagyomány folytonosságát védelmezte s ez időtájt (1553) alapította meg Loyola a Jézus-társaságot. A katolikus teologusok közt leginkább Salezi Ferenc vált ki. - A jogtudományról és a szabad vizsgálódás jogáról irt munkák uj szellem szülői voltak, melynek leghathatósabb kifejezést La Boétie (1503-1563) adott, ki 1578. heves filippikát intézett a királyság ellen: Discours sur la servitude volontaire v. Contre un c. munkájában. A politikai bölcseletnek higgadtabb és tudományosabb kifejezést Bodin János (1530-1596) adott La République c. művében. A valláspolitikai küzdelmek is nagy hatással voltak az irodalomra. E küzdelmek adtak létet a Satire Ménippée-nek (1594), annak a hires röpiratnak, mely nevetségessé tette a Liga párthiveit. E versben és prózában irt röpirat többeknek: Gillot Jakab, Leroy Péter, Rapin Miklós, Passaret János, Florent Chrestien, Pithou Péter és Gilles Durand tudósok együttes munkája. «A renaissance által kiművelt, de át nem alakított, tiszta francia szellem gyümölcse ez» (Nisard), mely az 1593 febr. 10. összeült örökös rendek tanácskozásait paródizálja.

Moralisták és elbeszélők. Az e csoportba tartozó irók közül többen munkásságuknál fogva a fennebbi csoport körébe is beleillenek; e kornak jellegét amugy is a szellem egyetemessége adja meg. Legnevezetesebb e sokoldalu irók közt Rabelais. Rabelais (1483-1553), korának első hellénistája, mielőtt meudoni plébános lett, orvos volt, ez időtájt adta ki Gargantua et Pantagruel c. regényét; a középkor szelleme és annak minden intézménye ellen küzd ebben és számos fontos eszmét pendít meg a nevelés, béke, háboru, a fejedelmek kötelességeit illető kérdésekre nézve. Nagy hatással volt a nyelv fejlődésére is: gazdagította, hajlékonyabbá, változatosabbá, szinesebbé tette. Szorosabban az elbeszélők közé tartoznak már Navarrai Margit királynő és Despériers. Margit királynő Nouvelles-jeiben, melyeknek mindenikén az olasz novellisták hatása érzik, van szövevényesség és cselekvény, de hiányzik belőlük Boccaccio elbeszéléseinek ragyogó költőisége. Elbeszéléseinek hősei nemes emberek, tárgyuk a szerelem. Despériers Bonaventura Nouvelles Récréations et joyeux devis c. novellagyüjteménye egészen a Rabelais szellemét tükrözi vissza; századának ő a legjobb, legnépszerübb elbeszélője, ki a Margit királynő uri hőseivel szemben, a nép embereit szerepelteti és elmésen, szellemesen szólaltatja meg. A navarrai királynő, Valois Margit és Despériers köré még más elbeszélők is csoportosultak, igy Nicolas Troyes, Guillaume Bouchet, Beroalde de Verville, Herberay des Essarts, az Amadis des Gaules fordítója. A moralistákat Montaigne és Charron képviselik. Charron Montaignenak volt tanítványa és legtöbbször nem is tesz egyebet mint mesterét másolja, de még igy se hasonlít hozzá: nincs meg benne sem a Montaigne szellemének eredetisége, sem kifejezésmódjának élénksége. Montaigne (1553-92) a XVI. sz. legnagyobb moralistája. Mindazáltal korában kevesen ismerték és a XVII. sz.-ban erősen megtámadták; a XVIII. század csodálta eszméiért (Rousseau), a XIX. sz. stilusáért. Essais cimmel kiadott remekművében az embert teszi mély és komoly tanulmánya tárgyává. Maga-magát festi, de oly általános érvényü eszméket fejteget, oly igaz és élénk leirást ad önmagáról, hogy az örök emberi rajzát találjuk fel irásaiban. Jelszava: Que sais-je? (Mit tudom?), e szók magában foglalják egész tanát, mely a legszélsőbb szkepticizmuson alapszik. Stilusa utólérhetetlenül egyszerü, vonzó, rövid és velős, tömör és kifejezésteljes. Nagy dicsősége, hogy munkájában a gondolat függetlenségét hirdette, amit aztán Ramus elvéül fogadott és a mi Apácaink (l. o.) is fejtegetett.

Történetirók. Ezek közül du Haillau, Bellefort Ferenc, Lancelot de la Popeliniere, Cayet Palma krónikás, Claude Seyssel, Gaquin és Gilles mellett, kik jóhiszemü utánzók és kompilátorok voltak, kettőt kell kiemelnünk: Aubigné-t és de Thou-t. Aubigné Agrippa (1550-1630) élete valóságos lovagregény. Nemcsak katona, hanem költő, kereskedő, történetiró, regényiró, teologus is volt ő. Prózában irt művét: La confession de Saucy, a politikai számításból vallásukat változtatók ellen intézte. Histoire universellejében kitünő leirónak és elbeszélőnek mutatkozik. Mémoires-jai révén a XVI. sz. Saint-Simonjának nevezték. De Thou Jakab (1553-1617) igazi történetiró a XVI. sz.-ban. Műve: Historia mei temporis népszerüségének sokat ártott, hogy latin nyelven volt irva. Az emlékiratok, melyek a XVI. sz.-ban ugyszólván a történelem helyét pótolják, igen szaporák voltak az 1547-94. terjedő időkben. Huszonhat ilyen munka van, melyeknek szerzői résztvettek azokban az eseményekben, melyeket leirnak. Különösen két ilyen emlékiratiró nevezetes: Blaise Montluc és Brantôme. Montluc (1503-77) katonaember, ki több csatában vett diadalmasan részt. Commentaires cimmel megjelent emlékiratait is bizonyos katonás nyerseség jellemzi. Munkájával gyakorlati célra törekedett, tanítani akart. Stilusa erőteljes és vonzó. Brantôme (1527-1614) megirta kora emlékeit Souvenir de mon temps cimmel, melyek tele vannak pikáns és sokszor botrányos anekdótákkal. Legjobb műve: Vie des hommes illustres et des grands capitaines de France.

Fordítók és tudósok. A tudósok között az első hely a fordítókat illeti meg. Legnevezetesebb köztük Amyot (1514 -93). Elvégezvén tanulmányait, megfordult Olaszországban, aztán II. Henrik gyermekeinek nevelője, majd Franciaország alamizsnása lett. Plutarchos-fordítását is, mely eseményszámba ment a XV. sz. irodalmi életében, II. Henriknek ajánlotta. E műve kiadása előtt már Longus Teagenes és Kharikleáját fordította le, melyet a mi irodalmunkba is átültettek Gyöngyösi (1700) s utóbb Dugonics (Szerecsenek). Plutarchos fordításával Amyot két dolgot akart elérni: folytatni Ronsard munkáját és gazdagabbá tenni a nyelvet. Ez sikerült is neki: a stilust hajlékonyabbá, folyékonyabbá tette. Montaigne is dicsérte nyelvének egyszerüségét és tisztaságát. A többi fordítók is, noha nem emelkedtek a dicsőségnek ama fokára, melyet Amyot elért, munkájukkal mindazáltal kiérdemelték kortársaik elismerését. Ilyenek: Estienne de la Boétie, Guillaume du Vair, Dolet, Lefevre d"Étaples, Saliat Péter. A tudósok: Claude Fauchet, Le Maire de Belges, Pallisy Bernát, Paré Ambrus mellett főkép Pasquier István és Estienne Henrik válik ki. Pasquier (1529-1615) kiváló finom szellemnek mutatkozik Recherches de la France c. munkájában, mely sokban hozzájárult a tudományok haladásához. Estienne Henrik (1532-98) az ismert hires nyomdász-családnak (l. Stephanus) tagja. Főmunkája: Thesaurus poeticus linguae graecae. Egyéb művei: Apologie d"Aristote és Précellence du langage français.

Összefoglalás. A fennebbiekben igyekeztünk vázolni, mily gazdag volt a XVI. sz. mindennemü irókban és mily nagy volt az a haladás, melyet a renaissance és a reformáció kettős hatása alatt ugy a pórzai, mint a költői irodalom tett. Kronologiailag ebben a száz éves hosszu időközben három, egymástól világosan megkülönböztethető korszakot lehetne megállapítani. Az első, mely magában foglalná I. Ferenc uralkodása idejét (1515-1549), az előkészülés korszakának volna tekinthető. A második korszak folyamán ellenben, II. Henrik és IX. Károly (1549-80) alatt, a költészet teljes virágzásában levőnek, a próza pedig a tökéletesség akkor elérhető fokán állónak mondható. A harmadik korszakban III. Henrik viharos uralkodása (1580-89) és ama küzdelem folyamán, melyből IV. Henrik (1589-1610) került ki győzedelmesen, a költészet hanyatlásának látszik indulni, mignem aztán Malherbe kelti uj életre; a próza viszont legmozgalmasabb korszakát éli és a nagy számban megjelenő röpiratok bizonyítják, hogy a nyelv az irók kezében könnyen kezelhető eszközzé lett.

XVII. század.

A F. egyik legnagyobb százada. A közviszonyok alakulása nagyon elősegítette benne az irodalom fejlődését. Franciaország politikai tulsulyra jut Európában, az irodalom felszabadul az idegen irodalmak hatása alól, a maga-vágta csapáson halad és aztán ő szolgál a többi országnak mintául. A belső béke lehetővé teszi, hogy az irók az irodalom és művészet tanulmányozását öncélul tekinthessék, nem törődve azzal, hogy műveikbe társadalmi és politikai vonatkozásokat erőltessenek be. A magasabb körök és az udvar is pártját fogják az iróvilágnak. Jellemzi továbbá a XVII. sz.-ot a művészi érzék: még az egészen középszerü műveknek is van irodalmi értékük, másrészt a nyelv fejlettsége, mellyel a prédikációkban, levelekben, emlékiratokban, sőt még az államiratokban is találkozhatni; végül az, hogy minden rendbeli műnek lélektani becse van. Nicole Essais-inek épp ugy mint Scudéry regényeinek, Moliere vigjátékainak és Pascal Pensées-inak.

A XVII. sz. irodalmának felosztása. Ha az 1610. évtől indulunk ki, a regény kifejlődését és a tragikai műfajok kialakulását észleljük, ami a XIII. Lajos korabeli (1610-60) F.-t jellemzi, és ekkor eljutunk a klasszikus korhoz, melyet közönségesen XIV. Lajos századának (1660-80) neveznek. Ujabb fejlődési korszak ideje az 1675-1690. eső idő, de ellenkező értelemben véve; ez időtájt ugyanis a szinműirás és egyházi szónoklat hanyatlásnak indul; az 1715. évhez érve pedig azt látjuk, hogy az irodalom állapota meglepően hasonlít a század kezdetén divott irodalméhoz. Brunetiere szerint a XVII. sz. irodalma három különböző terjedelmü és főként különböző szellemü főkorszakra osztható, melyeknek elseje, a másodiktól ideiglen megakasztatván folyásában, visszanyeri azt a harmadikban.

Az irodalom állapota 1610-ben. Az irodalom IV. Henrik uralkodása alatt (1598-1610). Amint a politikai világban IV. Henrik gyakorol döntő uralmat, épp ugy az irodalmi világban is valóságos diktátor, Malherbe osztja parancsait. Malherbe szabályozta a nyelvet, megtisztította a neologizmusoktól és józan gondolkozásával és éleselméjü kritikáival nagy hatással volt kortársaira. Minthogy nem nagyon szerette a klasszikusokat, különösen a görögöket, előharcosává lett annak a hasznos reakciónak, mely a klasszikusok gondolatainak kizsákmányolása ellen irányult. Vezérévé lett egy iskolának, melynek Racan, Maynard, Touvant, Coulomby, Yvrande, Dumoutier voltak a tagjai, kik folytatták mesterük misszióját és hevesen harcoltak Ronsard iskolája ellen. A reform mindazáltal ellenállókra is akadt, s Vauquelin de La Fresnaye, Regnier és különösen Gournay kisasszony kikeltek, az igaz, hogy nem nagy sikerrel, a «szók és szótagok zsarnoka» ellen. Másik nevezetes vonása e korszaknak az a roppant siker, melyet Honoré d" Urfé regénye: Astrée aratott. E pásztorregény, melynek első kötete IV. Henriknek ajánlva 1610., harmadik kötete 1625. jelent meg, a finom érzések rajzával, friss leirásaival, a pásztori élet egyszerü képeivel egész nemzedéknek adott táplálékot. Lafontaine, Boileau, Sévigné asszonyság is érezték varázsát. Még a pozitivista Montpensier kisasszony sem vonhatta ki magát hatása alól. Rousseau-ra pedig, kinek ifju korában ilyféle regények voltak olvasmányai, szintén igen nagy befolyást gyakorolt. Nevezetes mű még Salesi szent Ferenc: Introduction a la vie dévote (1608) c. műve, mely kenetes, békülékeny hangjával szerencsés ellentétben áll a reformáció teologusainak nyerseségével és ridegségével.

Az irodalom XIII. Lajos alatt (1610-1660). Az irodalom reformjának ez az első fellendülése oly hirtelen történik, hogy elnyomására vagy legalább csökkentésére XIV. Lajos százada reakciójának egész erejére van szükség. Nem is csupán a francia talajból táplálkozott: a finomkodó pásztorregények iránt való előszeretetet Olasz- és Spanyolországtól tanulta el. Antonio Perez, IV. Henrik spanyol nyelv-mestere levelezésében meghonosította a cikornyás irás-módot minden hibájával. Elegáns, az affektáltságig keresett stilusban irt levelei oly nagy elterjedésnek örvendettek, hogy egész sereg utánzót teremtettek, kiknek legnevezetesebbje Balzac Guez volt. Az olasz Marini, aki még affektáltabb és művészieskedőbb, divatba hozta a concettiket. E két hatás egyesült és megerősödött Rambouillet marquise (1620-50) hirneves szalonjában. Rambouilletné asszonyság olasz és spanyol könyvek olvasásával művelte ki izlését és vendégeivel szemben értékesíteni tudta egyéni kiválóságát. Korának legnagyobb hadvezérei, legbájosabb női, legszellemesebb férfiai, a legnevezetesebb irók, tudósok, költők találkoztak szalonjában. Igy Enghien herceg (a nagy Condé), Bourbon kisasszony, nővére (Longueville asszonyság), Julie d"Angennes, Lafayette asszonyság, Paulet kisasszony, Sablé asszonyság, Sévigné asszonyság, Corneille, Balzac Guez, Voiture, Ménage, Conrart, Chapelain, a Scudéry kisasszonyok, stb. Eleinte a hocircumflextel de Rambouillet (l. o.) kétségtelen szolgálatokat tett a nyelv ügyének, de az egyszerüt és természetest csakhamar az affektáció, a prétentieux váltotta fel és a précieuses név, mellyel Rambouillet asszonyság nővendégei egymást illették, csakhamar gunynévvé fajult. Kellőleg kifigurázta őket Moliere Les Précieuses ridicules c. vigjátékában. A hôtel de Rambouillet különösen a regényeket kedvelte. A Montemayor György: Szerelmes Dianája által inspirált Astrée nyitotta meg ezek utját. Gombaud megirja Endymion (1634) c. regényét, melyben Medicis Mária iránt érzett szerelmét irja le; Gomberville kiadja Caritéjét (1623); majd Polexandre (1631-37) c. regényét, melynek óriási sikere volt, noha sokkal alacsonyabb szinvonalon áll mint az Astrée; aztán Cythéréet és a Jeune Alcidianet. La Calprenede Cassandre-ban, melyet Báróczy magyarra is lefordított (l. Calprenede), Cléopatre-ban, Pharamond-ban (1648) történeti korhüségre törekszik; csakhogy a történelem furcsa torzításában jelenik meg nála; regényeinek hősei mind cikornyás beszédeket tartanak egymáshoz és nagyon felette állanak a közönséges halandóknak. Arianejában (1632) Desmarets de Saint-Sorlin a szerelem hütlenségének apologiáját zengi. Madeleine de Scudéry, bátyjának, Györgynek közreműködésével, kiadja Ibrahim ou l"Illustre Bassa 81635) kalandregényét, majd a Granc Cyrus c. furcsa művét, melyben leirja a Rambouillet-szalont, jellemrajzát adja látogatóinak, elbeszéli kora valamennyi jelentékeny eseményét és kalandját, stb. Boileau nem szerette e regényt és számos epigrammában gunyolta ki. Mindazáltal van e könyvben nehány, a nők nevelését illető helyes megjegyzés és észrevétel, melyeket Maintenon asszony méltányolt is kellőleg. Scudéry kisasszony főművében: Clélieben (1654), az extravagáncia csapongása már nem ismer féket. - A XVII. sz.-beli francia regény semmiben sem különbözik a rokon irodalmi műfajoktól: az éposztól, a tragédiától, a komédiától v. szatirától; még nincs tisztában a maga mivoltával és tárgykörével. A hôtel Rambouillethoz tartozó irók között más két irócsoportot is lehet megkülönböztetni: a grammatikusok és költők csoportját. Balzac Guez «nagy levélirója» Franciaországnak. Lettres-ei előkelő helyre juttatták kora irói sorában. Stilusa dagályos, fárasztóan cikornyás ugyan, mindazáltal sokat köszönhet neki a francia próza, melynek ugyanolyan szolgálatot tett mint Malherbe a költészetnek. Egyéb munkái: Prince, Socrate chrétien, Aristippe. Legjobb köztük a Socrate chrétien. Műveiben nem találunk eszméket, sem valódi elokvenciát, hanem annál több retorikát, s mégis ő a XVII. század szónoki prózájának első igazi művelője. Sokkal szellemesebb, noha más irány képviselője, versenytársa: Voiture, ki egy ideig istenként uralkodott a Précieusesök kis világában, melynek legjobban ő képviselte jó és rossz oldalait. Uranie c. szonettje, melyet Benserade Job cimü szonettjével akart kiszorítani, két pártot teremtett: az uranisták és jobisták pártját. A grammatikusok feje: Vaugelas, ki megirja a helyes beszéd és jó izlés kódexét (Remarques sur la langue française); Chapelain-nak, kiváló nyelvész és éles ítélő tehetségü kritikus létére az a rossz gondolata támadt, hogy egy Pucelle c. epikus költeményt irjon, mely irói hirnevét teljesen megsemmisítette. A grammatikusok csoportjából egész természetesen alakult meg a francia akadémia (1635), mely szintén a nyelv tisztítására törekedett. Ez akadémia eredete azokban az összejövetelekben keresendő, melyeket a Conrart házában tartattak. Ez összejövetelek tagjai voltak: Chapelain, Malleville, Faret, Gombauld, Desmarets de Saint-Sorlin. Richelieu aztán (1635) rendszeres testületet szervezett ez összejövetelek tagjaiból (l. Akadémia). A költők csoportjából Racan, Malherbe legjobb tanítványa válik ki. Ő nem illik belé a hôtel de Rambouilletba, mert Bergeries c. pásztorregényében a természeti szép igaz érzése nyilatkozik meg. Megemlíthetjük még Scudéry Györgyöt, ki Alarik c. époszt irt és Maynard, Segrais, Benscrade, Brébeuf, Godeau kisebb költőket. Különösen a szinműirás felvirágzása jellemző XIII. Lajos korszakára nézve. 1600-30-ig egy iró, Hardy, állítólag több mint 600 darabot készített a hôtel de Bourgogne szinház számára. Hardy nem volt tagja a hôtel de Rambouilletnak, sőt irt is ellene, amiért viszont ez is ártott neki s elvonta tőle a közönség kegyét. Théophile de Viau mindenfelé páratlan lelkesedést kelt teljesen rossz izlésről tanuskodó, egyébként Gongora (l. o.) után készült darabjával: Pyrame et Thisbéval; Racan, Coignée de Bourron, Pichon, De la Corix, Scudéry György s még számosan irnak rossz és estravagáns darabokat. Körülbelül kilencven drámairó lépett fel, kikre nemsokára a feledés homálya borult. Nehányan kitüntek közülök: igy Mairet (Sophonisbé, melynek tárgyát Trissinotól vette, Duc d"Ossone, Christoval de Silva után; Chrysélide et Arimand, Silvie); Tristan (Marianne, melyet Calderonból vett); Du Ryer (Saül); aztán Richelieu munkatársai: Colletet, Boisrobert, L"Étoile és Rotrou, ki a legjobb köztük. Művei: Antigone, Bélisaire, Saint-Genest, Wenceslas, melyek Roja Ferenc v. Lope de Vega után készültek. - 1636. jelent meg a Cid, melyben a francia szellem a szinpadon a legfényesebben nyilatkozott meg. Corneille Péter pályája kezdetén sokban hasonlított kortársaihoz. Mélite-je, főkép Clitandre-je teljesen a század izléséhez alkalmazkodnak. A Cid, noha spanyol minta után készült, egészen másnemü. Fel is keltette Richelieu irigységét, Scudéry hevesen megtámadta, az akadémia pedig nagyon lanyha védelmezésben részesítette. A Cid után Corneillenek három más remekműve következett: Horace (1639); Cinna (1639) és Polyeucte (1640). Többi darabjai gyengébbek. A Cid megjelenése korszakot alkot a francia szinműirodalom történetében, a «Cid-del a francia tragédia (l. o.) tisztába jött a maga valódi tárgyával, megkülönböztette magát a tragikomédiától (l. o.), amellyel eladdig összetévesztették; megtalálta az irányt, mely felé haladva, e műfaj tökéletességi fokát érheti el» (Brunetiere). Mindazáltal a rossz izlésnek is maradtak az iróvilágban hivei, kiknek darabja a közönség egy részének még mindig tetszettek. A hôtel Rambouilletban gyülekező irókon kivül más iró-csoportok is voltak, melyekből Théophile de Viau, Saint-Amand, Cyrano de Bergerac válnak ki, kik az arisztokratikus Ramboullet-szalon tagjaival merő ellentétet képeznek. Már gyülekező helyük is tanuskodik erről. E szabadgondolkozásuak ugyanis kávéházakban tartják összejövetelöket. De Viau a Mort de Socrate és a Fragment d"une histoire comique, több vers és egy tragédia szerzője, ragyogó képzelőtehetséggel megáldott szatirikus, de nincs izlése. Saint-Amand cinikus iró, kinek Moise sauvé darabja nem sokat ér. Faret a parodiában tünik ki; Dassoucy kiadja Ovide en belle humeur c. művét és a burleszk fejedelmének nevezi magát. Scarron a hősiséget teszi nevetségessé (Typhon ou la Guerre des dieux contre les géants, Énéide travestie); ő a burleszknek legfőbb képviselője. Cyrano de Bergerac tehetséges iró, ki bohózataival, fantasztikus utleirásaival és regényeivel ér el nagy sikert. A többi iró művei is elterjedésnek örvendettek. Descartes (l. o.) nem is áll oly nagyon távol e szabad gondolkozóktól, mint gondolni lehetne. Discours de la Méthodeja (1637) épp ugy mint Corneille Cidje korszakot alkot a F. történetében, mert a Ciddel együtt hozzájárult ahhoz, hogy a francia gondolkozást és nyelvet felszabadítsa az ókori irodalom gyámsága alól. Descartes elveit a magyar irodalomban Apácai (l. o.) ismertette először.

1650 táján a Port-Royal apátságban egy csoport kiváló férfiu tartózkodott, minők Arnauld, Lemaître, Lancelot, Nicole, valamennyien felvilágosodott grammatikusok és pedagógusok, félelmetes logikusok és kiváló tudósok, kik a predesztináció szigoru tanát hirdették, melynek Saint-Cyran lett apostolává. Ezek a történelmet «az emberiség lassu haladásának tekintik, oly célok felé, melyeket az isteni bölcseség jelölt meg számára» és ez megkülönbözteti őket Descartestől, ki a természet és az emberi tudomány végtelen haladásában hisz. A Port-Royalhoz tartozott Pascal Balázs is (1623-1662), a janzenizmus legkiválóbb iró-képviselője. Épp akkor került a Port-Royalba (1654), midőn a jezsuiták a port-royali remetéket már-már elnémították. Lettres provinciales cimmel (1656) megjelent levelei, melyekben maró gunnyal, éles szellemmel és megyzőző stilusban leplezi le a jezsuiták lanyha morálját, megváltoztatták a harc képét és tönkretették a janzenizmus ellenségeit, legalább a közönség előtt. Pensées-i (Gondolatok), melyek egy halála következtében félbemaradt munkájának (a kereszténység apologiája) becses töredékeit teszik, még teljesebbé tették a rajtuk nyert győzelmet. E korszak, melybe e három nagy szellem: Corneille, Descartes, Pascal fellépése esik, a Fornde zavaraiban ér véget.

XIV. Lajos kora (1660-1690). A Fronde sivár harcai XIV. Lajos autokratikus kormányának uralomra jutásáig tartanak. XIV. Lajos uralma valósággal nagy politikai, vallási és irodalmi reakció. E három téren tagadhatatlanul a király személyes befolyása a döntő. Az irodalom az ő személye körül forgott, őt dicsőítette. Udvara központja volt az iróknak és művészeknek, kik a klasszicizmust az ő közreműködésével juttatták fénypontjára. Hogy ez az igazi klasszikus szellem érvényesülhessen, mindenekelőtt a különböző irodalmi társaságokat kellett semmivé tenni. Cotin-t, a Boursault-kat, Perrault-kat, a Chapelain-eket leverte Boileau; a Précieuses-eknek sokat ártott Moliere; Corneille helyébe Racine lépett, akinek tragédiái (Andromaque, Britannicus, Iphigénie, Bérénice, Bajazet, Mithridate, Phedre) formai szigoruk mellett drámai élettel vannak telve s a gondolatok gazdagsága, a nemes jellemek, a hangzatos nyelv révén legjobbak a XVII. és XVIII. sz. tragédiái közt. Bossuet-nek már kevesebb fáradságába került Mast felülmulni. Ezt az öt nagy irót uralja XIV. Lajos egész százada. Érdekes, hogy Moliere és La Fontaine az egyedüliek. kik nem állottak a janzenizmus hatása alatt, mely oly szembetünőleg nyilvánul Racine-nál és észlelhető Boileaunál és Bosseuetnél is. Mindnyájukat a természet-bölcselet lelkesíti; a teljesen klasszikus korban tehát az epikureusi hagyományoknak és a gall szellemnek képviselői. Boileau, ugy látszik önmagában egyesíti mindama fősajátságokat, melyek XIV. Lajos századának nagyságát teszik. Mindenesetre ő a korifeusa. Mint kritikus majd sohasem csalatkozott kortársai műveinek abszolut becsét illetőleg. Szatirái (Satires 1665) a francia szatira történetében épp ugy korszakot alkotnak, mint a hogy a Cid a tragédia és a Précieuses ridicules (1659) a vigjáték történetében. Art poétique-ja a francia nyelvü didaktikus költészet remeke. Moliere, ki nemcsak kora, hanem az egész emberiség dicsőségét teszi, halhatatlan vigjátékaiban az emberek ferde szokásait, a pedans irókat, précieusesöket, álszenteskedőket, az orvosi kart. stb. gunyolja, egész sereg ellenséges iróra tett szert, kik ugy állottak rajta boszut, hogy parodizálták darabjait; őt magát, jellemét, magánéletének bajait, sőt kisebb gyengéit is szinpadra vitték; ilyen irók voltak: Somaize, Boursault, LaCroix, Villiers, Montfleury, Chevalier, Le Boulanger de Challussay. Racine-t ugyancsak heves támadások érik a magas körök: Créquy maréchal, Olonne gróf, Nevers herceg, Bouillon hercegnő részéről (a Subligny-, Coras-, Leclerc-, Pradon-félék támadásait nem is említve), kiknek ármánykodása utóvégre is elveszi a költő kedvét a szinmüirástól. Lafontaine szerencsés e tekintetben, őt a magasrangu urak és asszonyságok egyaránt pártolják; a király azonban kevésre becsüli. Bossuet, kinek szónoki erejét, mondhatni nyerseségét, szembe szokták állítani a Fénelon lágyságával, a kibékítés művén fáradozott, polémiáit azért irja, hogy a protestánsokat minden erőszak nélkül a kat. egyházba térítse vissza. Elnézéssel van a janzenisták iránt, kiket nagyra becsül és csodál. Ellenesei közül Jurieu és Fénelon voltak a leghevesebbek. A nagy klasszikus irókon kivül minden műfajban más, érdemes irókról is emlékezhetünk. Mondottuk, hogy a XVII. sz.-ban még a legsilányabb műnek is vannak irodalmilag számottevő sajátságai. A nő-irók közül Montespan, Coulanges, Lasabliere, Maintenon asszony a kiválóbbak. Mindnyájukat felülmulja Sévigné asszony, ki szintén janzenista. La Fayette asszony La Princesse de Cleves cimü jó regényéről nevezetes. A Mémoires-ok sorozata is gazdag és kiváló művekben jeleskedő. Legnevezetesebbek a La Reochefoucauld, Motteville asszony, Montpensier kisasszony emlékiratai és Bussy-Rabutin Histoire amoureuse des Gaules-ja. Mindnyájukat felülmulja Gondi Pál retzi biboros, kinek emlékiratai igen szép, tüzzel teli nyelven vannak irva. A moralisták között is először La Rochefoucauld nevével (Maximes) találkozunk, aki szintén mestere a stilusnak; aztán Saint-Evremond-dal, aki elég jól képviseli a hivatásos kritikát; végre La Bruyere-ral (Caracteres), kiről utóbb még lesz szó. A törvényszéki szónoklat is változáson ment át. Leginkább kitünt: a Port-Royal remetéinek egyike, Lemaître Antal, ki igazi szónok volt; nagy hirnevét a Patru-é, e század legkiválóbb ügyvédjéé még felülmulta. De különösen az egyházi szónoklat az, mely a drámai költészet mellett legszebben virágzott a XVII. sz.-ban. Megemlíthetjük Lingendes, Senault, Audiffret, Anselme, továbbá Lejeune, Lami, Séraphin, De la Rue atyák nevét. Nagy tekintélynek örvendett Mas, aki azonban nagyon is mögötte marad Bossuetnak. Közelebb áll hozzá Bourdaloue, rideg, szigoru dialektikáju szónok, aki a mi Pázmányunkra emlékeztet. Ide tartozik Fénelon is, akiről később szintén bővebben kell szólnunk. A szinműirók darabjai közül a Racine-éi és Moliere-éi mellett egy sem állhat meg; mindazáltal nem valódi irodalmi becsüket, hanem sikerüket véve tekintetbe, meg kell említenünk: Corneille Tamást (Ariane 1672; Comte d"Essex, 1678; Virginie, 1683); Campistron-t (Acis et Galathée, 1686; Tiridate, 1690); Quinault-t (La mere coquette, 1665; Astrate 1663), ki főkép mint Lully (1671-1686) munkatársa az operában tünt ki. A filozofiában nincs ujító. Malebranche csak a Descartes metafizikájának ad vallásos szinezetet.

A hanyatlás (1690-1715). A XVII. sz. vége felé a reakció ujból feltámad a klasszicisták ellen. XIV. Lajos elöregedvén, már nem tanusított oly nagy érdeklődést az irodalom iránt; az irótársaságok ujból feltünnek; a hôtel de Rambouillet ugyszólván ujjászületik a hôtel de Bouillonban; « a márkik és précieuses-ök, kik most Pradon érdekében ármánykodnak, ugyanazok, kik annak idején Moliere ellen szőttek ármányokat» (Brunetieere); a Grand Cyrus és Clélie társasága, melyeket Boileau csapásai alatt mindenki tönkretetteknek tartott, ujból feléledtek s ismét uralmat kezdtek gyakorolni. Ime e prpcieusesök névsora: Pellisson, szörnyen elegáns és ékes iró; Bouhours, jezsuita « bel esprit»; Scudéry kisasszony, ki ugyszólván örökölte Rambouillet márkinő szalonját, a szombati összejöveteleken elnököl, v. szeretetreméltó hölgyeknek közepette (La Vigne kisasszony, Dupré kisasszony) viszi a főszerepet; Fléchier, a Les Grands Jours d"Auvergne szerzője, ki kevésbbé dagályos, de épp oly rossz izlésü mint Balzac; Deshoulieres asszonyság, ki Scudéry kisasszony után átvette a szombatosok társaságának örökségét. E hires társaságnak tagjai: Conrart, Perrault, a Tallemant-ok Mas, Quinault, Ménage, La Monnoye, Nevers herceg, Vivonne herceg, ki hires volt édeskés és érzelgős idilljeiről (Idylles), melyek közül egyedül a Moutons cimü élet őt tul. Deshoulieres asszonyság volt az, ki lelke volt annak a rut ármánynak, mely Racinenal szemben Pradonnak fogta pártját. Említést érdemel Lambert asszony is, kinek szintén volt egy «bureau d"esprit»-je és ki a szerelem metafizikájáról értekezett (Métaphysique de l"amour). A drámai költők közül, kik még gyarlóbbak mint az előbbi korszakban említettek, megnevezzük: Pradon-t, hirhedt Phedrejével (1677), Régulusával (1688), Scipionjával (1697); Duché-t (Absalon 1704); Lafosse-t (Polyxene 1686; Manlius 1698; Thésée 1700; mind a három tragédia); Brueys-t és Palaprat-t, kik együtt dolgoztak (Frondeur 1691; az Avocat Pathelin átdolgozása 1706); La Rue atyát (Adrienne és Homme a bonnes fortunes); Boursaul-t (Mercure galant. 1683; Ésope a la cour 1702); Dufresny-t (Double veuvage); Dancour-t (Chevalier a la mode 1687; Bourgeoises de qualité, 1700); az idősb Crébillon-t (Idoménée 1705; Atrée et Thyeste, 1707) stb.; végül megemlítjük Regnard-t, a hanyatlás korának legjobb drámairóját (Joueur 1696; Distrait 1697; Le légataire universel, 1708). Az egyházi szónoklat is teljes hanyatlásában van Massillon-nal; vele az «egyházi szónoklat uj fázisába lép; anélkül, hogy megszünnék vallásos lenni, bölcseletivé válik. Már távol vagyunk azoktól a beszédektől, melyekben Bossuet fenségességük teljes hatalmában szólaltatja meg a Szentirást és a szentatyákat» (Demogeot). A XVIII. sz. küszöbéhez értünk. Önálló irók: Perrault Károly, ki az Énéas VI. könyvének parodiájával kezdi meg és Contes de ma mere l"oye cimü kedves mesegyüjteményével végzi be irói működését. Ő indítja meg ujból az ósdiak (kik, mint Boileau, Racine, Dacier asszony, a görög, latin irók műveit mindenek fölött állóknak tartották) és modernek (kik mint Perrault, Lamotte, Fontenelle stb., a korukbeli irók klasszicitását az ókori irók fölébe helyezték) közti hires küzdelmet, melyben jelentékeny részt vett négykötetes: Parralele des anciens et des modernes (1688-1698) cimü művével. Fontenelle, ki öreg koránál, de még inkább filozofiájának irányánál fogva a XVIII. századba nyulik át, La Motte-tal együtt a moderneknek fogta pártját, szemben Racine-nal és Boileauval, kik az ósdiakat védelmezték. Bayle, a hires Dictionnaire critique (1695-97) szerzője, az Encyclopédie előfutárjának tekinthető; a XVIII. sz. irodalmának kapuját ő nyitja meg. Irásaiban uj életre kel a XVI. sz. szkepticizmusa és megtalálható bennük az a vallástalanságot eláruló hang. mely később uralkodó lett Voltaire műveiben. A szabadgondolkozásuak, kik azelőtt az epikureista Ninon de Lenclos asszony szalonjában csoportosultak, most Vendômei Fülöp-nek képezik kiséretét. A herceg pártfogoltjaival a Templeban nagyon is kicsapongó életet folytat. E libertinek közt, kik Chapelle és Desbarreaux szeretetreméltó szellemét és vallástalanságát örökölték, nevezetesebbek: La Fare, Chaulieu, Hesnault, Saint-Pavin, Méré lovag, Saint-Réal.

Az irodalom állapota 1715-ben. A XVII. sz. alkonyán három név: a La Bruyere, Fénelon, Saint-Simon neve vonja magára a figyelmet. Ezek az irók leginkább járultak ahhoz, hogy az előbbi század politikai, erkölcsi és irodalmi eszménye tönkremenjen és az ő műveik értetik meg legjobban az uj szellem kialakulását. La Bruyere Caracteres-jei mérték az első csapást XIV. Lajos arisztokratikus uralmára. Műveit, melyeken a társadalmi viszásságok miatt érzett elkeseredés heve izzik, mohón olvasták; gondolataival, melyeknek hatását stilusának egyéni volta is emelte, magával ragadta a közönséget. Fénelon társadalmi és politikai reformtörekvéseit különösen a XVIII. század méltányolta, melynek gondolkozóihoz sok tekintetben hasonlít. Mindazáltal Saint-Simon herceg volt az, ki Mémoires-jaiban a legkeserübben szatirizálta az abszolut monarkiát, melynek pompája alatt annyi ezer meg ezer bün, botrány és gyalázatos képmutatás rejlik. Saint-Simon emlékiratainak ragyogó fénye mellett valamennyi többi XVII. sz.-beli emlékirat elhalványul és noha csak 1788. kezdtek megjelenni és teljes kiadást 1829. értek, mégis őket kell a XVII. század végéről való irodalom legjellemzőbb és leghatásosabb művének tekintenünk.

XVIII. század.

Az európai kultura fejlődésére e század irodalmi törekvéseinek és remekműveinek volt a legnagyobb hatásuk. Századunk irodalmi, politikai, társadalmi, sőt tudományos törekvései is a XVIII. század irodalmában gyökereznek. A XVII. sz. két főeszméje: a tekintély és vallásosság eszméje helyébe a XVIII. sz.-ban az érzés és az ész lépett. A XVIII. sz. irodalma racionalista, nem kultiválja a tekintély elvét, mint a XVII. sz.; szabadon mozog és egyéni szint ölt. Hogy e változás végbemehetett, abból magyarázható, hogy a monarkia, melynek kifejezése a XVII. sz.-ban maga a király személye volt, tönkrement, az egyház, mely a Sorbonne által uralkodott, szintén elvesztette tekintélyét. Az irók tábora volt az, mely ezek tekintélye ellen harcolt és velük szemben a nép jogát védte. Egy uj hatalom támadt: az «opinion publique», melynek eladdig nem volt képviselője; ez hódította meg a kedélyeket, döntötte le a XVII. század ideáljait és teremtette meg a forradalmat. Az irók, kiknek legnagyobbjai: Montesquieu, Voltaire, Diderot, d"Alembert, Rousseau, különböző eszméket visznek be az irodalomba. Igy az ész mindenhatóságának, a haladásban való hitnek, az ember természettől való jóságának, a tudomány hatalmának, a szabadságnak eszméit. A fennebb megnevezett irók szerint három csoportot fogunk megalkotni: 1. Voltaire és Montesquieu, az uj szellem megalakulása; 2. Diderot, az enciklopédikus mozgalom, 3. Buffon és Rousseau, kik az előbbi csoportok mellett jórészt külön állást foglalnak el; a klasszicizmus vége.

Az uj szellem megalakulása. (1715-1750). Az átmenet az annyira ellentétes XVII. és XVIII. sz. között majdnem észrevehetetlenül történik. A haladásban való hit, a XVIII. sz. legjellemzőbb eszméje, mely e kor valamennyi művében: Montesquieu: Esprits des lois-jában, Voltaire Essai surles moeurs-ében, Rousseau Discours-jaiban, Buffon: Histoire naturelle-jében, az Encyclopédieban, Condorcet: Esquisse sur les progres de l"esprit humain-jében egyenlően megnyilatkozik, megvan Fénelon művében is, valamint hogy az ész mindenhatóságának eszméje egyenesen Descartestól származik. Noha e filozofusok valamennyien, Buffont kivéve, lenézik Descartes-t, mindazáltal az ő rendszeres kételyét valósítják m

Forrás: Pallas Nagylexikon



Szóljon hozzá!


Neve: (megjelenik)

E-mail címe: (nem jelenik meg)

Üzenete:



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is