Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
franciaorsz... France
franciaorsz... he went to ...

Magyar Magyar Német Német
Franciaorsz... Frankreich

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Franciaország

Ny.-Európa országa; nevét a frankokról, a római Gallia területét meghódító germán, néptörzsről kapta. Fekvése, nagysága, határai. É-on az Északi-tenger, ÉNy-on a La Manche, Ny-on az Atlanti-oceán, DK-en a Földközi-tenger, EK-en Belgium, Luxemburg és a német birodalom, K-en a német birodalom, Svájc és Olaszország, DNy-on Spanyolország határolja. Legészakibb pontja (é. sz. 51° 5" 27") a Ghyvelde-i part Dunquerque mellett; a legdélibb (42° 20") a Serre de la Bague de Bordeillat, Prats-de-Mollo-nál; a legnyugatibb (Páristól ny. h. 7° 7" 56"") Brest mellett és a legkeletibb (k. h. 5° 11" 15"") a Saint Louis hid Nizza (Nice) mellett. Közepe a Cher départementban fekvő Belvédere domb. Leghosszabb tengelye ÉD-i irányban 973 km., KNy-i irányban 888 km. Egész területe (Korszikát is beleszámítva): a kataszteri földmérések szerint 528876, a hadügyminiszterium planimetriai számítása szerint pedig:536408 km2. Fekvésének nagy előnye, hogy a Földközi-tenger és az Atlanti-oceánnal is határos;e tekintetben csak a Pireneusi-félszigetnek van még hasonló kedvező fekvése; mivel azonban ez utóbbi Európa törzsétől félre esik és a Pireneusok által is el van tőle különítve; a két tenger közti közvetítőnek egyedül F. tekinthető, amit még a természet és az emberi kéz alkotta utak is nagyon megkönnyítenek. Határainak hossza, eltekintve az 5 km.-nél rövidebb hajlásokat és kiszögelléseket, 5290 km.; ezekből 3120 tengermelléki és 2170 szárazföldi. A tengeri határokból 1120 km. esik az Északi-tengerre, a Pas de Calaisra és a La Manchera, 1385 km. az Atlanti-oceánra és 615 a Földközi-tengerre. A szárazföldi határok közül 460 km. a belgiumi, 14 a luxemburgi, 320 a német, 396 a svájci, 410 az olasz és 570 a spanyol. A franciákkal rokon népeket (spanyolokat és olaszokat) magas hegyek választják el tőlük; a germán népek felől azonban a határok könnyebben átléphetők. Belgium és Luxemburg felől a határok mesterségesek. Elzasz-Lothaia felől egy darabon át szintén csak mesterséges határ van, odább a Vosges-hegylánc választja el a két országot; e természetes határ azután csak ott ér véget, ahol a Belforti-territorium kezdődik. Svájc felől a Jura gerince, a Doubs, a Rhône, a Genfi-tó, amely meg van osztva, végül az Alpok, Olaszország felől pedig szintén az Alpok szolgálnak természetes határul, bár több francia folyó forrása még olasz területre esik. Spanyolországot a Pireneusok választják el; a határ azonban itt sem követi mindig a vizválasztó vonalat. Az Olaszország határán levő Alpok hosszabb lejtője a franciák birtokában van; nekik tehát könnyebb a határon átjutniok.

Története.

A nagy forradalom kora. (1789-1804).

Az alkotmányozó nemzetgyülés. A választások kiirása leirhatatlan lázba sodorta F"ranciaországot. Az ezrektől régóta várva várt pillanat megérkezett és a szenvedélyek megszólaltak. Számtalan röpirat orvoslást sürgetett, felsorolta a sérelmeket, kikelt a kormány és a két kiváltságos osztály ellen, szóval a legvégsőig korbácsolta fel a szellemeket. Azon a napon, melyen a király  a rendek általános gyülését Versaillesben tényleg megnyitotta,1789 máj. 5. megkezdődött a forradalom is. A rendek általános gyülése, bár összehivásáról hónapokon keresztül tanácskoztak, a királyt és az udvart készületlenül lepte meg. Nem tudták, azaz nem merték a rendek állását egymáshoz szabatosan meghatározni, nem tudták a rendes munkaprogramot megállapítani és elmulasztottak a gyülésnek irányt adni. Igy hát a harmadik rend ragadta magához a döntő szerepet, mely Mirabeau még Sieyes szavain indulva, nyomban megkezdé a harcot a más két renddel a fejenkénti szavazás és az együttes tanácskozás édekében. Küzdelmét siker koronázta. Jun. 17. Sieyes indítványára a harmadik rend magát merészen az egyedüli, igazi alkotmányos nemzetgyülésnek nyilvánította, amidőn pedig észrevették, hogy a meghökkent udvar ármányokkal szeretne tőlük megszabadulni, jun. 20. Bailly elnöklete alatt a labdateremben megesküdtek, hogy addig szét nem oszolnak, mig Franciaországnak alkotmányt nem adtak, s midőn jun. 23. az udvar királyi ülést tartatott, hogy a rendek gyülésének régi szervezetét visszaállítsa és Lajos mindegyik rendet külön tanácskozásra utasítá, a harmadik rend képviselői megmaradtak padjaikon, kimondották a képviselők sérthetetlenségét s minden erőszakot a nemzetgyüléssel szemben árulásnak bélyegeztek. Az ingatag udvar erre maga is bozzájárult ahhoz, hogy a másik két rend a harmadikkal egyesüljön. Néhány nap mulva azonban a régi rendszer hivei rábirták a királyt, hogy Broglie marsal alatt csapatokat vonjon össze Páris és Versailles között, a minisztériumot feloszlassa, annak legnépszerübb tagját pedig, Neckert Franciaországból számüzze E lépésre Páris lakossága a jul. 14-iki forradalommal válaszolt. Megostromolta, bevette és lerombolta a bastille-t, a régi rendszer jelképét, miközben a gyülölt Foulon miniszter is megöletett; forradalmi városi tanácsot és nemzetőrséget szerveztek és Páris példáját követték csakhamar a vidéki városok is; mindmegannyi tanuság, hogy a hatalom gyeplője a kormány kezéből kisiklott és a láncaiból felszabadult nép kezeibe jutott. A királyi hatalom tekintélye egy csapással megsemmisült egész F.-ban s Lajos a mozgalommal dacolni nem mervén, megnyugodott sorsában. Megerősítette a forradalmi városi tanácsot, kinevezte Baillyt polgármesternek, Lafayettet a nemzetőrség főparancsnokának, Neckert pedig visszahivta. A forradalom tehát diadalt aratott, mire a régi rendszer hivei, élükön a király öccsével, rossztól tartván, külföldre menekültek.

A nemzetgyülés most hozzáfogott F. átalakításához. Aug. 4. az összes hübéri jogokat és kötelezettségeket (jobbágyság, tized, céhrendszer stb.) megszüntette s mint az alkotmány bevezetését, kibocsátotta az amerikai mintára tervezett emberjogokat, melyektől azt hitték, hogy általuk egész F. boldogítását teszik lehetségessé. Azután az enciklopédista irók szellemében hangzatos vezérelveket iktattak a törvénykönyvbe, melyekkel a zsarnokuralomnak véget vetettek, az alkotmányos rendszert pedig biztosították. Az alkotmányformát illetőleg az egykamarás rendszert fogadták el. Az éhező fővárosi nép azonban nem érte be e szellemi vivmányokkal és a párisi nép izgatottsága az udvar ujabb ujabb fondorlatai és az orleánsi herceg bujtogatása következtében nőttön nőtt és végre okt. 5. kitörésre jutott. A Párisból Versaillesbe nyomult néptömeg kivánságának engedve a király, kit Lafayette a nemzetőrséggel alig tudott megvédelmezni, Párisba tette át székhelyét, hová őt a nemzetgyülés is követte. Igy jutott a forradalom teljes uralomra. A király és a nemzetgyülés a párisi néptömeg befolyása alá kerültek. Novemberben az alkotmány már annyira elkészült, hogy a nemzetgyülés hozzáfogott az ország uj szervezéséhez, összesen 3000 törvényt hozott, melyek valamennyien a XVIII. sz. szellemét tükrözik vissza. A régi tartományi felosztás helyett az országot 83 départementra, ezek mindenikét ismét kerületekre és kantonokra osztották fel. Aktiv polgár lett mindenki, ki meghaladta a 25. évet és legalább három napszámot felérő (3 livre) adót fizetett; az aktiv polgárok választották a közigazgatási tanácsot és a választókat, ez utóbbiak pedig az országgyülési képviselőket. Behozták a békebiróság intézményét s minden kanton elsőfoku törvényszéket kapott. A parlamenteket megszüntették; a perek eldöntését választott birákra és esküdtszékekre bizták; kimondták a közteherviselés és általános hivatalképesség elvét és az általános iskolakényszert, szintugy a sajtó- és az iparszabadságot; egyenlő pénz-, suly- és mértékről is gondoskodtak. Belevonatott ebbe az uj szervezetbe az egyház is, leginkább azért, hogy a lefoglalt egyházi birtokokkal a roppant államadósságon segítsenek. A szekularizált vagyon egy részét rögtön eladták, a többire pedig 400 millió értékü papirutalványt (assignates) bocsátottak ki. A papság fizetését az állam vállalta magára; a régi egyházi felosztást eltörölték, s minden département egyszersmind püspöki kerület lett, minden község maga választja a maga papját s mindenik département a maga püspökét Eltörölték a szerzetes rendeket is. Ezt nevezték a papság polgári alkotmányának. - A régi állam épülete összeomlott s a bastille bevételének évfordulóján 1790 jul. 14. a király, a nemzetgyülés, a département-ok képviselői a marsmezei ünnepélyen letették az esküt az uj alkotmányra és megünnepelték a testvéresülési ünnepet. De a nyugalom és közbizalom rnég sem állott helyre; a régi és az uj rendszer hivei lépten-nyomon összeütköztek s a naponkénti surlódások a hangulatot mindinkább izgatottá, az ellentétet mind élesebbé tették. A papság nagy többsége nem akart a polgári alkotmányra megesküdni, a katonaság forrongott; a legtulzóbb forradalmi elemekből alault jakobinus klubbok a tömeget a forradalom utján mind előbbre sodorták s az előbb oly egyértelmü nemzetgyülés is pártokra oszlott. A nemesség kivándorlása mind nagyobb arányokat öltött s midőn 1791 ápr. 17. Mirabeau, a trón és az alkotmányos királyság utolsó támasza elhalt, a király elvesztette reményét a forradalom árjával szemben. Menekülni próbált tehát családostul a határra, hol az emigransok Condé herceg vezetése alatt hadsegeggé szervezkedtek; de bár Párisból sikerült távoznia, Varennesben egy jakobinus feltartóztatta s a nemzetgyülés parancsára fedezet alatt Párisba visszakisérték. E menekülési kisérlet végzetessé vált a királyra és az országra; oly szakadást idézett elő a király és a nemzet között, melyet áthidalni többé nem lehetett. A nemzetgyülés mindjárt a király távozása után kezébe vette a végrehajtó hatalmat s csak akkor adta azt a királynak ismét vissza, midőn ez 1791 szept. 14. az esküt az uj alkotmányra letette. Az izgatottságot és a bizalmatlanságot a király iránt növelték a külső események is. Az európai fejedelmek kezdetben közönnyel, sőt részben némi kárörömmel szemlélték a franciaországi eseményeket; de csakhamar felismerték, hogy a Franciaországban keletkezett mozgalom hullámai nem fognak ez ország határain belül maradni. II. Lipót magyar király és német császár, és II. Frigyes Vilmos porosz király pedig 1791 aug. 27. Pillnitzben egyelőre védelmi szövetséget kötöttek egymással. E szövetség által a francia nemzet fenyegetve hitte magát s bizalmatlansága még nagyobb lett XVI. Lajos iránt, kiről feltették, hogy ama fejedelmekkel és törekvésekkel rokonszenvez.

Ily körülmények között oszlott fel az alkotmányos gyülés s adott helyet 1791 szept. 20-án a törvényhozó gyülésnek. Az alkotmányos gyülés tagjni törvény szerint ki voltak zárva az uj gyülésből, melyben a többséget a titkos v. nyilt köztársaságiak alkották. A vezérszerepet ékesszólásuk által a girondiak ragadták magukhoz, kiknek nagy műveltségü vezérférfiai (Vergniaud, Brissot, Guadet, Roland), épp ugy véget akartak vetni a királyságnak, mint a jnkobinns párt kiméleletlen és mindenre elszánt vezérei (Danton, Robespierre s Marat) s ezektől csakis az eszközök megválogatásában különböztek. A girondiak mindjárt két fontos törvényjavaslatot vittek keresztül az emigránsok és a polgári esküt le nem tevő papok ellen s azon körülmény, hogy Lajos a szentesítést mindkét törvényjavaslattól megtagadta, az elkeseredett hangulatot a király ellen még magasabb fokra emelte. Az emigránsok fenyegető és harcias nyilatkozatai által fölingerelve, a gyülés már 1791 dec.-ben küldött 100000 katonát a határokra; Condé herceget és Artois grófot vád alá helyezte, a királyt pedig a Gironde-miniszterium arra kényszerítette, hogy Ausztriának és Poroszországnak hadat üzenjen, mit a törvényhozó gyülés egyhangu helyeslése mellett Lajos (1792 ápr. 24.) meg is tett.

Most már a harctér eseményei is hozzájárultak a forradalmi láz emeléséhez. Azon hirre, hogy a fegyelmezetlen francia csapatok a belga határon vereséget szenvedtek, a tömeget iszonyu izgatottság fogta el. A törvényhozó gyülés kimondotta, hogy a haza veszélyben van, 20000 embert rendelt el a főváros védelmére s deportációra itélte az esküt nem tevő papokat. A király megtagadta e törvények szentesítését (jun. 8.) s elbocsátván jun. 13. a girondista Roland-miniszteriumot, véglegesen szakított a girondiak pártjával. Erre a külvárosi felfegyverzett csőcselék lépett akcióba (jun. 20.), mely a gyüléstől a király vétójogának eltörlését követelte s azután a Tuileriákba nyomulva, a királytól az említett határozatok szentesítését követelte. A nemzetőrség hűsége még ez alkalommal megmentette Lajost; de időközben a harctérről érkező hirek a király helyzetét tarthatatlanná tették. A Champagne-ba nyomult porosz hadsereg fővezére, Braunschweigi Ferdinánd tapintatlan nyilatkozata, melyben (az emigránsok sürgetésének engedve) Párist a király megsértése esetén elpusztítással és minden polgárt, ki fegyvert fog, halállal fenyegetett, vérig sértette a franciák nemzeti büszkeségét. Válaszul e nyilatkozatra a jakobinus-párti párisi községtanács aug. 9-én a király letételét követelte a nemzetgyüléstől s a következő nap (aug. 10.) az elővárosok felfegyverzett bandái a Tuileriákra rohantak, melynek védőit, a svájci testőrséget felkoncolták.Cserben hagyatva a nemzetőrségtől, a király családjával együtt a törvényhozó gyülés termébe menekült, hová őt a tömeg követte.

A megrettent gyülés Lajos jelenlétében függesztette fel a kir. hatalmat, és egy uj gyülés, a konvent (convention nationale) összehivását rendelte el, melynek feladata leend a királyság és a király sorsa fölött dönteni. Egyelőre a király családjával együtt a Temple-ba záratott. Ekkor már a jakobinus-párttal szövetkezett fővárosi tanács és külvárosi csőcselék volt a helyzet ura, mely kisebbség erőszakos eszközökkel terrorizálta a többséget. Az uj igazságügyminiszter, Danton, élt az alkalommal és ama hirre, hogy a poroszok Champagne-ban diadalmasan előnyomulnak s már Longwyt és Verdunt is megszállották, a belellenség, a royalisták megfélemlítését határozta el. Igy következett be a szept. 24-ki vérengzés, a börtönökben összezsufolt gyanus nemesek és papok lemészárlása, minek meglett a kivánt hatása, hogy t. i. a mérsékelt gondolkodásu párt még moccanni sem mert többé és a konventre szóló választásokkor az alkotmányos királyi párt hivei a szavazástól tartózkodtak.

Ily körülmények között oszlott fel 1792 szept. 21. a. törvényhozó gyülés s nyitotta meg üléseit ugyanazon napon a konvent, mely egy pár nappal később, szept. 25. viharos lelkesedés között, eltörölte a monarkiát és kikiáltotta a köztársaságot. A harctéren is megfordult a szerencse. Dumouriez Valmynál (szept. 30.) visszaverte a szövetségeseket s a jemapesi győzelem (novemb. 6.) a gyakorlatlan, rongyos, de lelkesedéssel küzdő francia ujonccsapatok kezébe adta Belgiumot, mig Custine Mainzig kergette vissza a poroszokat. Magában a konventben azonban mind élesebb lett az ellentét a mérsékelt köztársaságiak, a girondiak és a Rousseau elveit valló, a demokrata eszméket tulzásig vivő, merész és szenvedélyes jakobinusok, vagyis hegypártiak között. A két párt küzdelme már a király perének tárgyalásánál megkezdődött s versenygésök eredménye az lett, hogy a szerencsétlen XVI.Lajost 1793 jan. 20. halálra itélték s jan. 21. vérpadra vitték.

Lajos kivégeztetése fordulati pontot jelez a forradalom történetében. A nyugoti tartományok, a Vendée és Bretagne királypárti pórnépe fegyvert fogott a konvent zsarnoksága ellen s ugyanakkor Európának csaknem összes államai szövetkeztek a forradalom ellen, mely most a növekvő bel- és külveszéllyel szemben a legkiméletlenebb terrorizmus rendszeréhez fordult. 1793 márc. 10. Danton indítványára felállították a forradalmi törvényszéket s hogy a forradalmi kormány erejét növeljék, csaknem diktátori hatalmat ruháztak a kilenc tagból álló jólléti bizottságra (ápr. 6.), melynek tagjai a hegypárt vezéreiből kerültek ki. Megszüntették a képviselők sérthetlenségét is s ezzel mintegy előkészítették a girondiak bukását, kiket mint a rémuralom rendszerének elleneit, a konventben többé megtürni nem akartak. A külvárosok fegyveres csapatai máj. 31. megint felkeltek és az ő közreműködésével határozta el a jakobinus többség, hogy a köztársaság egységének megbontásával vádolt girondi párt 34 tagja vád alá helyeztessék. Jun. 2. pedig a fegyveres csőcselék által ostromolt konvent a girondiakat hazaárulóknak bélyegezve, kilökte kebeléből. 22 közülök a nyaktiló alá került, a többi ugyan elmenelkült, de utóbb majd kivétel nélkül elveszett. A szörnyü terrorisztikus rendszer ellen ugyan most nemcsak a pórok, hanem a vidéki városok is megmozdultak, kik a jakobinusok esztelen és zsarnok rendeleteinek engedelmeskedni immár vonakodtak. Bretagneban a királypártiak, Caen, Bordeaux, Marseille, Lyon és más városokban a girondiak hivei fogtak fegyvert. Toulon megnyitotta kikötőjét az angoloknak s a csatatéren is elpártolt a szerencse a köztársaságtól. Belgium még áprilisban, Dumouriez neerwindeni veresége után elveszett s Dumouriez megszökése után (ápr. 3.) a köztársaság tábornokait csapás csapás után érte. Az osztrákok északkeleten Franciaországba törve, Condé-t és Valenciennes-t foglalták el (jul.) s ugyanakkor a poroszok Mainzot ragadták ki a franciák kezéből, délen pedig a spanyolok Roussillont szállották meg. Szóval, a köztársaság bukása kikerülhetetlennek látszott. De ebben az élet-halál harcban a konvent nem esett kétségbe, ellenkezőleg, a vereségek hirére hallatlan erőfeszítést fejtett ki Franciaország megmentésére. 1793 aug. 10. elfogadta az uj alkotmányt, mindazáltal annak életbeléptetését a háboru bevégzéséig felfüggesztette. Elrendelte továbbá a gyanusok elfogatását és a tömeges felkelést. Carnot, kire a hadügyek vezetését bizták, páratlan odaadással szervezte a harcképes ifjuság soraiból az uj felkelő hadseregeket, kiket annyira tudott lelkesíteni, hogy ezek a Marseillaise-t énekelve, Pichegru, Moreau, Jourdan, Kleber, Hoche tábornokok vezérlete alatt a szövetgéges Európa seregeit, melyek - igaz - lelkesítő eszme hijával ontották vérüket, visszaszorították, és amellett a Vendée felkelését is elnyomták. Az elpártolt városok ellenállását pedig kiküldött kormánybiztosok fojtották el vérözönben.

Miután a konvent külső és belső elleneit elnémította, folytatta törvényhozói teendőit. Okt. 5. eltörölte a keresztény időszámítást és a köztársasági naptárt hozta be helyette. A Hébert által vezetett párisi községtanács pedig eltörölte a kereszténységet és magát az istent, s megteremtette az ész kultuszát. Leromboltak és lealacsonyítottak mindent, amit F. 700 év óta szentnek tartott. E közben a guillotine szünet nélkül működött. Okt. 16. Mária Antoinette királyné lépett a vérpadra, 31-én 21 girondepárti képviselő, nov. 6. az orleansi herceg. Nemsokára azonban önmaguk ellen kezdték az irtó harcot. A jövő esélyeit hideg számítással mérlegelő Robespierre észrevette, hogy az őrjöngési mámor immár áthaladott delelő pontján és hogy ideje a rémuralommal szakítani és az áramlatot mérsékeltebb mederbe terelni, hogy az országszerte a rémuralom ellen forduló közvélemény boszujától megmeneküljön. Azzal kezdte, hogy cimboráit egymás ellen izgassa és a vérpadra juttassa. 1794 márc. 24. Hébert és hiveit, ápr. 6. pedig Dantont és társait küldötte a vérpadra. Ilyformán a hatalom a Robespierre, Couthon és Saint Justből álló triumvirátus kezébe ment át és minden jel arra mutatott, hogy a triumvirek a konvent hatalmát megbuktatni s azutan a Robespierre diktaturáját szándékoznak felépíteni. A jóléti és biztonsági választmány többi tagjai rémülettel látták e törekvést s meg is kezdették a küzdelmet a legfőbb lény ünnepe után, melyen Robespierre, mint az általa behozott uj kultusz főereja szerepelt. Midőn Robespierre Couthon által a forradalmi törvényszék ujjászervezését indítványozta, mely szerint a választmány a képviselőket minden formalitas mellőzésével egyenesen a forradalmi törvényszék elé állíthassa, a megrémült konvent tagjai a tömeges kivégzésekkel szemben saját fejüket is féltve, ellenszegültek e rettenetes despotizmusnak. Thermidor 8. (jul. 26.) a konvent leszavazta Robespierrenek a választmányok ujjászervezésére vonatkozó indítványát s thermidor 9., Tallien indítványára elrendelte Robespierre, Couthon, Saint Just és Henriot elfogatását és vád alá helyezését. A jakobinus községi tanács és a sansculottok segélyére siettek ugyan bálványuknak, de a konvent vezére, Barras, a nemzetőrség élén leverte a felkelést s thermidor 10. Robespierre társaival együtt a vérpadra lépett. A következő napokon vagy 100 jakobinus került a guillotine alá.

A nemzet minden osztálya, de különösen a középosztály zöme, mely a forradalmat kezdette, de azután kifáradva s megiszonyodva a rémuralomtól, visszavonult volt a köztérről, most uj életre ébredt és a közbiztonság helyreállítását sürgette. A vagyonos polgárok fiaiból testőrség alakult a konvent védelmére a csőcselék ellen s a Robespierre bukása által felbátorodott konvent nov.11. bezáratta a jakobinus klubbot, s visszafogadta kebelébe azt a 73 tagot, akiket Robespierre sürgetésére előbb  kizártak volt. De az élelmi szerek drágasága és az assignaták értékének rohamos csökkenése uj meg uj alkalmat adtak a nép dühének kitörésére. Ezért a konvent 1795 máj. 23. a külvárosok lakosságának lefegyverzését rendelte el s ezzel a vezéreiktől különben is megfosztott tulzó demokraták hatalmát végre megtörte. A rémuralom bukása után beállott általános reakció hatása érezhetővé vált a konvent által kidolgozott uj (III.) alkotmányon is, mely a hatalmat megint a polgári osztálynak juttatta. Mivel azonban a demokraták és a royalisták izgatásai a köztársaságot bukással fenyegették, a konvent elhatározta, hogy az összehivandó törvényhozó testületek kétharmadát a konvent tagjai allkossák, hogy ilyformán a köztársaság fenmaradását a közelgő diktatura ellen biztosítsák. Ez ismét reményeikben csalatkozott párisi royalisták felkelését vonta maga után (vendémaire 13., október 5.), melyet a konvent által parancsnokul kinevezett Bonaparte tábornok ágyuival véresen elnyomott. Mig a konvent e pártviszályokkal küzködött, azalatt a köztársaság hadai diadalmasan küzdöttek fél Európa hadseregeivel. A szövetségesek Dumouriez veresége után (1793 tavaszán), a helyett, hogy egyenesen Páris ellen nyomultak volna, partikuláris érdekeket hajhászva és kárpótlásról meg prédáról álmodozva, az északkeleti várakat vették ostrom alá. Az ekként nyert időt Carnot a hadseregek szervezésére használta fel s tervei szerint Houchard tábornok szept. 8. Hondschoote-nál megverte az angolokat, utóda, Jourdan pedig október 15.Wattignies-nél az osztrákokat. Ugyanakkor Pichegru és Hoche a kaiserslauterni és weissenburgi sáncok bevétele után a poroszokat üzték át a Rajnán.

A következő (1794) évben már a franciák léptek föl támadólag. Jourdan az osztrákok fölött Fleurus-nél, jul. 28. kivivott győzelemmel elfoglalta Belgiumot, s 1795. telén Pichegru Hollandiát is megszállotta. A szövetségesek e szégyenteljes kudarca a koalíció bomlását vonta maga után, melynek tagjai egyébiránt az első pillanattól kezdve féltékeny szemmel nézték volt egymást. Poroszország, nehogy Ausztria és Oroszország által Lengyelország utolsó felosztásánál kijátszassék, hadait a Rajna mellől visszavonta s a Rajna balpartján fekvő birtokainak feláldozásával Baselben 1795 ápr. 5. békére lépett a francia köztársasággal, mit jul. 28. Spanyolország is követett; csupán a Pitt-től pénzzel segélyezett Ausztria és a kis Szavója nem békült ki.

Kevéssel utóbb, 1795 okt. 26. a konvent feloszlott s az uj alkotmány életbe lépett. Ez a központi hatalmat, nehogy diktatura alakuhasson, felaprította; a végrehajtó hatalmat az öt tagból álló direktoriumra bizta, a törvényhozó hatalmat pedig megosztotta a vének tanácsa és az ötszázak tanácsa között. Az egyenes adót fizető aktiv polgárok választották a másodfoku (vagyonosabb) választókat, ezek pedig a maguk kebeléből az elsőfoku választókat választották és ezek végre a képviselőket. Ez a választási rendszer, mely a vagyontalanokat kizárta, elkeserítette a radikális forradalom hiveit s Babeuf vezetése alatt, ki a demagogia mozgalmába szociális-kommunista törekvéseket kezdett keverni, a «tiszta demokraták» összeesküvést szőttek, hogy az 1793-ki alkotmány alapján a teljes politikai és vagyoni egyenlőséget megalapítsák. Az összeesküvést azonban felfedezték és annak vezetőit kivégezték, de azért a direktorok (Barras, Rewbell, Lareveillere, Letourneur és Carnot) kormányának nehézségei nem csökkentek. A közigazgatás minden ágát, de különösen a pénzügyet iszonyu ziláltságban találták s a megkisérlett rendszabályok: kényszerkölcsön, uj asszignaták, a nemzeti vagyonra kibocsátott utalványok a bajon nem segítettek. Sőt a nagy győzelmek dacára a köztársaság katonai helyzete sem volt kielégítő. A Vendéeben még mindig lobogott a felkelés lángja; Ausztria, Oroszország és Anglia pedig a háboru folytatására uj szövetséget kötöttek. Minden hadsereg, de különösen az olaszországi, élelem, ruházat és zsold hiányában közel állott a feloszláshoz. Ily körülmények között dolgozta ki Carnot az 1796-ki haditervet, mely szerint a francia hadseregek két oldalról, a Rajna és 0laszország felől voltak előnyomulandók Ausztria belsejébe, hogy Bécs kapuja előtt egymással egyesüljenek és ott a bélkét diktálják.

Az 1796-97. hadjárat. Németországban a franciák nem boldogultak. A francia vezéreket, Jourdan-t és Moreau-t az osztrák hadak uj fővezére, Károly főherceg ismét visszaszorította a Rajna vonala mögé. Annál fényesebb volt az eredmény Olaszországban. Itt a forradalom nagy fia, Bonaparte Napoleon (l. I. Napoleon) győzelemről-győzelemre vezette a franciákat. A montenottei, millesimoi, degoi és mondovi ütközetekben leverte az egyesülni törekvő szárd és osztrák hadakat s a torinoi békében (április 28.) Viktor Amadeus szárd királyt Szavója és Nizza átengedésére s várai átadására kényszerítette. Azután ismét a visszavonuló, 82 éves Beaulieu osztrák fővezér ellen fordulva, győzött Lodinál (máj.11.), elfoglalta Milanót (junius 29.) s az osztrákokat váratlanul oldalban fogván, arra kényszerítette, hogy Mantova falai mögé v. Tirolba meneküljenek. Négy izben kisértette meg a bécsi udvar a fontos Mantova felmentését, de az agg és süket Wurmser kirohanásait s a szerencsétlen Alvinczi által vezetett felmentő osztrák hadakat Bonaparte a castiglionei, bassanoi, arcolei és rivoli ütlközetekben mindannyiszor visszaverte. E diadalok gyümölcseként Mantova megadásra került (1797 febr. 2.), mire Bonaparte a pontebbai szoroson át Karintiába és innen Stájerországba nyomult s az ellene kiküldött Károly főherceget Leobenig szorította vissza. E hirre a megrettent bécsi udvar fegyverszünetet kért, melyet aztán 1797 okt.17. a campo-formioi béke követett. Franciaország megkapta Belgiumot és Lombardiát. Ez utóbbiból Bonaparte a cisalpinai és liguriai köztársaságokat szervezte.

A direktorium és a pártok. Mig azonban kifelé a fényes győzelmek a köztársaságot a hatalom eddigi ismeretlen fokára emelték és egyuttal bámulatra és hálára gerjesztették a franciákat Bonaparte iránt, benn az országban a direktorium nem volt képes a rendet és nyugalmat fentartani, avagy az államadósság tömkelegéből szabadulni. Jóllehet az olaszországi hadisarcokból, vmint a Belgiumban és a Rajna balpartján eladott egyházi jószágokból rengeteg összeg folyt be, s bár az adók is folytonosan emelkedtek, a direktorium kénytelen volt 1797 szept. az államadósságot kétharmaddal leszállítani. A háromszor kimondott állambukás megsemmisítette az aszignaták hitelét, mi ismét a kereskedelem megbénulását és általános elégedetlenséget vont maga után. A royalista párt felhasználta ezt a köztársaságra kedvezőtlen hangulatot, az 1797 májusi választásokban nagy többséggel győzött s már nyiltan emlegette a köztársaság megbuktatását. Magában a direktoriumban is beállott a válság. Barthélemy, az uj direktor, a royalistákhoz hajtott s miután Carnot is ellenszegült az erőszakos rendszabályoknak: Barras, Rewbell és Lareveillere saját felelősségükre hajtották végre szuronyok segítségével a fructidor 18. (szept. 4.) államcsinyt. Carnot és Barthélemy s velük együtt a royalista párt fejei számüzettek; Merlin és Neufchateau a direktoriumba léptek s a hatalmat ujra a szigoru köztársaságiak vették kezökbe.

Az egyiptomi expedició (1798-1801) (l. o.) által a francia sereg el volt vágva hazájától s a Sziriába intézett hadjárat kudarccal ért véget. E csapás felbátorította a direktorium tulkapásai által fenyegetett enrópai udvarokat egy uj, a 2. koalicióra a köztársaság ellen (1799-1801). Azon ürügy alatt, hogy Svájc a royalista izgatások és összeesküvések fészke lett, a direktorium parancsára már 1797 végén szállották meg francia hadak a Ny.-Svájcot, melyet francia minta szerint helvét köztársasággá átalakítottak és Genf meg két másik határászéli kantont Franciaországhoz csatoltak. Valamivel később, 1798 febr. Berthier francia tábornok az egyházi államba nyomult, azt római köztársasággá változtatta át s VI. Pius pápát fogolyképen Párisba vitette. Anglia, Ausztria, Oroszország és Nápoly a forradalmi eszmék terjesztésétől tartván, 1798. F. ellen szövetkeztek s e koalicióhoz csatlakozott az Egyiptom megszállása által megsértett Törökország is. A nápolyi király, IV. Ferdinánd nem várva be a szövetségesek hadizenetét, már 1798 nov.-ben kezdette meg a háborut. A Mack osztrák tábornok által vezetett nápolyi csapatok benyomultak az egyházi államba; de Championnet francia tábornok 1799 jan.-ban teljesen tönkre a nápolyi hadsereget; jan. 21. megszállotta Nápolyt s jan. 25. kikiáltotta a parthenopei köztársaságot, mit a Sziciliába menekült udvar nem tudott megakadályozni. Ugyanakkor Joubert tábornok Piemontot szállotta meg, melyről a szárd királyt lemondatta, s ezzel egész Olaszország a franciák kezébe jutott. Ezen előzmények után kezdették meg 1799. a szövetségesek négy harctéren: Hollandiában, Németországban és Svájcban és végre Olaszországban a háborut F.ellen. Olaszországban a franciákat a vereségok hosszu sora érte. Suvorov és Melas, a szövetséges orosz és osztrák hadak vezérei leverték Scherert Magnanonál, Moreaut Cassanonál, Macdonaldot a Trebbiánál és Joubert-et Novinál. Olaszország tehát a franciákra elveszett. - A németországi hadjárat is kudarccal végződött, amennyiben Károly főherceg Jourdan-t visszaüzte a Rajnán. E veszteségekért kevés kárpótlást nyujtott, hogy Svájcban Suvorov nem birta legyőzni Masséna-t és hogy Brune a Bergen mellett kivivott diadallal Hollandiát továbbra is biztosította a franciáknak.

Államcsiny (brumaire 18). E szerencsétlen harcok meggyőzték a francia nemzetet a sokfejü kormány elégtelenségéről; ámbár az 1799-ki választások ismét a köztársaságiakat juttatták volt többségre. Az uj direktor, Sioyegeaves uj alkotmány életbeléptetésével remélte a köztársaság jövőjét biztosítani; a polgárság zöme azonban, csak ugy mint a hadsereg, egy erős kéz után kivánkozott, mely képes legyen az ellenséget visszaverni és a belbékét valahára helyreállítani. Ezzel elérkezett tehát Bonaparte ideje. Miután 1799. jul. 24. Abukirnál egy török hadsereg fölött diadalt aratott s ezáltal Egyiptom birtokát a franciáknak ujra biztosította, értesülvén a F.-i eseményekről és a direktorium reménytelen helyzetéről, a parancsnokságot az egyiptomi hadsereg fölött Kleberre bizta és Egyiptomot titokban elhagyta. A szerencse a merésznek kedvezett: kijátszva az angolok cirkáló hajóit, 1799. okt. 8. Fréjusben kikötött. Utja Páris felé diadalmenetre emlékeztetett, és megértvén a helyzetet, gyorsan megegyezett Sieyes-vel, ennek hiveivel és Lucián öccse segélyével és az idősbek tanácsával egyetértve, a brumaire 18-ki államcsinnyel (nov. 9.) a direktoriális kormányt negbuktatta és az ifjabbak testületét katonáival szétugrasztotta. A hatalmat pedig három konzulból (Bonaparte, Sieyes és Roger Ducos) álló ideiglenes kormány vette kezébe, mely a törvényhozó kamarák üléseit 1800. febr. 20-ig elnapolta. A forradalom átengedte a hatalmat a katomi diktaturának.

A konzulatus kora (1799. nov. 9.-1804). Brumaire 18. után a két kamarából kiküldött bizottág elkészítette az uj alkotmányt, mely már 1799 dec. 27. életbe lépett. Szabadelvü szinezete mellett ezen uj alkotmány minden politikai hatalmat az első konzul kezébe tett le, ki mellett a másik két konzul csak tanácsadói minőségben állott. Az első konzul méltósága természetesen Bonapartenak jutott s a második és harmadik konzul gyanánt Cambacéres és Lebrun szerepeltek. Az első konzul nem volt felelősségre vonható, ő nevezte ki a szenátus tagjait és az összes tisztviselőket. A szenatus 80 élethossziglanra kinevezett, de elmozdítható tagot számlált (Senat conzervateur). Ez nevezte ki a harmadfokon választottak névsorából a törvényhozó gyülés 100 tagját és a tribunok kamarájának 300 tagját, valamint a konzulokat s helybenhagyó vagy megsemmisítő joga volt e politikai hatalmak határozatai fölött. Az évenként ötödrészben megujuló törvényhozó gyülés döntött az eléje terjesztett törvényjavaslatok elfogadása vagy elvetése fölött, mig a tribunok kamarája, mint alkotmányos ellenzék megvitatta a konzulok által eléje terjesztett törvényjavaslatokat. Igy a törvényhozó hatalom tulajdonképpen három részre oszlott: a konzulok birták a kezdeményezés jogát, a tribunok tárgyaltak, a törvényhozó testület pedig szavazott. De az első konzul jogköra oly nagy volt, hogy a többi hatalmi tényező mellette eltörpült. Bonaparte, mint első konzul azonnal hozzálátott a teljesen felbomlott állami kötelék és gépezet ujjászervezéséhez. A vendéei felkelést teljes amnesztia biztosításával már 1800. jan.-ban elfojtotta. A multra egyáltalában fátyolt vetett, véget vetett a számüzetéseknek és lehetővé tette az emigránsoknak a visszatérést és kibékülést. Hogy a pénzügy zavarán segítsen, Gaudin pénzügyminiszter bölcs tanácsaira hallgatván, az első évben az okvetlenül szükséges kiadások előteremtésére még egyszer vett fel kölcsönt, de azután közvetett adók elrendelése, az adók bérbe, a francia bank alapítása és más célszerü vagy szükséges reformok által rövid idő alatt annyira javította az állam hitelét, hogy a kamatláb 12 %-ről 6 %-ra esett és a tőkepénzesek bizalma visszatért. A départamentok közigazgatását a központosítás elve szerint teljesen átalakította; minden hatalom - melyet eddig a départament-tanács gyakorolt - a kormány által kinevezett préfet, alpréfet és a városokban a maire kezébe ment át.

Felvirágoztatta az ipart és kereskedelmet, átalakította a törvénykezést (Code Napoleon), miközben a törvényelőtti egyenlőség elvét hirdette és a forradalom alatt bekövetkezett erkölcsi elvadulásnak a házassági jog átalakítása által határt szabott. Ujra szervezte az egész közoktatást, az iskolákat azonban továbbra is az állam felügyeletére bizta. Végül pedig kibékítette a forradalmi Franciaországot az egyházzal. Az 1801. konkordatumban VII. Pius az első konzulnak engedte át a püspökök és érsekek kinevezési jogát, mely engedmény fejében az egyház visszakapta ugyan régi jogait, lefoglalt és elárverezett birtokait ellenben nem. Ujraszervezte a hadsereget is, s mig a rajnai csapatatok vezérletét Moreaura bizta, Olaszországban ő maga vette át a fővezérletet (1800).

Mig Melas tábornok a Masséna által rettenetes szivóssággal védelmezett Genovát ostromolta, ezalatt Bonaparte egy ujonmn szervezett hadsereggel a Nagy-Szent-Bernát szoroson kelt át az Alpokon Olaszországba, hol Mélas háta mögé vetette magát s 1800. jun. 18. az osztrák hadsereget Dessaix önfeláldozó segítségével Marengonál teljesen legyőzte. E fényes diadal gyümölcse Olaszország visszafoglalása volt. - Németországban Moreau szintén győzelmesen nyomult előre, elfoglalta Münchent s dec. 3. Hohenlinden mellett a János főherceg által vezetett osztrák hadsereg fölött ujra diadalt aratott. E győzelem megnyitotta az utat a franciáknak Bécs felé, mire a bécsi udvar Lunévilleben 1801. febr.-ban békére lépett. F. határa a Rajna lett és a bécsi udvar elismerte a bataviai, helvét, cisalpinai, s liguriai köztársaságokat, szintén ugy az etruriai királyságot. Követte ezt ugyanezen hónapban a Nápollyal és Portugáliával kötött béke. Spanyolország a márc. 21. kötött külön szerződésben mondott le F. javára Pármáról és Amerikában Louisianáról. (Ezt a gyarmatot F. két évvel később az É.-amerikai köztársaságnak eladta.) Csupán Anglia állott még fegyverben, mely az Egyiptomban visszamaradt francia hadosztályok ellen folytatta az ellenségeskedést. Miután Kleber, az egyiptomi francia hadsereg parancsnoka gyilkosság áldozata lett, az angolok Kleber utódját, Menou tábornokot a canopei ütközetben (1801. márc. 21.) legyőzték s Egyiptomot, mint már előbb Máltát, a franciák kezéből kiragadták. De miután a harcias Pitt-miniszterium pénzügyi válság miatt megbukott, Anglia is békére hajlott s 1802 márc. 27-én létrejött az amiens-i béke. Franciaország visszanyerte elvesztett gyarmatait (Ceylon és Trinidad kivételével), de viszont elismerte a jón szigetek köztársaságát. Megelőzték e békét az Oroszországgal és a portával kötött békeszerződések (1801 okt. 8. és 9.).

Érdemei jutalmául a szenátus Bonapartét élethossziglan tartó konzulsággal tüntette ki; mit az 1802 aug. 2. megtartott népszavazás is szentesített. Követte ezt az alkotmány olyforma módosítása, mely a hatalmat az első konzul kezében még erősebben központosította s a többi alkotmányos tényezők működését a lehető legszükebb térre szorította. Az alkotmány megváltoztatása kiterjedt a F.-tól függő kis köztársaságokra is. A cisalpinai köztársaság Bonapartét elnökének választotta Piemont és Parma F.-ba kebeleztettek. Hasonló történt Elba szigettel. Genovának, Luccának és Helvéciának szintén Bonaparte adott uj alkotmányokat. E tulkapások miatt Anglia ujra hadat izent (1803 máj.) s az első konzul óriási előkészületeket tett, hogy a francia hadakat Boulogne-ból Angliába átszállítva e makacs ellenfél erejét teljesen megtörje. Ez a háboru és a Cadoudal-féle royalista összeeküvés készítették elő az első konzul számára a trón lépcsőit. A szenátusnak határozata l804 máj.18. Bonapartet az állam megszilárdítása és saját személyének biztosítása végett 1. Napoleon név alatt a franciák örökös császárjának, családjának tagjait pedig francia hercegeknek jelentette ki. Az alkotmány annyiban változott, amennyiben a szenátus és a törvényhozó testületek az uj uralkodó akaratának teljesen alárendeltettek. Ime, a francia forradalom bevégezte körutját: egy ember akarata döntött ismét az állam ügyeiben, de Franciaországot a régi elavult állami szervezet lerázása, az uj és célszerübb közigazgatás alapítása és az uj társadalmi rend alakulása oly erőre juttatták, melynek hatását a többi európai államok mélyen megérezték.

Az első császárság kora. (1804-1814).

A francia nemzet, melyet a gloire és a szokatlan udvari pompa szinte elvakított, és mely különben is Napoleonban a gondviselésszerü férfiut látta, csaknem osztatlan tetszéssel üdvözölte uj urát és lelkesedéssel kisérte a fényes koronázást (1804 dec. 2.), mely napon Napoleon önmagát és nejét Josephine-t a császári koronával megkoronázta. Az ünnepélyre VII. Pius pápa is sietett Párisba és felkereste és megáldotta a francia nemzet uj uralkodóját. Uj, fényes cimekkel kitüntetett nemesség övezte a császári trónt, első sorban a birodalom 6 nagyméltósága, 11 marsal (a köztársaság legkiválóbb tábornokai), 80 szenátor, kamarások, testőrgárdiaták stb. A pazarul fizetett szenátorok már régebben elvesztették jelentőségüket és már csak a császári udvar fényének emelésére szolgáltak. A törvényhozó testület továbbra is megmaradt, de a tribunok kamarája nem sokkal élte tul a császárság felállítását: 1807 aug. 19. eltöröltetett. A császárság alapításával egyidőben Olaszország is nagy változáson ment keresztül. 1806 márc.15. Napoleon felvette az olasz királyi cimet, máj. 26. Milanóban fejére tette a lombard vaskoronát és a hasonnevü rendet alapította. Kevéssel később a liguriai köztársaságot, Parmát, Piacenzát Franciországgal, Guastalát pedig az olasz királysággal egyesítette (1805-1806).

A III. koalició 1805. A monarkikus Európa csak habozva ismerte el az uj császárt, Anglia pedig, melyet a franciák boulogne-i tábora feszélyezett, mindent elkövetett, hogy az európai államok között uj szövetséget hozzon létre Franciaország fenyegető tulhatalma ellen. Csakugyan sikerült Pittnek 1805 áprilban Oroszországot és Svédországot szövetségre birni, melyekhez augusztusban a bécsi  udvar is csatlakozott. A harmadik koalició tehát megalakult. E hirre Naeoleon Boulogne-ban központosított hadait a lehetőleg gyorsan és zajtalanul Németország felé indította. Kijátszva az osztrákok számításait, kik a főtámadást Olaszország felől várták s főerejöket legjobb vezérök, Károly főherceg alatt itt központosították, Massenát küldötte Olaszországba, maga pedig a németországi «nagy hadsereg» vezérletét vette át. 1805 okt. 19-én a gyáva Mack osztrák tábornokot 30000 emberrel Ulmban megadásra kényszerítette, s a Duna völgyén Ausztriába nyomulva, november 13. Bécset szállotta meg. Kis pihenés után Morvába indult, hol az Ausztria segítségére sietett orosz hadsereget dec. 2. Austerlitz mellett (a hires három császár harcában) teljesen legyőzte. Ferenc császár erre kénytelen volt a pozsonyi békét aláirni (dec. 26.), melyben Ausztria Velencét, Istriát és Dalmáciát elvesztette, melyek az olasz királysághoz csatoltattak, továbbá a hü Tirolt, melyet Bajorország kapott. Napoleon szövetségesei, a bajor és würtembergi fejedelem királyi rangra emelkedtek, Baden pedig nagyhercegség rangjára emeltetett. De a tengeren a franciáknak nem mosolygott a szerencse. Esküdt ellenségük, Nelson, 1805 okt. 21. Trafalgarnál a francia-spanyol hajóhadat teljesen megsemmisítette, s ezzel véget vetett Napoleon hatévi, a francia tengeri erő felemelésére irányuló fáradozásainak is. Napoleon meggyőződve arról, hogy a tengeren az angolok ellen semmire sem mehet, valamivel később (1806) a kontinens összes kikötőinek elzárásával akarta az angolok világkereskedelmi életerejét elvágni, mely rendelettel azonban nem ért célt.

Dinasztikus politika. Napoleon hallatlan szerencséjétől elvakíttatva, ez idő óta ellenfeleinek középszerüsége, nemzetének szolgalelküsége és saját rossz szenvedélyei által elcsábítva, kiméletlen és csalfa hódító szerepére vállalkozott. Ez a hódító politika nyilvánult mindjárt a pozsonyi béke után, midőn Európa trónjait testvéreivel és rokonaival betöltötte. 1806 május 30-án Napoleon bátyját, Józsefet a nápolyi trónra emelte, honnan a Bourbonokat még Schönbrunn-ban kelt nyers parancsszavával elüzte volt; ugyanakkor öccsét, Lajost, Hollandia királyává, mostoha fiát, Beauharnais Jenőt, Olaszország alkirályává, sógorát, Murat Joachimot pedig Berg nagyhercegévé nevezte ki. Közép-Európának térképét is kénye-kedve szerint alakította át és halálos csapást mért a régi német birodalomra. A déli német fejedelmeket, nevezetesen: Bajorország, Baden, és Würtemberg fejedelmeit a rajnai szövetségben egyesítette, s a szövetség védnökségét 1806 jul. 12. magára ruháztatta. Mindezen államok Franciaországgal a legszorosabb szövetségbe léptek, haderejök fölött a császár feltétlenül rendelkezett és fejedelmeik tulajdonképen csak francia prefektusok valának.

Porosz-orosz-háboru (1806-7). Ez önkényes rendszabályokat különösen Poroszország szemlélte aggodalommal s miután egy északnémet szövetség alapítására vonatkozó tervében Napoleon által kijátszva hitte magát, ki azonfelül az előbb Poroszországnak átengedett Hannoverát Angliának ajánlotta fel: III. Frigyes Vilmos, bár nagyon is megfontolatlanul, mondhatni vakmerően, háborura határozta el magát. A francia hadsereg még Németországban állott, midőn a hadizenet (1806 szept.) megtörtént, s Napoleon nem habozott. Villámgyorsasággal csapott le az agg Braunschweigi Ferdinánd által rosszul vezetett és rosszul fegyverkezett porosz hadseregre. Az okt.14. Jena és Auerstädt mellett vivott kettős ütközetben a poroszokat teljesen szétrobbantotta s e csapással oly rémületet idézett elő, hogy egész porosz hadtestek ellentállás nélkül tették le a fegyvert s keményen megerősített várak ágyulövés nélkül kaput nyitottak. Nov. 8. vonult be a győző Berlinbe, ahonnan keleti Poroszországba sietett, hogy az elbukott Poroszország segítségére siető oroszokkal is lcszámoljon. 1807 febr. 8. eldöntetlen ütközetet vivott Eylaunál, de jun. 18. Friedlandnál az oroszokat is teljesen legyőzte. E győzelem következménye a tilsiti béke lett, 1807 julius 8., melyben a porosz sasnak mind a két szárnyát megnyirbálta. Poroszország birtokainak felét elvesztette és azonfelül még lealázó föltételek elfogadására szoríttatott. A szász választó-fejedelem ellenben királyi cimet kapott; a porosz királytól elvett területből nyugaton a vesztfáliai királyság keletkezett, melyet Napoleon öccsének, az örökké mulató Jeromosmk ajándékozott, keleten pedig a varsói hercegség, meg a danzigi köztársaság. Ugyancsak e béke a francia császárság eddigi ellenséges viszonyát Oroszországhoz barátsággá változtatta át s Poroszország és Oroszország is elfogadták a kontinentális zárlatot Angliával szemben. Az 1808. Erfurtban tartott kongresszuson 38 fejedelem hódolt Napoleonnak.

Spanyol háboru. Kelet felől biztosítva lévén, Napoleon, figyelmét első sorban a pirenei félszigetre fordította. Mivel Portugália kikötőiből az angolokat kizárni nem akarta, egy francia hadsereg Junot tábornok alatt Spanyolországon keresztülvonulva szállotta meg Portugáliát, mire az ottan uralkodó Braganza-család Braziliába menekült (1807 nov.). Most a sor Spanyolországra került, hol az uralkodó családban kitört viszály a francia császárnak alkalmat nyujtott a beavatkozásra. IV. Károly és fia, a későbbi VII. Ferdinánd Bayonne-ban Napoleon kerek parancsára lemondottak a spanyol koronáról, mire Napoleon bátyját, Józsefet, a nápolyi királyt emelte a spanyol trónra (1808), mig a nápolyi koronát sógora, Murat nyerte el. Csakhogy a spanyolok nem hódoltak meg oly gyáván, mint királyaik. A győzelem és hatalom mámorában Napoleon egy dolgot szem elől tévesztett; azt hitte, a nemzetekkel is ugy bánhat el, mint a fejedekmekkel. Ebben pedig csalódott, mert a függetlenségükben és nyelvükben fenyegetett nemzetek ellentállásán hajótörést szenvedett. A portugálok és spanyolok felháborodva a francia császár durva önkényén s Anglia támogatását remélve, fegyvert fogtak és a spanyolok Józsefet és katonáit kiüzték Madridból. Erre Napoleon maga indult a spanyolok megfékezésére, de hasztalan. Fényes győzelmekben leverte ugyan a gyakorlatlan spanyol felkelőket, bátyját Józsefet is visszavitte Madridba, de a guerilla-harcot ő sem tudta leküzdeni és mielőtt a felkelést teljesen elfojthatta volna, az Ausztriával kitört uj háboru Németországba szólította.

Az 1809. osztrák háboru. Bármennyit szenvedett Ausztria a megelőző háborukban, ereje nem volt megtörve s a bécsi udvar csak a kedvező alkalmat leste, hogy a küzdelmet Napoleonnal ujra felvegye. E kedvező alkalom 1809. megérkezni látszott. A spanyol háboru a francia császár erejének nagy részét lekötve tartotta, és az osztrák hazafiak azt remélték, hogy az osztrák hadak gyors előrenyomulása a bajorokban is meg fogja gyujtani a hazafiság szikráját. Ausztria népei, korszerü reformok igérete által megnyerve, tömegesen siettek a táborba, azonban Károly főherceg, az osztrák hadak fővezére, nem volt a merész és gyors cselekvés embere, és mig ő Bajorországba lassan előnyomult, Napoleon Spanyolországból visszatérve, gyorsan központosította Dél-Németországban szétszórt csapatait és a rajnai szövetség hadosztályait és 1809 ápr. 21. és 22. Regensburg vidékén Károly főherceg hadait széttrobbantotta. Az ut megnyilt most előtte Bécs felé, melyet máj.10. másodizben is elfoglalt; de ezalatt Károly főherceg a Morvamezőn összeszedte és megerősítette hadait s máj. 21. és 22. Aspern és Esslingen mellett a Duna balpartjára átkelt francia hadsereget egy véres csatában megverte, és a Lobau szigetre szorította vissza. Mindkét rész kimerült, de ezalatt Jenő alkirály, ki az olaszországi francia hadsereggel Győrnél verte meg János főherceget és a magyar nemesi insurrectiót, gyors menetekben Napoleonhoz csatlakozott, ki most megerősödve, másodizben is átkelt a Dunán s jul. 6. Wagramnál az osztrák hadsereg fölött döntő győzelmet aratott. Az ezt követő bécsi békében (1809 okt. 14.) Ausztria elvesztette osztrák és magyar tengerparti tartományait, melyekből Napoleon az illyr tartományokat alakította, és ujra le kellett mondani hü tiroli népéről, melynek elfogott vezérét, Hofer Andrást Napoleon főbelövette. E háboru folyamában (1809 máj. 17.) fosztotta meg Napoleon a pápát is világi hatalmától s az egyházi államot is Franciországhoz csatolta.

Napoleon hatalmának tetőpontján. E pillanatban Napoleon hatalmának tetőpontján állott. Ennyi szerencse a mindenhatóság érzetét még jobban kidomborítá benne és F.-ban csakugy, mint a meghódított országokban elbizakodottan, zsarnok módjára viselkedett. Házassága Mária Lujza főhercegnővel 1810 április 1. megadta trónjának a legitimitás szinezetét s a kivánt örököst is, a római királyt. A birodalom határai 1809 után is mindegyre tágultak.1810 március 16-án a hollandi királyság Zeeland, Brabant és Geldern tartományokat engedte át a császárságnak, midőn pedig Lajos hollandi király inkább lemondott, mintsem a kontinentális zárlat által holland kereskedését tönkretenné, egész Hollandia csatoltatott Franciaországhoz (1810 ju. 9.). Hogy pedig az Angliával folytatott csempészkereskedést elfojthassa, Napoleon az Északi-tenger partjait közvetlen felügyelete alá vette s 1810 dec. 10. kelt rendeletével az Ems, Weser és Elba torkolatát a Hanza-városokkal együtt F.-ba kebelezte. Ekkor érte el Franciaország legnagyobb kiterjedését 130 départementval, Texeltől Rómáig és Lübecktől Korfuig. «Nagy Károly utóda» akkor ugy nyilatkozott, hogy néhány év mulva ura lesz egész Európának.

Az 1812. orosz háboru. De e foIytonos és erőszakos hódítások a nemzeti jogoknak e lábbal taposása a népek és fejedelmek keblében mély elkeseredést és gyülöletet keltettek a francia császárság ellen. A porig lealázott Poroszország a legnagyobb titokban előkészítette ujjászületését, Sándor cár pedig apró surlódások következtében szakított eddigi barátjával. Kölcsönös bizalmatlanság és fenyegetések végre 1812. törésre juttatták a dolgot Oroszország és Franciaország között. Mig Napoleon Ausztriát és Poroszországot arra kényszerítette, hogy hadakkal segítsék, addig Oroszország Anglia és Svédországgal folytatott tárgyalásokat, melyek e három hatalom szövetkezésére vezettek Franciaország ellen. Bár Spanyolországban az ügyek rosszul állottak, Napoleon mégis Németországba rendelte a nagy hadsereget és elhatározta az orosz háboru megkezdését. 1812 jun. 24. átlépte az orosz határt s 678000 emberrel, kik között 322000 idegen nemzetiségü katona volt, ellenállhatatlanul nyomult előre Moszkva felé. Az orosz hadsereg csak nehányszor próbálta meg az ellentállást; igy Vitepszknél, Szmolenszknél és Borodinonál; egyébiránt megállapított terv szerint Moszkva felé vonult vissza, maga mögött mindent vadonná tevén. Napoleon szept.14. ért végre Moszkvába, de ezzel édes keveset nyert, mert az oroszok minden békeajánlatot visszautasítottak és Moszkvát közvetlenül Napoleon bevonulása előtt hamuvá égették. Most kezdődött csak el az igazi háboru. Napoleon a hideg évszak közelgésére kénytelen volt okt. 19. megkezdeni a visszavonulást, melyet az éhség, a hideg és az oroszok fegyverei rettenetes vereséggé változtattak. A nagy francia hadseregnek csak romjai érkeztek vissza Németországba, melynek lakossága, első sorban a poroszok, a franciák vereségének hirére elérkezettnek látták a pillanatot a mélyen gyülölt francia iga lerázására. Oroszország, Poroszország, Anglia és Svédország pedig 1813. elején szövetkeztek a francia császárság tulhatalmának megtörésére.

1813-1814. A roppant kudarc dacára Napoleon nem csüggedett, szokott erélyével uj hadsereget teremtett s 1813 tavaszán 130000 emberrel kezdette meg a hadjáratot Németországban. Lützennél és Bautzennél leverte ugyan a poroszokat, de mivel a prágai békekongresszus Napoleontulzott követelései miatt meghiusult, saját apósa is a szövetségesekhez csatlakozott. A szövetségesek óriási hadereje (300000 ember) dacára Napoleon még egyszer győzött, Drezdánál (aug. 26. és 27.), de tábornokai a Katzbach-, Culm- és Dennevicnél nagy vereséget szenvedtek s végre ő is a lipcsei népcsatában teljesen leveretett (okt.16., 18., 19.); a francia hadsereg romjai erre a Rajna felé menekültek s Napoleon összes alkotásai a Rajnától keletre megsemmisültek. Csak most mozdult meg a törvényhozó testület s ellen mert szegülni a császár még mindig harcias politikájának; de Napoleon hazaküldte a gyülést, 300000 már kiszolgált katonát hivott a zászló alá (ezek közül azonban sok megszökött) és 1814. jan. ujra megkezdé a harcot a Rajnán át F.-ba tört szövetségesekkel. Hadvezéri lángelméje soha fényesebben nem ragyogott, mint e védelmi küzdelmekben. Tizennégy győzelemmel egy pillanatra visszaszorította a szövetségesek óriási hadait, de a tulerő által mégis legyőzetett. Márc. 31. a szövetségesek bevonultak Párisba s kijelentették, hogy Napoleonnal és családjával tárgyalásokba többé nem bocsátkoznak. Ugyanakkor a szenátust bizták meg a kormányzással, szintugy az uj alkotmány elkészítésével és az uj uralkodó megválasztásával. E hirre Napoleon Fontainebleauban lemondott, ápr. 20. gárdistáitól elbucsuzott és Elba szigetére vonult, melyet a szövetségesek neki átengedtek. A szenatus Talleyrand elnöklete alatt ápr. 2. ideiglenes kormányt nevezett ki, Napoleont és családját a tróntól megfosztottnak nyilvánította és a Bourbonokat visszahivta. A törvényhozó testület megerősítette e határozatokat és erre Artois gróf aláirta ápr. 23. a párisi békét, mely Franciaországnak az 1792-ki határokat biztosította. 1814 május 3-án pedig XVIII. Lajos idegen szuronyok kiséretében bevonult Párisba.

Forrás: Pallas Nagylexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is