Frigyes Vilmos

1. brandenburgi választó-fejedelem, akit a Nagy melléknévvel tiszteltek meg. György Vilmos választó-fejedelemnek és pfalzi Erzsébet Sarolta hercegnőnek fia, szül. a Spree menti Köllnben 1620 febr. 16., megh. 1688 ápr. 29. A 30 éves háboru viharos korában nevelkedett, még pedig távol az udvartól, szerény viszonyok között, de jeles férfiak gondozása alatt. Szellemi fejlődésére döntő befolyással volt három évi tartózkodása Németalföldön a lejdai egyetemen, majd orániai Frigyes Henrik herceg udvara és táborában. Az országlást, atyja halála után 1640 dec. 1. mint 20 éves ifju, a lehető legsulyosabb körülmények között vette át: Poroszországot a lengyel király csak a legnyomasztóbb föltételek alatt akarta ő reá ruházni, a klevei országrészek a spanyolok és hollandok duló csatáinak valának szinhelyei, Brandenburgot pedig az ellenséges svéd hadak pusztították, mig a féktelen brandenburgi hadsereg ostora volt saját fejedelmének és népének és a svédekkel versenyt fosztogatta Brandenburgot. Az ifju fejedelem mindezek dacára nem esett kétségbe és bátran fogott a közrend és saját tekintélyének helyreállításához. 1641. megszerezte Poroszország birtoklását, fegyverszünetet kötött a svédekkel, elbocsátotta elvadult katonáit és csekély számu, de megbizható uj hadat szervezett, mellyel a békét és közrendet sikerült helyreállítania. Nyugoti országaira nézve legalább a semlegességet tudta kivivni. Nagyban közremóködött a vesztfáli békekötés létrejöttében (1648), noha ez reá nézve nagy áldozatokat rótt: Svédország javára le kellett mondania Elő-Pommerániáról és az Odera torkolatáról s ezzel együtt országa tengeri kereskedelmének gyors fejlődéséről. Csak Hátsó-Pommerániát tarthatta meg, mihez kárpótlásul a halberstadti, mindeni, kammini püspökségek birtokait, valamint a Magdeburg fölötti fönhatóságát kapta. Nagyrészben a ő befolyásának tulajdonítható, hogy a békekötésben a kálvinista hitfelekeztre is terjesztették ki a vallásszabadságot. A béke éveit első sorban az államháztartás rendezésére, továbbá állandó hadsereg szervezésére, a rendek előjogainak megszorítására, a háboru okozta sebek behegesztésére és a kereskedelem és forgalom emelésére fordította. Sok tekintetben gyümölcsöző működésben az 1655. kitört svéd-lengyel háboru zavarta meg, mely azonban F.-nek ügyes, mondhatni merész politikájánál fogva Brandenburg jövendő nagyságát alapította meg. A varsói győzedelmet (1656 jul. 28-30.) a svédekkel vállvetve vivta ki, minek jutalmul X. Károly Gusztáv svéd király a labiaui szerződésben Poroszország önállóságát ismerte el. Nemsokára azonban a császár, az oroszok, a dánok és lengyelek szövetkeztek a svédek ellen és ekkor F. Vilmos is csatlakozott a szövetséghez, miután a lengyel király az 1657. wehlaui szerződésben a porosz hercegséget hasonlóan független fejedelemségnek ismerte el. Három évi csatározások után a lengyel király az 1660 márc. 3. kötött olivai békeszerződésben ujra elismerte Poroszországnak Lengyelországtól való teljes függetlenségét. Az olivai szerződést 12 évi béke követte, melyet F. az ország belügyeinek rendezésére s korlátlan hatalmának megalapítására fordított. Legkönnyebben Brandenburg rendjei hajoltak meg, Kleve ellenben és nevezetesen Poroszország rendjei heves ellenállást tanusítottak; sőt ez utóbbiak előjogaik megvédése érdekében Lengyelországhoz fordultak. Ekkor F. tekintélyes hadserege élén megjelent Königsbergben s 1663. hódolatra kényszerítette a dacos rendeket. Az ellenzék egyik vezérét, Roth Jánost élethossziglani fogságra vetette; Kalckstein tábornok meghalt, fia pedig, az ezredes, Lengyelországba menekült, ahonnan azonban visszahozták Poroszországba, mire F. őt 1672. lefejeztette.

Országának belügyei körül kifejtett fáradhatatlan tevékenysége mellett, éber szemmel s érdeklődéssel kisérte Kelet- és Nyugat-Európának politikai eseményeit. Midőn XIV. Lajos, 1672. ok nélkül rátámadt Németalföldre, F. a szorongatott protestáns szomszéd állam segítségére sietett, mert meg volt győződve, hogy e bástyának eleste Németország függetlenségét és a vallásszabadságot fenyegetné. A szövetségbe I. Lipót császárt is belevonta, csakhogy ez időközben titkos szerződés alapján semlegességet igért Franciaországnak; igy történt aztán, hogy Montecuccoli és Bournonville császári tábornokok, az 1672-73-iki rajnai-vesztfáliai hadjárat alkalmával kerülték a franciákkal való összeütközést s lehetővé tették olyformán, hogy Turenne föltartóztatlanul Vesztfália szivébe nyomulhatott. A boszus F. Vilmos erre, hogy legalább nyugati országait megmentse a végromlástól, a különben eléggé kedvező vossemi békét (1673 jun. 16.) kötötte XIV. Lajossal. 1674 jul. 1. azonban megint csatlakozott az időközben megerősbödött franciaellenes koalicióhoz, de az 1674-1675. hadjárat a szövetségesek egyenetlenkedése miatt ismét csak Turenne győzedelmeivel és Elzásznak csufos kiürítésével végződött. Midőn eközben a franciák nógatására a svédek törtek Brandenburgba, a választó-fejedelem nyomban otthagyta a Rajnavonalat és keleti tartományainak megvédésére hazasietett. Rathenow mellett váratlanul rátört a svédekre (1675 jun. 25.), Fehrbellin mellett pedig (jun. 28.) fényes és döntő diadalt aratott, melynek hatása alatt Elő-Pommerániának összes erősségeit s makacs ellenállás után magát Stettint is hatalmába kerítette. Azonban cserben hagyatva Németalföld és a féltékeny császári udvar által, a saint-germaini békekötésben (1679 jun. 29.) kénytelen volt összes hódításairól lemondani és Elő-Pommerániát megint a svédeknek kiszolgáltatni. Szövetségeseinek méltatlan magatartása XIV. Lajos karjaiba hajtotta: többé hallani sem akart uj franciaellenes koalicióról, sőt 1679 okt. 25-én titkos szerződést kötött a francia királlyal, mely szerint a közelebbi császárválasztáson Lajosra fog szavazni. Utóbb a spanyolokkal, a hollandokkal (Guinea ügyében) s magával a császárral is heves viszálykodásba keveredett, kitől Sziléziára való örökösödési jogainak fejében kárpótlást kért. De midőn 1685-ben ujabb veszedelmek környékezték a protestáns hitvallást, amennyiben Angolország trónját a katolikus II. Jakab foglalta el, XIV. Lajos pedig visszavonván a nantesi rendeletet, a protestánsokat üldözni kezdte: a Nagyválasztó, buzgó protestáns létére, elfojtotta Bécs ellen táplált ellenszenvét s megelégedvén a kis schwiebusi kerülettel, lemondott Sziléziára való örökösödési jogáról s őszinte szövetséget kötött a császárral, kit azután 8000 emberből álló hadseregével Budavár visszavivásában s hazánk felszabadításában derekasan segített. Egy évvel előbb, 1685 nov. 8. adta ki Potsdamban azt az emlékezetes rendeletet, mellyel a honvesztett francia hugenottákat országaiba való letelepedésére felhivta. Mintegy 15 ezer, nagyobbára értelmes és szorgalmas iparos követte meghivását s Poroszországban több virágzó uj iparágnak vetette meg alapját (nevezetesen Berlinben és Magdeburgban). Az uj francia háborunak kitörését már nem élte meg. Első nejével, Lujza orániai hercegnővel, 1646-1667-ig élt együtt; tőle született a trónörökös Frigyes. 1668. nőül vette holstein-glücksburgi Dorottyát, a lüneburgi herceg özvegyét, kitől hét gyermeke született. A Nagyválasztó e második házasságából származó négy fiát (Fülöp 1669-1711, Károly 1672-1695, Alberect 1673-1731, Keresztély 1677-1734) szintén fejedelmi birtokokkal akarta fölruházni, ámde végrendelete, melyben eziránt gondoskodott, szégyenletes családi viszályra szolgáltatott alkalmat és különösen a mostoha anyjára gyanakvó trónörökös által okozott pörpatvar keseríté el F. utolsó éveit. Lovasszobra, Schlüter remekműve, Berlinben van.

2. F., braunschweigi herceg, Károly Vilmos Ferdinándnak és Auguszta angol hercegnőnek fia, született 1771 október 9., elesett 1815 junius 16. Katonai nevelésben részesült és 1789 óta a porosz zászló alatt szolgált. 1792 óta részt vett a franciák ellen viselt háborukban; 1805. örökölte Öls és Bernstadt hercegséget; 1806. Auerstädt mellett harcolt, a hol édes atyja halálosan megsebesült. Azután Blücher hadtestével együtt Lübeck mellett fogságba került, 1806. pedig édes atyjának, nov. 10. bekövetkezett halála után Braunschweig ura lőn. I. Napoleon azonban megfosztotta örökségéről, melyet a vesztfáleni királysághoz csatolt. Az 1809. osztrák-francia hadjárat kitörésekor önkéntes csapatot (többi közt az u. n. halálfej-huszárokat) toborzott Csehországban, mellyel Szászországba tört s az osztrákoktól támogatva Drezdát és Lipcsét foglalta el. A znaimi fegyverszünet után (1809 jul. 12.) elszigetelt állásra jutott, amidőn azután Zwikauban arra határozta el magát, hogy 1500 emberből álló hadával Angolországban keres menedékhelyet, mely vakmerő tervet folytonos hadakozás árán végre is hajtotta. Az angolok lelkesedéssel fogadták és a parlament 7 ezer font sterlingi évi járadékot szavazott meg neki. Katonái angol szolgálatba léptek s azontul Portugáliában és Spanyolországban harcoltak a franciákkal. F. maga 1813. visszatért hazájába, hol lelkesen fogadták. - Mint uralkodó azonban nem felelt meg a várakozásoknak s tiz ezer emberből álló hadseregének föntartására rövid idő alatt teljesen kimeríté az ország pénzügyét. 1815. ujólag táborba szállott Napoleon ellen s jun. 16. Quatrebras (Waterloo) mellett hősies halállal kimult. Nejétől, Mária bádeni hercegnőtől, Károly fia született, ki eleintn angol gyámság alatt uralkodott. - Braunschweigban 1874 nov. leplezték le a Hänel művész készítette lovasszobrát, 1890 jun. 16. pedig, halálának 75-ik évfordulóján, fényes emlékszobrát leplezték le a quatrebrasi csatatéren, amely ünnepélyre német és angol követségek jelentek meg. Tiszteletére a 78. számu kelet friezlandi gyalogezredet, Braunschweigi Frigyes Vilmos gyalogezredének nevezték el 1889.

3. F. (I.), hesseni választó-fejedelem. II. Vilmos választó fejedelemnek és Auguszta porosz hercegnőnek (II. Frigyes Vilmos leányának) egyetlen fia, szül. Hanauban 1802 aug. 20., megh. Prágában 1875 jan. 6. Marburgban és Lipcsében tanult, azután többnyire Bonnban avagy Marburgban élt távol az udvartól, mivel atyjának Ortlöpp Emilia nevü kedvesét gyülölte. Miután Emiliát 1831-ben maga a polgárság zavarta ki Kasselből, II. Vilmos F.-ra ruházta át az uralkodást (szept. 30.) s Hanauba költözött kedveséhez. F. eleinte eléggé népszerü uralkodó volt; de nemsokára közte és népe között viszálykodás támadt. 1831. morganatikus házasságra lépett Falkenstein Gertruddal (Lehmann porosz tisztnek elvált nejével), kit Schaumburg grófnővé, 1833. pedig Hanau hgnővé tett. Az uralkodás gondjait pedig egy zsarnoki szeszélyü, jellemtelen emberre, Hassenpflug-ra bizta, ki ellen az ország rendei szakadatlan küzdelmet folytattak. Az 1866. évi osztrák-porosz hadjáratban F. Ausztria mellett foglalt állást s Kassel megszállása után sem akart az uj, Poroszország fönhatósága alatt alakuló szövetséghez csatlakozni. A poroszok erre Wilhelmshöhe kastélyában elfogták s fogolyként Stettinbe kisérték, országát pedig a porosz monarkiába kebelezték. 1866 szept. 17. ugyan szerződést kötött Poroszországgal, s ennek fejében a hitbizományos birtokok után járó jövedelmet biztosította magának, fenségjogairól azonban nem mondott le. Midőn később emlékirataiban és más módokon Poroszország ellen izgatott, a porosz kormány a kikötött összeg kifizetését beszüntette. Utolsó éveit Csehországban, Horzowitz mellett fekvő birtokain töltötte. Hat fiut és három leányt hagyott hátra, kik édes anyjuk cime mellett a választó-fejedelem tetemes magánvagyonát örökölték. A családi hitbizomány Frigyes cimzetes hesseni tartománygrófra szállott.

4. F., Mecklenburg-Strelitz nagyhercege, György nagyhercegnek és Mária, hessen-kasseli hercegnőnek fia, született 1819 október 17., Bonnban tanult és 1860 szept. kezdett uralkodni. A rendek hódolata alkalmával határozottan kijelentette, hogy a régi hübéri eszmék embere. 1866. annyira elkésett seregének mozgósításával, hogy csak a nikolsburgi fegyverszünet után készült el vele. Az 1870-71. háboru folyamában és azóta is eléggé gyakran mutatta, mennyira nincs megelégedve az uj német viszonyokkal. 1843 nőül vette Augusztát, Adolf cambridgei herceg leányát, aki 1848 jul. 22. Adolf Frigyes trónörököst szülte. Ennek neje, anhalti Erzsébet, legid. fia, Frigyes (szül. 1882 jun. 17.).

5. F. (I.), Poroszország királya, I. Frigyes porosz király második nejétől, Zsófia Saroltától, Berlinben 1688 augusztus 15. született fia, meghalt 1740 máj. 31. Fékezhetetlen szenvedélyü, heves indulatu meg dacos természetü, de máskülönben rendkivül pontos, munkaszerető és kötelességtudó ember volt, ki józan eszével legtöbbször felismerte a dolog hasznos és gyakorlati oldalát, és az egyszer helyesnek felismert dolgot vaskövetkezetes eréllyel kereszetül is tudta vinni. Már trónörökös korában rosz szemmel nézte az udvaroncok garázdálkodását s közreműködött Wartenberg meg Wittgenstein eltávolításásban (1710). Eszméinek megvalósítására azonban csak trónralépte után (1713 febr. 25.) gondolhatott. I. Frigyes temetése volt az utolsó pazarfénnyel rendezett ünnepély, mely után az ifju fejedelem nyomban véget vetett az udvar pazarlásának, egy tollvonással leszállította az udvari hivatalnokok fizetését (250 ezer tallérról 50 ezerre); azután elüzte a művészeket meg bölcsészeket s mint a porosz király pénzügyminiszter és hadvezére (a mint magát nevezni szokta) hozzáfogott az ország pénzügyeinek rendezéséhez és a hadsereg gyökeres ujjászervezéséhez. Főtörekvése arra irányult, hogy Poroszország függetlenségét biztosítsa. Ebből a célból nagyszámu és alaposan iskolázott hadsereget teremtett, melynek létszámát 38 ezerről lassacskán 86 ezerre emelte. A hadsereg derék tisztikara a berlini hadapródiskolából került ki, a legénységet pedig részben toborzás, részben sorozás utján hozta össze, s e célból országát hadkiegészítő kerületekre osztotta fel. Ő alapította, részben magyar szökevényekből az első porosz huszárezredeket és ő hozta be a töltő pálcát is, mivel lehetségessé tette, hogy a porosz gyalogság egy perc alatt többször lőhetett, mint a többi európai hadsereg. Ápolta a tisztikar testületi szellemét, amennyiben maga is tisztnek vallotta magát. Katonáit pedig örökösen gyakoroltatta, kitünően fegyverezte és minden szükségessel fölszerelte, ugy hogy Európának egyetlen egy uralkodója sem rendelkezett oly harcképes, iskolázott s fegyelmezett hadsereggel mint ő. A háborut mindazonáltal kerülte, mert országa jóllétét és alattvalóinak vérét féltette. Rendkivül szerette a szálas legényeket s ilyeneket ügynökei egész Europában kerestek potsdami testőrsége számára; hazánkból is vittek el erőszakkal nehány óriás termetü legényt. Hadserege évenként 6 millió tallérba került, mely összeget szegény országából csakis a legnagyobb takarékosság mellett lehetett előteremteni. A nap tetemes részét a sereg begyakorlásának és ellenőrzésének szentelte és csak az esti órákat fordította a maga szórakozására, amidőn sör és pipa mellett a Dohány-Kollégiumban (V. ö. Pallas N. Lex. V. kötet 413.) nehány benső emberével a maga módjára szokott mulatni. 1723. fölállította a pénzügyi főigazgatóságot, mely költségvetést készített és az állam összes bevételeiről és kiadásairól elszámolt. A költségvetéstől semmi szin alatt sem volt szabad eltérni. Törekvése a korlátlan patriarkális egyeduralom megszilárdítására irányult. (Ich stabiliere die souverainité, wie einem rocher de bronce!). Az ügyek vezetését a szakminiszteriumok végezték, melyek fölött a titkos államtanács állott, ennek pedig ő volt legszorgalmasabb tagja. A tisztviselőket a legszigorubban ellenőrizte. Nagy gondot s óriási pénzösszegeket fordított országának betelepítésére 1732. 17 ezer salzburgi protestánst telepített Sziléziába és csupán a porosz tartományban alapított hat várost és 332 falut, mi 6 millió tallérba került. Az ipart és kereskedelmet ugyan előmozdította, csakhogy az ő kényszer-rendszerének e téren nem volt látható eredménye; csakis a posztógyártás köszöni neki fölvirágoztatását. Nagyobb érdemeket szerzett az igazságszolgáltatás és jogtudomány körül. Buzgó lutheránus létére türelmes volt a más felekezetüek irányában. A népiskoláztatást fölkarolta, azonban az u. n. tudományokat nemcsak megvetette, hanem nevetségessé is tette az által, hogy udvari bolondját, Gundlingot tette meg a Tudós Társaság elnökévé. A külügyi politikában csekély önállóságot tanusított. 1713. hozzájárult az utrechti békéhez, melyben királyi méltóságának elismerése mellett az obergelderni hercegséget nyerte el. A nagy északi háboruba akarata ellenére keveredett bele. 1713 okt. havában szerződést kötött Oroszországgal és Lengyelországgal, melyben arra kötelezte magát, hogy a svéd hadvezér beleegyezésével és 400 ezer tallér hadi kárpótlás fejében Pommerániát a békekötésig megszállva fogja tartani. Midőn XII. Károly Törökországból visszatért, Pommerániának minden kárpótlás nélkül való kiürítését követelte F.-től s midőn a porosz király előtt idegenkedett, 1715. háborura került a svédekkel. F. seregei Dessaui Lipót alatt vitézül küzdöttek s Rügent meg Stralsundot foglalták el, amire Poroszország a stockholmi békében (1720 febr. 1.) 2 millió tallérért Elő-Pommerániának birtokába jutott. Több háborut F. nem viselt. Egyébiránt szorosan csatlakozott VI. Károly császárhoz, mi részben Seckendorf császári követnek, a bécsi udvartól megvesztegetett Grumbkow miniszterének és Dessaui Lipót befolyására vezethető vissza. Viszont legyőzhetetlen ellenszenvvel viselkedett a külföldiek és nevezetesen a franciák ellen. Az 1726-iki Königs-Wusterhauseni és az 1728-iki berlini szerződésben elismerte a pragmatica sanctiot, amiért a császári kormány a Jülich és klevei örökségre (nevezetesen Düsseldorfra és Bergre) emelt igényeit ismerte el. Az osztrák politika hatása alatt szakított azokkal a házassági tervekkel is, melyeket gyermekei és a II. György angol király családja között szőtt, a mi azután sok keserüségre és családi viszályra szolgáltatott okot, a mennyiben a királynő élt-halt e családi összeköttetésekért és a trónörökös is rokonszenvezett e tervel. Mindezek dacára Ausztria nem mutatkozott iránta háladatosnak, sőt 1738. Jülichet és Berget Pfalz-Sulzbachnak igérte oda. Midőn élte alkonyán arra ébredett, hogy Ausztriában csalatkozott, fiának több izben és halálos ágyán is azt tanácsolta, hogy a protestáns hatalmaknál, első sorban Angliánál és Hollandiánál keressen támaszt és szövetséget. Nagy hadseregén kivül még 9 millió tallért hagyott fiára, ki ennek nagyon is hasznát vette. Neje, hannoverai Zsófia Dorottya, kivel példás hitvesi életet élt, hat fiut (és több leányt) szült, kiket nagy szigorral jó keresztényekké, takarékos gazdákká és kötelességtudó emberekké nevelt. Fiai közül a legidősbik II. Frigyes, továbbá Ágost Vilmos (1722-58), Henrik (1726-1802) és Ferdinánd (1730-1813) élték őt tul; leányai közül Vilma (1720-58) a baireuthi őrgrófnak, Luiza Ulrika (1720-82) pedig Adolf Frigyes Svédország királynak lett neje.

6. F. (II.), porosz király (1786-1797), Ágost Vilmos herceg fia s II. Frigyes unokaöccse, szül. 1744 szept. 25., megh. 1797. nov. 16. Atyja halála után 1758. Poroszország trónörökösévé jelölték. Ez a kitartó munkásságra képtelen, egészben véve ugyan jóindulatu, de kicsapongásra hajló herceg 42 éves korában foglalta el Nagy Frigyesnek trónját. Legelső intézkedéseivel elődje néhány tulszigoru rendeletének vetett véget s a népre nagyon is ránehezedő regieknek és monopoliumoknak eltörlésével igyekezett népszerüségre emelkedni. Országlási hiányai és kihágásai azonban nemsokára kitüntek: elbocsátá a Nagy Frigyes szellemétől áthatott tanácsosait (az utolsót, Hertzberget, 1791.) s Wollner-, Bischoffwerder-féle hizelgő udvaroncokkal s költséges maîtressekkel vette magát körül. A Wöllner által kidolgozott hirhedt vallási ediktum (1788) a reakció diadalát jelezte és épp oly elkeseredést szült a cenzura elrendelése. 1787. haddal támadt Hollandiára s kardcsapás nélkül szállotta meg a védtelen országot; haszna azonban nem volt belőle, mert nagylelküségből még a hadisarcot is elengedte a meghódított országnak. Bischoffwerder ösztönzésére Ausztriához közeledett. A pillnitzi találkozás alkalmával Lipót császár és F. védelmi szövetséget kötött egymással (1791 aug.) és XVI. Lajos francia király uralkodásának fentartása mellett nyilatkoztak, támadó v. boszuhadjáratról, azonban Pillnitzben még nem volt szó. Mindazonáltal a Gironde és a jakobinusok kaptak az alkalmon és mind a két fejedelemnek izentek háborut. Igy hát megkezdődtek a francia forradalommal vivott, szerencsétlen harcok (1792-95). Az első háboru, melyben F. személyesen vett részt, a Franciaországból való visszavonulással ért véget. 1793. visszakerült ugyan Mainz és Pirmasenz mellett is győztek a poroszok; de a szövetségesek közötti bizalmatlanság, egyenetlenség és a pénzzavar a királyt az 1794 ápr. 19. a tengeri hatalmakkal kötött szerződés aláirására kényszerítette, melyben lealázó föltételek alapján ugyanazektől segélypénzeket nyert. Midőn pedig F. arról értesült, hogy Katalin cárnő és II. Ferenc császár tudtán kivül Lengyelország harmadik felosztására készülnek, cserben hagyta szövetségeseit, hadait visszavonta s a franciákkal Hardenberg által 1795 ápr. 5. a baseli békét kötötte, melyben a Rajna balpartját a köztársaságnak engedte át. Mig volt szövetségesei emiatt megbizhatatlannak, sőt árulónak nevezték, egyedüli gondja az volt, hogy Lengyelország tervezett felosztásakor minél nagyobb darabot kapjon. Már az 1793. végrehajtott második felosztás alkalmával is kijátszotta volt a porosz kormány a Kosciusko Tádé alatt alakult hazafias reformpárt reményeit és várakozásait, melynek hivására F. ugyan megjelent Lengyelországban, de nem azért, hogy a lengyeleket az oroszok ellen megsegítse, hanem, hogy valami ürügy alatt Danzig és Thorn városokat megszállja, mely városokat azután területükkel együtt a második felosztáskor csakugyan megtartotta. Most, hogy a nemzeti párt harmadizban tüzte ki a szabadság zászlaját, az oroszok és poroszok egyesült hadai elnyomták a felkelést és bekövetkezett Lengyelország harmadik és utolsó felosztása. Poroszország a keleti porosz tartományt kapta Varsó városával, ugy hogy Poroszország területe (az 1791. öröklött Ansbach- és Bayreuth-tal együtt) 320 ezer km²-re növekedett, lakóinak száma pedig 8.700,000-re emelkedett. A francia és lengyel háboruskodás és az udvar szertelen pazarlásai tönkre tették az ország pénzügyeit. Nagy Frigyes állami kincstára, mely legalább 50 millióra rugott, kiürült s az államadóság 48 millióra emelkedett. A kormány emberei elverték az állami javak nagy részét, sulyos adókat róttak a népre s 1797-ben a dohánymonopoliumot hozták be ujra. Ezalatt a közigazgatás és honvédelmi ügy is rohamos hanyatlásnak indult. Országát F. egyszóval teljesen zilált állapotban hagyta fiára és utódára, IV. F.-re. F. első neje braunschweigi Erzsébet volt, akitől nemsokára törvényesen elvált. Második nejét Friderika Luiza hessen-darmstadti hercegnőt, 1769. vette el, akitől négy fia és két leánya született. Fiai: III. Frigyes Vilmos (király), Lajos, Henrik és Vilmos; leányai közül Vilma, a későbbi I. Vilmos németalföld királyának, Auguszta pedig II. Vilmos, hesseni választó-fejedelemnek lett neje. A király ezenkivül még két izben lépett morganatikus házasságra: elvette Voss kisasszonyt s utóbb pedig Dönhoff grófnőt. Legkedvesebb maitresseje Rietz, lichtenaui grófnő volt.

7. F. (III.), porosz király, az előbbinek és Friderika Luiza hessen-darmstadti hercegnőnek fia, szül. 1770 aug. 3., megh. Berlinben 1840 jan. 7. Mint jövendőbeli trónörökös, II. Frigyes felügyelete alatt nevelkedett. Nevelői azonban sem önálló gondolkodásra, sem jellemszilárdságra nem szoktatták. Midőn 1797 nov. 16. trónra lépett, végett vetett az udvar fényüzésének, elbocsátá Bischoffwerdert és Wöllnert, beszüntette a nyomasztó dohánymonopoliumot, hatályon kivül helyezte a Wöllner-féle vallás-ediktumot s jobb karba kozta az ország pénzügyeit. A király ingatag és habozó természetének és konzervativ hajlamainak tudandó be az, hogy a porosz állam (a baseli béke megkötése óta) tétlenül nézte amaz óriási harcokat, melyeket az európai fejedelmek a diadalmaskodó Napoleonnal vívtak. Az 1805-iki osztrák háboru küszöbén Sándor cár személyesen látogatta meg F.-t Berlinben s Nagy Frigyes sirjánál, az éjszaka leple alatt megnyerte őt a koalició részére. 1805 dec. 15. és az 1806 febr. 15. szerződések értelmében Poroszország Napoleonnak Ansbachot, Klevet és Neuenburgot engedte át, mig viszont Hannoverát kapta cserébe. Poroszország ezáltal Anglia megvetését és haragját vonta maga után, mely hajóhadával ostromzár alá fogta Poroszország partjait s 400 porosz hajót ejtett prédául. De a porosz udvart nemsokára még ennél is nagyobb megaláztatás érte: Napoleon az uj angol miniszternek, Fox-nak ajánlotta fel Hannoverát, akit egyuttal arra szólított fel, hogy a poroszokat onnan kiverje. A porosz király és tanácsosai sokáig türték el e megaláztatásokat, elvégül azonban kifogytak a türelemből és hadat izentek Napoleonnak, ki erre már régebben készült. 1806 okt. a Jena és Auerstädt mellett kivívott kettős győzedelme által teljesen tönkretette a porosz haderőt s igy nyitva állott a Berlinbe vezető ut.

Az udvar Königsbergbe menekült, s a női erényekben gazdag Luiza királyné hiába esedezett a hódító előtt fegyverszünetért, békéért: Napoleon durván elutasítá őt. Miután Napoleon a poroszok segélyére érkezett oroszokat is legyőzte és Sándor cárt a maga részére vonta, a tilsiti békében (1807 jul. 9.) Sándor cárral megosztozkodott Európán. A cártól feláldozott porosz király a Rajna és Elbe között fekvő összes birtokait vesztette el, melyek a vesztfáli királysághoz csatoltattak, keleten pedig a lengyel részektől fosztották meg, melyekből Napoleon a varsói nagyhercegséget alakította. Igy nyirbálta meg a porosz sasnak mindkét szárnyát. F.-nak azonkivül a szárazföldi zárhoz is kellett csatlakoznia, 150 millió franknyi hadisarcot fizetnie s magát arra köteleznie, hogy Napoleon engedelme nélkül 42,000 embernél nagyobb sereget nem tart. Az 1812. nagy háboru küszöbén F. kénytelen volt Napoleonnal ujabb szövetséget kötni s hadseregét a végzetes orosz hadjáratban a világhódító rendelkezésére bocsátani. Mihelyt azonban a nagy hadsereg romlásának hire érkezett Poroszországba, általános lelkesedés támadt a leigázott nemzetben s a nép nem törődve a tétovázó kormánnyal, fegyvert fogott s élet-halálharcra készült a zsarnok ellen. Merész példát adott Trabenfeldt alezredes, aki Memelben véd- és dacszövetséget kötött az oroszokkal, szintugy York tábornok, aki saját felelőségére megköté a tauroggeni konvenciót, mely a porosz sereget semlegesnek nyilvánította. A sziléziai rendek erélyes felszólítására végre III. F. is kibontá a felkelés zászlaját; véd- és dacszövetséget kötött a cárral s márc. 17. kibocsátá a «Népeimhez» intézett kiáltványt, melyben alattvalóit, szabadelvü alkotmány igérete mellett, a szabadságharcra szólítás föl a franciák ellen. E fölhivásra nehány hét alatt közel háromszázezer ember állott fegyverben, akik azután számos ütközetben, utoljára a Lipcse mellett vivott háromnapi csatában kivívták Németország szabadságát. A második párisi békekötés után némi érdemeket szerzett az állam ujjászervezése, nevezetesen a pénzügyek rendezése körül. Mérsékelt civillista fejében lemondott összes családi birtokairól. Méltányos adó- és vámrendszere előmozdította az ipart és kereskedelmet s a maga részéről is járult a háboru okozta sebek behegesztéséhez. Alatta jött létre a vám-egyesület is, melynek Poroszországra nézve oly nagy fontosságu következményei valának. 1815. szeptember 26-án hozzájárult a szent szövetséghez, mely a sivárlelkü Metternich herceg vezetése alatt Európa népeit megint a szolgaság jármába hajtotta s a szabadságot véres kézzel elnyomta. A tartományi rendeket Frigyes Vilmos ugyan 1823 jun. 5-én összehivta, de ezek már alkotó elemeiknél fogva nem lehettek kedvesek a nép szemében, és semmiképen sem pótolhatták a remélt, de elmaradt modern képviselőházat. A pénzügyi helyzet javulását megzavará a hadsereg ujjászervezése, mely szertelen nagy összegeket emésztett föl. Háborus mozgalmakra mindazonáltal csak egyszer került a dolog, 1831. midőn a porosz kormány a határok megszállása által a lengyel fölkelésnek elnyomatását hathatósan előmozdította. F. első neje a fenkölt lelkü Luiza (l. o.), II. Károly, Mecklenburg-Strelitz hercegének leánya volt, kivel 1793 dec. 24-től 1810 jul. 19-ig boldog házasságban élt. Gyermekeik: IV. Frigyes Vilmos (király); I. Vilmos, Poroszország királya és Németország császárja; Sarolta, ki Alexandra néven I. Miklós orosz cár neje lett; Károly herceg (megh. 1883); Alexandrina, Pál Frigyes Mecklenburg-Schwerin nagyhercegnek, és Luiza, Frigyes Németalföld hercegének neje; végül még Albrecht herceg, aki 1872. halt meg. - F. 1824. Harrach Auguszta grófnő, liegnitzi hercegnővel kötött morganatikus házasságot (megh. 1873). F. királynak utóbb több emlékszobrot állítottak: igy Berlinben, ahol 1849. a Drake-féle emlékszobrot leplezték le az állatkertben, 1871. pedig a Lustgartenban a Wolff-tól alkotott nagyszerü lovasszobrot. Boroszlóban 1851. leplezték le a Kiss által készített lovasszobrot, Köln pedig 1878. emelt neki nagyszerü emléket. Még említendő, hogy F. nehány munkát irt. Ezek: Luther in Bezug auf die preussische Kirchenagende von 1822 u. 1823 (Berlin 1827); Reminiszenzen aus der Campagne 1792 in Frankreich és Journal meiner Brigade in der Campagne am Rhein 1793.

8. F. (IV.), porosz király, az előbbinek és Luiza királynénak fia, szül. 1795 okt. 15., megh. Sanssouciban 1861 jan. 2. Nemeslelkü anyja felköltötte benne a szép és nemes iránt való érzéket, jeles férfiak pedig (Delbrück, Ancillon, Scharnhorst, Knesebeck, Niebuhr, Savigny, Lancizotte, Schinkel, Rauch) mindenre oktatták, amire Poroszország jövendőbeli uralkodójának szüksége volt. Részt vett az 1813. és 1814-iki hadjáratokban, mire atyja Pommeránia helytartójává és parancsnokává nevezte ki. Ez időtől fogva az államtanácsban is volt helye. A huszas évek végén Franciaországot és Olaszországot utazta be. (1840 junius 4-én lépett a trónra). Mindenekelőtt közzétette proklamációjában atyjának a képviseleti alkotmányra vonatkozó igéretét, melyet magára nézve is kötelezőnek mondott; azután közbocsánatot hirdetett; Arndt-ot visszaültette tanári székébe; Boyen-t és Eichhorn-t megtette minisztereinek; megismerkedett Schlegel-, Tieck-, Rückert-, Schelling-, Cornelius- és Mendelssohn-Bartholdi-val és kiváló tudósok és művészek kitüntetésére megalapítá a pour le mérite cimü rendjelt. Mint a középkori intézmények barátja, kedvezett a nemességnek és behozta a hitbizományokat; a hivatalnoki bürokráciát és a hadsereget ellenben, a porosz állam eme két sarkoszlopait, elhanyagolta és mellőzte. A népet az ósdi tartományi és kerületi gyülések egybehivásával akarta kielégíteni, azt mondván, hogy Németországban csak ezeknek van történeti alapja s jogosultsága. A forradalmat s a liberalizmust szive mélyéből gyülölte, és midőn végre visszatorlási rendszere dacára, a pénzhiány 1847 febr. 3. az ugynevezett egyesült országgyülés (vereinigter Landtag) összehivására kényszerítette, ápr. 11. határozottan és kereken kimondotta, hogy nincs oly földi hatalom, mely őt az alkotmány megadására birhatná. Végre kitört az 1848. forradalom, amidőn Berlin márc. 18. heves utcai harcnak szinhelye lett s elvégül a király kénytelen volt palotájának erkélyéről az elesettek holtteste jelenlétében a kiontott vérért bocsánatot kérni népétől s felelős alkotmányos miniszteriumot nevezni ki. Márc. 21. német nemzeti szinü zászlóval kezében, lovon járta be Berlin utcáit és kihirdette, hogy a dán iga ellen felkelt Slezvig-Holstein támogatását becsületbeli kérdésnek tekinti. A fankfurti német parlament által szótöbbséggel felajánlott császári koronát, tekintve annak demokrata és forradalmi eredetét, visszautasította s nemsokára a porosz követeket is visszahivta a parlamentből. Radowitz szaván indulva, megkötötte az 1849 máj. 26. szövetséget és uj parlamentet hivott egybe Erfurtba. Magában Poroszországban az 1850 jan. 31. kiadott rendelettel az 1848 dec. 5. oktroyált alkotmányjavaslatot némileg módosította, és ezzel befejezettnek tartotta az alkotmányos haladást. A Manteuffel által Ausztriával megkötött olmützi egyesség folytán mindkét országban teljes diadalra emelkedett a reakció. F. külügyi politikáját sem helyeselte a nép, visszatetszést szült különösen Oroszországhoz való szítása a krimi háboru alkalmával. Neuenburg miatt pedig 1856. majdnem céltalan háboruba keveredett. Utolsó éveiben ketten követtek el merényletet élete ellen; Tschech (1844 jul. 26.) és Sefeloge (1850 máj. 22.); de egyik merényletnek sem volt politikai háttere. 1857. nyáron agyvelőgyulladás tünetei mutatkoztak a királyon, amiért az uralkodást eleinte ideiglenesen, 1858 okt. 7. pedig véglegesen Vilmos öccsére ruházta át. F. eleinte Meranban, 1858-59. pedig Olaszországban keresett enyhülést, F. csak egy téren biztosított magának jó emléket, a művészet és tudomány ápolásával és e tekintetben különösen Berlin tartozik neki hálával. Beszédei és proklamációi 1851. jelentek meg Berlinben (3. kiad. 1861). Házassága, melyet 1823 nov. 29-én Erzsébet bajor hercegnővel kötött, gyermektelen maradt. Öccse, I. Vilmos lett utóda.

Forrás: Pallas Nagylexikon