Genealogia

(gör.) a. m. származástan. Általános jelentősége szerint valaminek leszármazását jelenti. Szükebb értelemben a nemzetségek (genera) eredetének, leszármazásának és egymásközti összefüggésének tana. Mint ilyen a történelem segédtudományai között tekintélyes, lehet mondani nélkülözhetetlennek tekinthető. Ettől eltekintve a jogtudomány is egyik legfontosabb segédtanai közé sorolja, amennyiben örökösödési stb. perekben gyakran döntő hatást gyakorol. A G. mint tudomány két részre oszlik, u. m. elméleti és gyakorlati részre. Az elméleti rész azon szabályok összességét tárgyalja, melyek szerint a leszármazási viszonyok, az egyes ágak rokonsági foka, a családokra vonatkozó adatok összeállítása történik. A gyakorlati rész ezen szabályok alkalmazását tünteti fel. A G. alkalmazása oly családokra szorítkozik, melyek valamely országban kiválóbb szereppel, jelentőséggel birtak. Ilyenek a fejedelmi és a fő- és középnemesi családok. A rokonsági viszonyok feltüntetésére szolgálnak a genealogikus táblázatok, melyek ugy a fi-. mint a leányági családtagokat, azok születési, házassági és halálozási dátumát és egyes őket a többi tagoktól megkülönbözteté adatokat adnak. Vannak azután u. n. örökösödési és historiai táblázatok, előbbiek az öröklésre hivatottakat tüntetik föl, mig az utóbbiak csak a történeti nevezetességü személyeket sorolják föl. A mai genealogiai tábláknál az ős legfelül áll és a leszármazó utódok vonásokkal vannak vele összekötve; régente a genealogiai viszonyok föltüntetésére egy elágazó fát használtak, melynek gyökerét az ősok képezték, mig a faágak mindegyike egy-egy ágát a családnak jelölték s egymástól különböző szinekkel voltak megkülönböztetve.

A G.-t mint tudományt a XV. sz.-ban kezdték először tárgyalni. Csakhogy akkor még valóság és mitosz vegyest fordult elő benne. Hagyomány, egyes családok hiusága és tudományos kritika hiánya elősegítették e módszert. Innen van, hogy némely család eredetét a rómaiakig vitték föl. Ilyen szellemben vannak tartva a legelső G.-i munkák, mint Röxner, Turnierbuch Simmern (1527); Zellius, Genealogia insignium imperatorum, regum et principum (Königsberg 1563); Henniges, Theatrum genealogicum (5 kötetben) stb. Ilyenek Franciaországban de Rosiere-nek munkái (1580 körül), kinek művei adtak alkalmat a franci közmondás: «mentir comme un généalogiste» keletkezésére. Tudományos alapon először Stenius kezdett dolgozni (megh. 1801), ki a régi római családtörténetet dolgozta föl. Módszerét folytatták Glandorp és Guilliman (megh. 1612), ki Habsburgica c. munkájában oklevelek alapján dolgozott. Bucelin genealogiai munkái is említésre méltók, különösen Germania topochronostemmatographica 1655-78. megjelent műve. Kritikai alapokon azonban legelőször du Chesne (megh. 1640) és d"Hogier (megh. 1660.) tárgyalták a tudományt. Követték őket Franciaországban Anselm 1674., de Laboureur 1683. és Lancelot 1716., Angliában 1675. Dugdale. Németországban ez iránynak első művelője volt Ritterhusius Miklós és követője Spener Jakab Fülöp, ki először kapcsolta össze a G.-t a heraldikával. Ritterhusius után jött Imhof F. W. és utána Köhler F. D.

Magyarországon a régi irányt a Trophaeum Domus Estorus képviseli. Utána Wagner és még mások dolgoztak. Az ötvenes években jelent meg Nagy Iván munkája: Magyarország családai cimerekkel és nemzedékrendi táblákkal (Budapest 1857-65, 12 kötet). A pótlék kötet 1868. jelent meg. Megemlítendők még Wertner Mór genealogiai dolgozatai (L. Wertner). A G. művelését nálunk a magyar heraldikai és genealogiai társulat tüzte ki feladatául. Közlönye, az évnegyedes füzetekben megjelenő Turul, ugyszolván kizárólag genealogiai kérdéseket tárgyal. ugyancsak e társaság adja ki a magyar nemzetségi zsebkönyvet, melyből eddig az I. kötet jelent meg: Főrangu családok (Budapest 1888).

Forrás: Pallas Nagylexikon