Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Germánia... ----

Magyar Magyar Német Német
Germánia... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Germánia

germánok. G.-ról és népéről az első ismeretet Pytheas massziliai (Marseille) kereskedőnek köszönhette az ókor 250 körül Kr. e. A rómaiaknál a «fasti Capitolini» 222. említi, hogy Claudius Marcellus konzul győzelmet aratott a germánokon. Eredeti lakóhelyöket (Iráni fensik Ázsiában) később hagyták el mint a többi nyugati és déli rokon népek s hosszu vándorlás után értek a mai területökre, hol törzsekre szakadtak. Nevök, mely az összes törzseket jelenté, eredetileg kelta gunynév: gaizman a. m. zajongó, kérkedő. A tőlük megszállt terület nagy terjedelmü volt. Az ősi foglalást nem ismerjük, hanem csak azt, melyet a rómaiak G. Magna, Transrhenana vagy Barbara néven emlegetnek. Határai voltak északon az Oceanus Germanicus (északi tenger), a Sinus Codanus (a Kattegat és Sund) s a Mare-Suebicum (Keleti tenger); nyugaton a Rhenus (Rajna) választá el Galliától; délen a római provinciák, Vindelicia, Raetia, Noricum s a Danuvius (Duna) folyó volt a határ; keletnek biztos határt nem vonhatunk, de a Visztulát tekinthetjük annak. Tágabb értelemben a mai Dániát, Svéd- és Norvégországot is hozzávették G.-hoz s igy az Oceanus septemtrionalis (Északi jegestenger) a határ. heges vidék különösen a déli rész volt. A Rajnától a Kárpátokig egész Középnémetországon áthuzódó hegység volt a Hercynia Silva (Cseherdő, Érchegység, Szuzdeták); nyugaton volt az Alenoba, északon az u. n. teutoburgi erdő (Osning). A folyók közül a Rhenus és Danuviuson kivül Tacitus a Moenus (Main), Luppia (Lippe), Amisia (Ems), Visurgis (Weser), Adrana (Eder), Albis (Elbe) folyókat említi. Az egész tartományból az északi rész mocsáros, a közepe és déli rész hegyes, dus erdőkkel födött. Tacitus «Germania»-jában, mely ezen régi időre főforrás, a termékeket is fölsorolja. Az állatokból volt: medve, vadkan, bölény, jávorszarvas, szarvasmarha, ló, juh, sertés, liba, méh; a növényvilágból: buza, árpa, zab, nagy retek, de gyümölcs valami nemesebb fajta nem volt. Ásványkincsekben gazdag, a borostyánszedés az északi tengerparti részen már folyt.

G. éghajlata nem volt kedvező, nedves, ködös a levegő, gyakori a szél. Rövid nyárra hosszu, viharos, fagyos tél következett. Ilyen volt a föld, melyet a germánok megszálltak. Számos törzsre oszlottak. A Rajna tulsó partján lakók jó viszonyban voltak Rómával, «római őrség voltak a Rajnánál», mint Mommsen mondja. Az usipiek, tenkterek, tubantok viszonya, kik a Rajna alsó folyásánál laktak, hasonló. Annál heveseben gyülölték a rómaiakat ezek keleti szomszédjai a kattok, a Lippe és Ems közt lakó brukterek, a Weser két partján a keruskok, a Weser és Elbe közti kankok, hogy a Main és az Elbe középső folyása közt tartózkodó hermundurokat és az Elbe nyugati, illetve keleti partján a longobardokat és semmonokat ne is említsük. Egyébként a germán törzsek száma a régi iróknál igen változó. Caesar vagy huszat ismer, Ptolemaios pedig százon fölül. E különbséget az is megfejheti, hogy a régi irók együttesen s összezavarva emlegetik a germán törzseket a keltákkal és szkitákkal. A föntemlített Cl. Marcellus-féle nem biztos érintkezés után a kimber-teuton háboruban (113-101), Noreia, Arausio, Aquae Sextiae, Vercellae mellett) érintkeztek a germánok a rómaiakkal s érezték Marius hatalmas kezét, miután már hat római sereget tönkre vertek. Julius Caesar 58-ban Kr. e. a suev Ariovistust verte meg Vesontiótól északkeletre s ennek legyőzött seregéből fogadta a zsoldosokat, kikkel utóbb (49-ben) Rómát megszerzé. Octavianus alatt Arminius a keruskok daliás fejedelme vagy 50 000 római pusztított el az Osningban, Alisod erőd közelében, mely pusztítást igazán nem tudták jóvá tenni a későbbi rövidebb-hosszabb római hadmenetek sem. A tulajdonképpeni G. igazában sohasem került római kézre, de az érintkezés megvolt, érdeket keltettek s ennek köszönhetjük Tacitus művét: De origine, situ, moribus ac populis Germaniae.

Valószinüleg még az árja őshazából hozták magukkal a szoros elkülönítést a szabadok és nem szabadok két osztályára. A szabadok ismét kétfélék: nemesek és közönséges szabadok, a polgárjogok összesége egyaránt megilleti őket. A származás szerinti nemességet a harcok ideje beálltával az érdemszerinti nemesség váltja föl. A patriarkális hatalom megszünt, mert a nagyobb erőkifejtés egységes mozgást, egynek való engedelmességet kivánt s kezdtek most már vezéreket választani. A nem szabadok osztályát leginkább a teljesen jogtalan, uraiktól megölhető, elcserélhető, eladható hadifoglyok, szolgák alkották, kik fegyvert nem viselhettek, jogvédelemre nem számíthattak, tanuk, birók, papok nem lehettek.

A germánok nem laktak bekerített városokban; «mint a hálóval bevont sirokat, kerülik a városfalakat», irja róluk egy római. Szabad telkeken kertektől szegélyezve álltak házaik, melyeket fagallyakból s törzsekből állítottak össze s szalmával, sással, télre pedig trágyával födtek. Ilyen házba vezette a szabad ember a hasonló származásu, áruként vett nejét. A nem rangszerü házasság ritka volt s egyes törzseknél halálbüntetéssel volt sujtva. A nem szabad nő férjét is ily állapotra juttatta. Mint a szolgákat, ugy a nőket sem illette meg «selbmundia», vagyis személyéről és birtokáról szabadon nem rendelkezhetett, jogérvényes ügyletet nem köthetett, biróság előtt személyesen sem panaszt nem tehetett, sem nem védhette magát. Ámbár igy a nő joga korlátolt, a családi élet azonban - mint Tacitus nagyon hangsulyozza - tiszta. Általános az egynejüség, kivételesen azonban a fejedelmek több nőt is vesznek. A házasságot nem kötötték kora ifjukorban. A nő a kelengyét férjétől kapta; barmokat, egy fölkantározott lovat, pajzsot és lándzsát annak jeléül, hogy társa lesz férjének a bajokban, s hogy tudja, mire nevelje gyermekeit. A családi élet e tisztaságának nagy része volt abban, hogy oly hatalmas, erős, fehérbőrü, göndörhaju, kékszemü daliákról irhatott Tacitus. De jó része volt az edzésnek is, melyet kora ifjuságuktól gyakoroltak. a fölserdült ifjut a népgyülésben valamely tekintélyes férfiu vagy maga az apja fölfegyverezte s ezzel a vitézek társa lett. Vadászat, háboru a férfi dolga volt, mig a ház s földek gondozása az asszonyra, öregekre s szolgákra maradt. Éppen ez a kalandhajhászat minden egyéb dolgokban tunyákká tette a férfiakat. Még egy foglalkozásuk volt: a kockajáték, melyet oly szenvedéllyel üztek, hogy nemcsak vagyonukat, de családjokat és önmagukat is kockára tették. nagy baj volt náluk az iszákosság is. De sok szép tulajdonság is volt bennök: nyiltság, szabadság és vendégszeretet, főleg pedig a rokonok s barátok nagy szeretete. Ezeket védelemben, támogatásban részesítették, bosszut álltak értük; a biróság előtt is helyt álltak egymásért s ebből fejlődött ki az eskütársak (Eidgenossen) szokása. Ilyen vérrokonok, jó barátok egymás közelében álló házaiból állt a község (Mark), mely még Tacitus korában is a sajátképeni állam. A nemzetség összes községeinek szabad férfiai a közös áldozati gyülésben határoznak a szövetségek, béke, háboru s jogviszályok ügyében. A néptörzs nagyobb számu - állítólag száz - nemzetséget foglalt magában: közös eredet, szomszédság, áldozati közösség, némely istenségek kiválóbb tisztelete voltak a törzsszeretet alapjai. Még külellenségek ellen is csak közös elhatározás alapján szállnak közös vezetés alatt harcba, mikor aztán megválaszták vezéreiket a ,graf" és ,herzog" személyében. Egész törzsekre kiterjedő királyságok az első időkben csak kivételesen fordulnak elő, s mindig csak véres viszályok után tudtak megszilárdulni. Az első királyok (chuninc) méltósága nem volt örökölhető, a személyes derekasságtól volt föltételezve. A királyok s főnökök tekintélyét az u. n. kiséret (Gefolgschaft) emelte. Oly szabadok, kiknek földbirtokuk nem volt, vagy akik a vérbosszu elől kénytelenek voltak menekülni, vagy a harc csalogatott, a király vagy főnök kiséretében rablókalandokra jártak. Ilyenekre is a népgyüléseken szoktak összeverődni holdtöltekor vagy ujhold után, hol azután az említett dolgokon kivül a büntényekről, milyenek az árulás, becstelenség, gyávaság is meghozták az itéletet.

A hadmenetekben a pajzsok szine szerint különböztették meg az egyes nemzetségeket. Vas szükében csak kevésnek van kardja, vagy nagyobb lándzsája; sajátos fegyverök a könnyü dárda (framea). Páncélja, érc- vagy bőrsisakja szintén csak kevésnek van. Lovuk nem szép, de gyors. A gyalogságban volt a főerejök, mely ékalakban támadott, a vérrokonok egy csomóban. Könnyen meghátráltak, de a pajzsot elhagyni a legnagyobb gyalázat volt. Ugy hitték, hogy a vitézül harcolok lelkét, ha elesnek, a walküriák (félistennők) Wuotánhoz (Wodan, a vadászat, harc istene, minden jó adója) viszik a walhallába, a vitéz hősök tartózkodó helyére.

Forrás: Pallas Nagylexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is