Géza (II.), király (1141-61.), II. v.Vak Béla és Ilona fia,
született 1129.; atyja halála után három nappal, 1141 febr. 16. már
megkoronázták. Anyja testvére, Belus bán és nádor lett a gyámja. Alatta már 72
vármegyéből állott az ország, melynek számos lakatlan területe G. idejében
nyerte népességét. Részint kicserélődött s helyesebb arányokban oszlott meg az
eredeti népesség, részint külföldről jöttek gyarmatosok. Igy szlávok, németek s
1143-1150 közt flamandok, kik Erdély DK-i részén telepedtek le és Szebent
alapították. Az ifju király kormányának hasznos munkáját azonban gyakran
szakította félbe csatazaj. Az oroszok ugyan lemondtak Boris támogatásáról,
mivel Miciszláv kievi nagyfejedelem leányát, Fruzsinát, feleségül jegyezte el a
magyar király, a nyughatatlan trónkövetelő azonban szives fogadtatást talált
III. Konrád német-római császárnál, ki ezen az uton hübéres tartománnyá szerette
volna tenni Magyarországot. A surlódás élessé vált már akkor is, midőn a
magyarok az admonti zárdából fegyveresen akarták kiszabadítani királyuk
nővérét, Zsófiát, kinek fiával való eljegyzését felbontotta III. Konrád; akkor
azonban visszavonultak, mert a királyleány kijelentette, hogy önként ment a
zárdába. Mikor azonban a Jasomirgott Henriktől titokban segített Boris 1146
ápriljában hirtelen elfoglalta Pozsonyt s azt csak pénzáldozatok árán vehette
vissza II. G., a magyarok háborut izentek Jasomirgott Henriknek, 70,000
emberrel törtek reá s az ütközet küszöbén lovaggá avatott király és Belus nádor
személyes vezetése alatt a Lajta mellett levő Brucknál 1146 szept. 11. teljes
győzelmet arattak. 7000 német holtteste fedte a csatatért. A magyarok az országos
éhség miatt nem folytatták a hadjáratot, VI. Welf grófnak azonban évi
segítséget igértek, ha nyugtalanítja III. Konrádot s ősi hercegségének
Bajorországnak bitorlóját, Henriket. A következő évben, 1147 juniusában azonban
II. G. szabad átmenetet engedett országán III. Konrád kereszteshadának. Az öt
hétig tartó átvonulás ideje alat az eléggé nem fegyelmezett sereg sokat rabolt
ugyan, ellenségeskedésre azonban nem került a dolog. Borist, ki a császár
táborában volt, kiadatni kivánta a király, a császár azonban szökni engedte a
trónkövetelőt. Kiadatását határozottan megtagadta VII. Lajos francia király, ki
70,000 főnyi sereggel nemsokára szintén a Szentföldre igyekezett; egyébiránt jó
rendben vonult át az országon. Egy esztendő mulva, a törökök fegyvereitől megverve,
éhségtől, szomjuságtól kinoztatva, a két keresztes sereg csüggedten tért haza
Magyarországon át. 1149-től II. G. többször harcolt sógora, a kievi
nagyfejedelemségre vágyó Izjaszláv volhiniai fejedelem érdekében Vladimirkó
halicsi és György susdali fejedelem ellen, s 1151. Izjaszlávnak sikerült is
bevonulnia Kievbe, ahol azonban a Rurik-család legidősb tagját, Vjacseszlavot
ösmerte el nagyfejedelmül s magát csak uralkodótársul fogadtatta vele.
Msztiszláv megsegítésére még azon évben küldött serege azonban (1151 jul.)
Vladimirkó ellen vereséget szenvedett. A következő évben 73 csapattal maga II.
G. ment Vladimirkó ellen, s Jaroszláv vidékén megvervén, békére kényszerítette.
Azután minden idejét a Manuel görög császárral való háború foglalta el. Ellene
már 1149. küldött csapatokat a szerbek védelmére; Manuel azonban 1152-ben
Magyarországba is betört, Zimonyt elfoglalta s az akkor ejtett foglyok
visszaadására csak 1154. szoríthatta őt II. G. Mig Manuel Borist, majd a
hozzámenekült István herceget segítette, II. G. viszont Manuel unokatestvérét,
Komnenosz Andronikoszt pártolta, s 1155. megverte, 1156. pedig békére
kényszerítette a császárt. A Magyarország rovására terjeszkedni akaró Manueltől
épp ugy megvédte hazáját, mint I. (Rőtszakállu) Frigyestől, ki azt
Németországba szerette volna beolvasztani; sőt 1158 nyarán 600 «szerecsen»
lövővel (székellyel) segítette is őt Milano bevételében, vele szemben azonban
csakhamar III. Sándor pápához csatlakozott. II. G. megh. 1162 máj. 31-én. Fiai
István, Béla, Árpád s Géza.
Forrás: Pallas Nagylexikon