Gluck

Kristóf Vilibald, német zeneköltő s az opera reformálója, szül. Weidenwangban (a cseh határhoz közel, Berching mellett) 1714 jul. 2., megh. Bécsben 1787 nov. 15., Lobkowitz herceg egy vadászának fia. 1726-32. a komotaui jezsuiták énekkarában működött s közben zongorán, orgonán és hegedün játszani, majd gordonkán is megtanult, utóbb már a zenéléssel kereste kenyerét Prágában. 1734. Bécsbe ment, hol Melzi grófot nyerte meg pártfogóul, ki magával vitte Milanóba, hol G. Sammartinitól tanult tovább. Itt 1741. Artaserse c. dalművel lépett fel; 1745., mint spanyol opera hirneves szerzőjét, a londoni Haymarket szinház karnagyául hivták, hol művei nem tetszettek ugyan, de ahol Händel operáit hallva, lassanként megérlelődött elméjében a dalműzene átalakításának módja. G. visszatért Bécsbe s 1754-64. az udvari opera karnagya volt; rendkivüli tevékenységet fejtett ki. Első nagybecsü műve az 17762-i Orfeusz és Euridiké lett; ezeket Alkésztisz (olaszosan Alceste, 1767) és Párisz és Heléna (1770) követték, min Calzabigi sikerült olasz szövegkölteményeinek megzenésítései; nem az énekesek bravurja számára irott fülcsiklandó énekgyüjtemények többé, hanem drámai érdekü és egységes művek. Alceste az első olyan dalmű, melynek megnyitó zenéje az egész műnek tartalmát és hangulatát tükrözi; a toscanai nagyherceghez irt ajánlás egyébiránt számot a arról, hogy G. céltudatosan mi mindent vitt végbe az Orfeusz óta; visszavezette a zenét eredeti céljához, a szöveg kifejezőjévé tette, az énekek értelmetlen cikornyáinak véget vetett, az áriát az érzéseknek megfelelő mederbe terelte, a zenekar szerepét szintén teljesen a kifejezendő érzésekhez alkalmazta, szóval: a zenét egyszerüvé és igazzá tette. Azonfelül, bár programmjában nem mondta ki, gondja volt a jelenetek és felvonások kikerekítésére, a hatás művészi fokozatára; az énekkar szerepét a cselekmény körébe vonta; a recitativóba beleszőtte a zene drámai lüktetését; a szöveg és zene egységét a prozódiára, a versmértékre, mondathangsulyra, szóval a szavalás törvényeire is kiterjesztette. Miután G. látta, hogy az ő magas szempontjai sokkal fogékonyabb talajra találhatnak Franciaországban, francia szövegre irta és Párisba utazva, itt adatta elő a következő remek dalműveit: Iphigenia Auliszban (1772), Armida (1777) és Iphigenia Tauriszon (1779); ez utóbbi műve után Piccini is (l.o.) kinek pedig elkeseredett, nagy pártja volt az operalátogatók közt, legyőzöttnek vallotta a maga egyoldalu, dallamhajhászó, olaszos irányát. G. utóbbi műveit Mária Antoinette pártfogolta, de csakhamar az egész nagy közönség megérezte és magasztalta nagy értéküket. G. 45. operája, Echo és Nárcisz (1779), csekély hatást tett; többet nem is alkotott. Van 6 szimfoniája is és néhány éneke. V. ö. Schmid A., Gluck (1854); Siegmeyer, Über den Ritter G. und seine Werke 81825); Marx,G. und die Oper (1863); Bitter, Die Reform der Oper durch G. u. durch R. Wagner (Braunschweig 1884) és Fétis, Supplément de la biorg. univ.-jében a G.-Piccini-tollharc irodalmát.

Forrás: Pallas Nagylexikon