Gnóma

(gör., lat. sententia), olyan mondás, mely egy-egy tapasztalati igazságot v. életelvet velős rövidséggel fejez ki. Belső alkatát hol egy hasonlat, kép, példa, hol egy ellentét adja meg; külső formája vers vagy lapidáris próza. A verses G. fogalma összeesik a didaktikus G.-éval; a xéniától az különbözteti meg, hogy nem alkalmi vonatkozásu, hanem általános tartalmu. Mind általános tartalmánál, mind könnyen megjegyezhető formájánál fogva arra való, hogy közkinccsé váljon. A közmondások is megannyi G.-knak tekinthetők; eredetök azonban ismeretlen. Mint általában a didaxis, ugy a G.-költés iránt némely népnél különös hajlam mutatkozik. Igy az u. n. keleti népek, a héberek, arabok, persák, hinduk, khinaiak irodalma igen gazdag G.-kban, de északon is, az ős germán költészet nagyon szerette állitterációba a gondolati poézis ez apró termékeit foglalni. Általában az irás feltalálása előtt a civilizátorok: papok, bölcsek, államvezetők gyakran foglalták gnómákba tételeiket, törvényeiket, hogy emlékezetben maradásukat biztosítsák. Kiváló fontossága volt a G.-knak a görög nép szellemi történetében s Lykurgostól Drakon, Solon koráig rendes eljárása volt a törvényhozóknak, hogy az ifjuság elméjébe verses G.-k által vésték az alkotmány sarktételeit; hasonlókép erkölcsi tételeket, életigazságokat is ez uton terjesztettek egyes bölcselők a nép közt (a hét bölcs). Mint költői formát a megarai Theogni képezte ki s emelte legfőbb fokára. A rómaiaknál a Cato neve alatt ismert szentenciagyüjtemény és a Publius Syrus jeles mondásai nevezetesek. A görög G.-k legjobb gyüjteményei: Brucktól (Strassburg 1784, kiadta Schäfer, Lipcse 1817) és Gais fordtól (Oxford 1814-20; uj lenyomat, Lipcse 1823, 5 köt.). Prózai G.-k nálunk Eötvös Gondolatai közt vannak nagy számmal, ezeket azonban, az összefüggő előadással ellentétben, inkább aforizmáknak nevezik.

Forrás: Pallas Nagylexikon