Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Görög festé... ----

Magyar Magyar Német Német
Görög festé... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Görög festészet

Mindama művek, melyeket a görögök a festészet terén alkottak, nyomtalanul elpusztultak, igy ismereteinket a G.-ról jó részben irott kutfőkből merítjük. Idősb Plinius Historia Naturalis c. munkájának 35. könyve, Pausanias utleirása, Lukianos s még néhány szerző megjegyzései a fő kutfők. Mindez adatok azonban nem pótolhatják az elveszett festményeket. Pliniusból arról győződünk meg. hogy a görögök, miként minden művészetnek, ugy a képirásnak föltalálását és tökéletesítését is maguknak tulajdonították. Alig szenved kétséget, hogy a görög képirásnak más népekkel közös kiinduló pontja a szines szövés és himzés volt. A tulajdonképeni festészet kezdete a Kr. e. VII. sz.-ba tehető. Az e korbeli festészeti ábrázolások körülbelül olyanok lehettek, mint az edények sárga alapjára fekete festékkel festett alakok. Az ábrázolásnak e kezdetleges, u. n. monokromon, azaz egyszinü módját a VI. sz.-ban Enmaros athéni festő tökéletesítette volna, amennyiben a férfiakat és nőket egymástól fölismerhetőkké tette, ugy hogy amazokat sötét (fekete), emezeket fehér festékkel festette. Utána következett kleonei Kimon, aki a rajzot tökéletesítette volna. A jelzett haladás mutatkozik a VI. sz-beli edényeket diszítő ábrázolásokon.

A persa háboruk után bekövetkezett általános föllendülés közepette a festészet is gyors fejlődésnek indult. Polygnotos az első görög képíró, ki nagy hirnévre lett szert. Tevékenységének ideje Kr. e. 475-455 közé esik. A régiebbek márványra, agyagra vagy deszkára festettek, Polygnotos a falfestészetet üzte és a görög nép történetéből és mondáiból vette ábrázolásainak tárgyait. Ilyen nagyszabásu művei voltak a két falkép Delfiben, melyek közül az egyik Trója pusztulását és a görögök hazaindulását, a másik pedig Odysseust az alvilágban ábrázolta. A művész a történeti festményeken az alakokat soronkint egymás fölé helyezte, ügyes elrendezéssel a képnek terét bizonyos rendszer szerint beosztotta s igy az ábrázolást könnyen áttekinthetővé tette, annak összhatást tudott kölcsönözni. Az alakokat egy szinnel festette ugyan, de a szinek megválogatásával iparkodott az egyes alakokat jellemezni. A nők arcát pirosra festé. A száj és a szem természethűbb rajza által az arcnak nagyobb változatosságot kölcsönzött, a ruha redőit ugy rajzolta, hogy a mozdulat is látható volt. Polygnotos Athénben is festett és itt Mikon athéni festő volt munkatársa. Ugyanekkor működött itt Pauson festő, aki a rutnak ábrázolásától sem riadt vissza. Az V. sz.-ban életek még Agatharcos szamoszi és Apollodoros athéni festők. Az előbbi Athnbe érkezvén, Aischlos egy szindarabjához diszletet festett és könyvet is irt a diszletfestésről. Apollodorost árnyékfestőnek nevezik; állítólag a háttér távlata által az ábrázolást összefoglalta és egységesebbé tette. Árnyékfestés valószinüleg abból állott, hogy sötétebb és világosabb szinek által utánozta az árnyék hatását. Plinius azt mondja róla, hogy festményei lekötötték a figyelmet, mindazáltal csak kapus volt, ki az utódok számára a képirás kapuit fölnyitotta. Ezek az utódok azok a kisázsiai, tébei és szikioni festők voltak, kik Kr. e. 400-tól 300-ig éltek. A kis-ázsiai iskola nevezetesebb mesterei: Zeuxis, Parrhasios és Timanthes. A Tébében keletkezett, később Athénbe átszármazott iskola mesterei: Nikomachos, Aristeides, Euphranor, ki az árnyékról és a szinekről könyvet irt és Nikias. A szikioni iskola valóságos tanintézet volt, Eupompos alapítá és Pamphilos tovább fejleszté. Ez iskola nevezetesebb mesterei még: Malanthios és Pausias. A fölsorolt művészeket a csalódásig természethű utánzásra való törekvés jellemzi: valamennyien a képirásnak festői eszközeit, jelesül a szinezést, a távlatot, az árnyékolást müvelik.

A G. virágzását Apelles művészetében érte el. Szintén a szikioni iskola tanítványa volt s fölülmulta mindazokat, kik előtte születtek és utána következtek. A régiek tanusága szerint művein szóval nem jellemezhető báj ömlött el és az büvös vonzóerőt kölcsönzött nekik. Apelles makedoniai Fülöp, majd Nagy Sándor udvari festője volt. Ugyanez időben, a IV. sz.-ban Kr. e., élt Rodus szigetén Protogenes képiró, ki szintén igen nagy hirnevü volt. A Nagy Sándor halála utáni időben a hanyatlás jelei mutatkoztak a görög képiráson. Két nevezetesebb festővel találkoztunk még, ezek Aoetion és Timomachos. Az utóbbi a tájképnek a tulajdonképeni megalapítója. A tájkép azonban ekkor még alsóbb rendü fajtája volt a festészetnek. Hellasz szabadságának megszüntével a G. elhagyta a hellén földet. A festészeti műveket a művészek is követték Rómába. Hasonlóképen Alexandriában is nagy lendületet vett a G. Hogy milyen volt a Kr. előtti két században a Hellaszból Olaszországba került festészet, arról némi fogalmat nyujtanak a Rómában és környékén, továbbá a cvampaniai városokban, kivált Pompeiben és Herculanumban felfedezett falképek. A legujabb időben Egyiptomban, jelesül Fajumban, sirokból előkerült és deszkára festett képmások arról tanuskodnak, hogy a G. a Kr. e. utolsó században Egyiptomban jellemző műveket alkotott.

Forrás: Pallas Nagylexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is