Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Görög iroda... ----

Magyar Magyar Német Német
Görög iroda... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Görög irodalom

Mint minden népnél, a görögöknél is a költészet a fölhevült lélek magasabb szárnyalásából fakadt; a bánat (gyászénekek), öröm (lakodalmi, nász-, szüreti dalok), hála, imádság, ünnepek, igéző és jósló mondások, tisztítkozó szertartások, varázslatok stb. adtak alkalmat nyilvánulására. gazdag himnusirodalomnak kellett lennie; legalább erre mutatnak a mondaköltésnek maradványai, amelyek a trákoknál a papi rend szerzeményei voltak. A muzsák kultusza is Trákiából indul ki, s az ősrégi költők; Orphesus, Eumolpos, Musaios, Thamyris és Olen szintén a mondai (t.i. az Olimposz-hegy körüli) Trákiába utalnak bennünket, mint az ősrégi vallásos költés hazájába, sőt még a későbbi papköltők is (p. az Eumolpidák Eleuziszban) ama régi költőktől származtatták magukat. Az istenek tetteit foglalták ők versekbe s a tőlök szerzett versezetek szolgáltak átmenetül a hősköltéshez, amely már az emberek vitézi dolgaival is foglalkozott.

A görög hősök nagy tetteinek csakhamar akadtak dalosai, akik várról-várra, udvarról-udvarra járva dicsőítették az elődök viselt dolgait, ugy hogy csakhamar az ihletett dalosoknak egész rendje keletkezett, mely főkép a nagy nemzeti vállalatokat örökítette meg. Nagy virágzásnak indult a hősköltészet Kis-Ázsiának verőfényes ege alatt, ahol a kereskedelmi mozgalmak, kivándorlások stb. nagy harcokat idéztek elő, s a költőknek (aoidoszok, énekesek) valóságos iskolája (céhe, társulata) támadt, amely aztán nemzedékről-nemedékre örökítette át a vitézi tettekről szóló énekeket. Ezek az énekek hovatovább elterjedtek az egész görög világban, s csak egy nagy szellemnek kellett születnie, hogy belőlük művészi egészet alkosson: azonnal megszülethetett a nagy nemzeti epopeia, aminőt kettőt birunk, az Iliast (Iliosz városáról való költemény) és az Odysseiát (odysseusi történet); alkotásuk Homeros nevéhez füződik. Homerosnak tanítványai és énekeinek terjesztői, a Homeridák (főkép Kiosz szigetén, vándor dalosok, rapszódoszok) hivatásuknak tartották mesteröknek énekeit épségben fentartani és az utódokra átörökíteni, ugy hogy ama hősköltemények csakhamar a hellén népnek édes-övéi lettek, főkép miután a költő-versenyek a nagy nemzeti játékokon meghonosodtak (l. Epikus ciklus). Ugyancsak Homeros kora után keletkeztek az istenek tetteiről az u.n. homerosi himnusok (Homeros neve alatt 34 van ilyen), amelyeket a rapszódoszok a homerosi époszok szavalása közben bevezetésképen szoktak előre bocsátani. A költészet ujabb gyarapodást nyert Hesiodosban (száz évvel Homeros után), aki a genealogikus és didaktikus (tanító) költésnek volt atyja Theogoniájával és Művek és napok c. mezőgazdaságba vágó művével. Neki is, épp ugy mint Homerosnak, akadtak követői, akik Hesiodosi iskola néven fordulnak elő. Egész a VII. sz. elejéig tartott az epikai költés uralma, amidőn a lira kezdi átvenni tőle a szerepet. Az istenek ünnepei, a győzelmek emléknapjai, vagy a halottas napok stb. adtak alkalmat nyilvánulására. Versformául a distichon (hexameter + pentameter) szolgált, s mivel fuvolával kisérték az ily költeményeket, elegiának nevezetek minden ily fajta versezetet (elegosz örmény nyelven a. m. fuvola), akár szomoru, akár vig tartalmuk volt. Az elegia hires képviselői: efezoszi Kallinos (VII. sz. első fele), a fidnaii Tyrtaios (680 körül) harci dalokat zengettek; mások pedig, miként Solon (639-559) e költeményfajt a politika szolgálatába szegődtették; ismét mások, mint megarai Theognis (540 körül), miletoszi Phokylides az elmélkedő, filozofáló, sőt az erótikus elemet is belevitték, igy kolofoni Mimnermos (VII. sz. vége) és keoszi Simonides (556-468) körül), sőt ez utóbbi megható sirfeliratokra (epigrama) is felhasználta az elegiai versformát.

Nemsokára az eposzi versfajtól kevéssé különböző elegiai versmértéket is egy ujabb versalak váltotta föl, t. i. a jambus (tréfa, guny) melyet a paroszi Archilochos (650) művelt ki s metsző gunyolódásokra használt föl. Bár művei, épp ugy mint a többi lirikusokéi, néhány kivétellel csak sovány töredékekben (kiadta őket Bergk) maradtak fenn, a régiek itélete mégis uj költői korszak megnyitójául hirdeti őt, s az ő iskolájából kikerülteknek kell tekintenünk amargoszi Simonidest (625) és efezoszi Hipponaxot (560). Ugyancsak a jambusi versformát művelte a meseköltés is, bár maga Aisopos (l.o.) még csak prózában terjeszté meséit. Nagy segítségére volt a lirának ama fejlődés, melyet a zene tett antisszai (Leszboszban) Terpandros által (676 Kr. e.), aki a melikus lira (a mai dal) megalapítója lőn. Ez az Apollón-ünnepeken az u.n. nomoszok (szöveg nélküli dallamok) előadását művészibbé tette azáltal, hogy az eddigi négyhuros hangszert héthurosság változtatta s a költeményeket karokkal adatta elő. Az ő művének folytatója és tökéletesítője volt a szintén Spártában tartózkodó (ered. lidiai) Alkman (660); a metimnai Arion pedig valamivel később (625-585) a ditirambosznak adott művészi alakot. Ekkor vált szét a lira két részre, vallásos és világi (szerelem stb.) fajtára; amaz különösen Peloponnezusban és Sziciliában a dóroknál divott, emez az eoloknál Leszbosz szigetén. maga a nyelvjárás is elkülöníté a két fajt, másrészt az előadás módja is megkülönbözteté őket, a dór karköltést ugyanis tánccal, az eol lirát pedig huros hangszerrel és fuvolával kisérték, s mig az eol az emberi kebel egyszerübb érzéseit zengte, addig a dór a fenség körében mozgott. Az eol lira képviselői: a szabadságszerető Alkaios (VII-VI. sz.) s a szerelem költője, Sappho (nő), mindketten leszbosziak és kortársak, valamint a szerelmi és bordalok szerzője: teoszi Anakreon (550), aki után már csak u. n. szkolionok (borozás közben ráköszöntő, váltogató dalok) divatoztak. Ellenben felvirágzott és nagy kedveltségnek örvendett a dór karköltés, mely az ünnepies alkalmakat szolgálta és himnusokban, paiánokban (győzelmi dalok), vallásos (körmeneti) énekekben s különféle dicsőítő és alkalmi költeményekben maradt ránk. Művelői közül himerai Stesichoros (640-555) volt az, aki a hármas (strófa, ellenstrófa és epódosz a. m. utóének) tagolást bevitte a karköltésbe. Az ő művét folytatták regioni Ibykos (536), keoszi Simonides és unokaöccse Bakhylides (460), de legfőbb fokra tébei Pindaros (522-442) emelte, aki Homerosszal egyenlőrangu költőjévé lett a görögöknek azon hősökre irt ódái által, akik a négy nemzeti ünnepen győztesek voltak.

Athénnek Perikles alatti aranykorszakába esik a drámai költés virágzása. Eleinte a dráma nem volt egyéb Dionysos (Bacchus) isten tiszteletére tartott ünnepségnél, amelyen karénekben zengték és tánccal kisérték az isten szenvedéseit (tragédia a. m. bakkecskék dala, mert a szereplők kecskebőrbe öltöztek, mint aféle szatiroszok), v. örömeit (komédia). Az athéni Thespis (536) volt az, aki a karének és a tánc közé a szinész elbeszélését iktatta s a szereplő személyeket álarccal látta el. Az első igazi drámairó és művész volt eleuziszi Aischylos (l.o.) ki a második szinészt alkalmazván, a párbeszédet lehetővé tette. Mind neki, mind az athéni Sophoklesnek (496-406) csak 7-7 darabja maradt fenn, holott mindegyikök 70-100 szinmüvet irt. Sophokles alkalmazta a harmadik szinészt, a kart 12 személy helyett 15-re egészítette ki, azonkivül szinpadi díszesebb kiállítás, a szereplő személyek lélektani jellemzése és emberiebbé tétele s a nyelv finomítása füződnek nevéhez. A harmadik nagy tragikus, Euripides (l.o.) már a felvilágosodottság s a korabeli szofisztika költője volt; azért a régi vallásos irány nála már kiveszőben van, bár a szenvedélyek és szerelem kidomborítása közel juttatják a modern kor felfogásához. E három nagy költőn kivül még számosan művelték a tragédiát, de műveik vagy elvesztek, v. csak töredékekben maradtak fenn.

Az eredetileg szintén Dionysos isten tiszteletére rendezett vig ünnepekben kell keresnünk a komédia csiráit (komédia a. m. falusi dal v. vigadó csapatnak dala). Ez a műfaj az athéni Aristophanes-nak köszöni (446-385 Kr. e., teljesen 11 darabja maradt fenn) virágzását, aki csapongó jókedvvel s maró gunnyal kiséri a korabeli állapotokat, mosdatlan szájjal beszél mindenről, ami körüle történik, kiméletlenül rántja le a leplet az u. n. nagy emberekről s teszi őket guny tárgyává; mindazáltal célja mindig jó és erkölcsös, mert javítani akar. Vele együtt Kratinos és Eupolis alkották a vigjátékiróknak u.n. régi iskoláját, melynek politikai s egyuttal erkölcsjavító volt az iránya. De a demokraciának elfajulásával s a szofisztika uralomra jutásával a komikusok a régi erkölcsök, a hagyomány és vallás kigunyolásában lelték kedvöket, p. Antiphanes (408-332) és Alexis (382-287). Még a IV. sz.-ban kapott erőre a társadalmi vigjáték, mely a köznapi élet számtalan furcsaságait, ferdeségeit vitte a közönség elé; művelői voltak: Menandros (320 körül), Philemon. Diphilos, Poseidippos stb., akiknek műveit a római vigjátékirók (Plautus és Terentius) átdolgozásaiból ismerjük. Virágzottak továbbá a vigjáték alsóbb fajai: a bohózatok és mimoszok (szirakuzai Sopphron 420 körül) is, amelyeket a rómaiak kedveltek meg hazájokban, Itáliában, főleg a görög befolyásnak általánossá válta után: mig a költészet egyéb ágai ez időben csak elvétve találtak mivelőkre.

A VI. sz. közepén kezd a próza mutatkozni. Ez is, mint az eposz, Kis-Ázsiában lel talajra azon természetbölcselők (Anaximenes, Anaximandros, efezusi Herakleitos, klazomenéi Anaxagora) által, akik a lét okait kutatván, annyi tévedésbe estek, majd Alsó-Itáliában Pitagoras bölcseleti iskolája által. Az első iró, akitől a próza terén töredékeink vannak, sziroszi Pherekides (560 körül) volt. Igazi fejlődését azonban a próza csak később, a történetirás-ban találta meg. A történetirók előfutáraiul tekinthetjük az u. n. logográfoszokat (mondairók), akik a helyi és családi hagyományokat minden műértelem és kritika nélkül dolgozták fel, aminők voltak: miletoszi Hekataios és leszboszi Hellanikos. Ámde a történetirásnak valódi atyja: halikarnasszusi Herodotos (485-424), aki 9 könyvre terjedő művében nagy utazásai alatt szerzett földrajzi, néprajzi stb. tapasztalatait kellemes mesélő módon vegyíti az egyiptomi és keleti (lid, méd és persa) népek történeteibe, az 5. könyvtől végig pedig azt a dicső küzdelmet festi, melyet a persa háboruk nevén ismer a történelem. Mig azonban Herodotos az eseményeket egyszerüen elbeszéli, addig az athéni Thukydides 8471-400., megirta 8 könyvben, bár befejezetlenül, a peloponnezusi háboru történelmét, melyben ő maga is részt vett) már az események rugóit is kutatja s az eseményeket a szereplő személyek lelkén át vizsgálja. vele egy irányban működött az athéni Xenophon (444-354), a tizezer görög hadjáratának (Anabasis, 7 könyv), a persa birodalom alapítójának, Kyrosnak (Kyrupaideia, 8 k.) és a görögök történelmének (Hellénika, 7 k.) irója, aki azonkivül min filozofus (Apomnémoneumata v. Memorabilia Socratis), gazdasági (oikonomikos stb.) és politikai (Lakedaimoni állam stb.) iró is jeleskedett. Kivülök e korban még knidoszi Ktesias irta meg a persa birodalom történelmét részrehajlólag, később pedig kioszi Teopompos Fülöp makedon király korát és még sokan foglalkoztak a maguk korának v. egyes nevezetes férfiak életének megirásával, sőt Ephoros Görögországnak egyetemes történelmét is egybefoglalta. Végül az Atthis-irók nevén előforduló historikusok (Kleitodémos, Philochoros stb.) az Attikáról szóló krónikákat dolgozták fel a logográfoszok szellemében.

A próza kifejlődésére nagy hatással volt a szónoklat. Periklés századában, midőn a szabad szólás virágkorát élte, egymás után támadtak a nagy politikai szónokok. Csakhamar egybefoglalták a szónoki művészetnek elméletét is, még pedig elsőben a sziciliai Korax ügyvédő s utána a szofisták, akik a prózai stilusnak valódi művészei voltak, s főleg ezen irányban tettek az irodalomnak olyan szolgálatot, mely majdnem minden egyéb romboló hatásukat feledteti. Protagoras és Gorgias voltak a retorika mesterei, s a későbbi retorok és prózairók mind az ők és társaik hatása alatt állanak. Antifon (480-410) és kortársa, Andokides, továbbá Lysias (458), Sokrates (436-338), Isaios (400-340), Lykurgos (408-323), Deinarchos (361-291) és Hypereides az ő iskolájokban nőttek föl. Szokásban volt a beszédkészítés is a járatlanok számára, hogy a törvényszék előtt hatásosan védekezhessenek. A szólás és stilus művészete azonban legfőbb fokát Demosthenes-ben (383-322) és ellenfelében, Aischines-ben (389-314) érte el, akiknek szomoru emlékü vetélkedése a görög szabadságra oly végzetessé vált. utánok már hanyatlásnak indult a szónoklat, mert a szabad szó elköltözött Görögország köztereiről, s visszavonult retorika alakjában az iskolákba, hogy ott puszta mesterkéltséggé fajuljon. A szofisták bölcseleti működésének, amennyiben rombolólag hatottak az objektiv tudás, néphit és erkölcs világában, Sokrates (469-399, az étika és dialektika megalapítója) tanítása állota utját s tanaikat a salaktól ő tisztította meg. Maga ugyan nem hagyott hátra iratokat; de tanítványai, Xenphon, Platon stb. fenntartották emlékét és tanítását, fejlesztették filozofiáját, később pedig több iskolára, felekezetre szakadtak. Leghiresebb tanítványa volt Platon (l.o.) aki az idealizmus megalapítója. Ennek pedig tanítványa (nem követője) Aristoteles (l.o.) a realizmus alapítója, akit a tudás egész birodalmára kiható s alapvető működése mind maig a világ szellemóriásai közé iktat. Követői egy-egy külön tudományágat választottak működésük teréül, igy Teophrastos (372-287) a növény- és ásványtant, Aristoxenos a zenét, Dikaiarchos a földrajzot és történelmet. E korban az orvostudomány is művelőre akadt Hippokratesban (460-377).

Nagy Sándortól a római császárság megalapításáig (hellénisztikus, alexandriai kor). Nagy Sándor halála után a görög nyelv világnyelvvé (koiné) lett, de a görög irodalom virágzásának természetes föltételei nem voltak már régi erejökben. Az irodalom tulajdonképeni talajából kiszakítva Alexandriába, majd Pergamonba plántálódott át, ahol a Ptolemaiosok és Attalidák alatt tudós irányt vőn. A költészet nem táplálkozott többé a tiszta nemzeti szellemből, azért természetes üdeségét elvesztette és nem volt egyéb frázisokba meg homályos képekbe öltöztetett szónoklatnál v. elmélkedésnél. Ami jobb termék akad is a tudós költők szerzeményei között (igy a hét tragikus csillagzatnak, pleiasnak nevezett iskola művei, amelyek közül legjobbak voltak Likophron művei), az is csak másodvirágzás számba mehet. Kedvelt műfajok valának: a rövid epikai költemények, tanító költemények, vigjáték, elegia és epigramma (ez utóbbi már a mai értelemben). Hires volt az éposz-irók közt rodusi Apollonios (237 körül) Argonautikája (4 könyv), valamint Aratosnak (270 körül) csillagászati műve (Fainomena) és Nikandrosnak orvostani költeményei (Teriaka a. m. a mérges állatok marásának ellenszerei és Alexifarmaka a. m. mérgezett ételek ellenszerei), amelyek bár nagy nyelvművészettel, de igazi költőiség nélkül vannak irva. Érdemesebb munkásságot tapasztalunk a szerelmi elegia terén (Kallimachos 310-235. stb.), s a római irók (Ovidius, Propertius stb.) e részben az alexandriai iskola tanítványai voltak, valamint a pásztori v. idillikus költésben, amelyet utolérhetetlen tökéletességre emelt a szirakuzai Theokritos (280 körül).

Szorgalmas és eredményes működést fejtettek ki az alexandriai irók a próza-irodalomban. A történetirás Nagy Sándor és a rákövetkező uralkodók (diadochosok) tetteit örökítette meg, egyesek pedig (Eratosthenes, Apollodoros) a kronologiát tették tanulmány tárgyává: igy Timaios (megh. 256), aki Szicilia történelmét irta meg s az olimpiasok szerint való időszámitásnak lőn megalapítója. E korban élt a pun háboruknak irója, a római birodalom világra szóló hivatásának hirdetője s az első igazi pragmatikus (oknyomozó) történetiró: Polybios (205-123). A földrajzban kitüntek: Eratosthenes (275-195, az első filologus = irodalomkedvelő), Nearchos, az utleirásban Polemon. De működésöknek fénypontja mégis a grammatika (egyuttal kritika) volt, amelyet az alexandriai tudósok emeltek valódi tudományos rangra. Mily nagy érdemeik voltak e téren Zenodotosnak, Aristophanesnak és Aristarchosnak, már előadtuk a Filologia történelme c. részben. Végül az exakt tudományok is hirneves művelőkre találtak; ilyenek valának: a geometriában Eukleides (320 körül) és Apollonios (250), a mekanikában szirakuzai Archimedés (287-212) és Heron, a csillagászatban Hipparchos, az orvosi szakban Herophilos. Csak a filozofia nem mutathat fel nagyobb alakokat, legfölebb a stoikus Panaitios (150 körül) és Poseidonios (megh. 45.), valamint az epikureus Philodemos említendők de önálló rendszert ezek sem alkottak.

A görög irodalom a császárok korában (Augustustól Justinianusig, Kr. e. 30- Kr. u. 529., görög-római korszak). Miután Oktavianus Egyiptomot a római birodalomba kebelezte, a görög világ az uj viszonyokhoz alkalmazkodott, mert szellemi továbbfejlődésének föltételeit semmiféle irányban sem biztosíthatta magának uraitól függetlenül. Azért a görög irodalom iránya e korban hasonló az előző korszakéhoz, sőt a hódoltság állapotánál fogva még gyarlóbb szinben tünik föl amannál. A drámai költésben a mimoszok (utánzások), találnak mivelőkre, a lirai költés pedig Synesios himnusaiban és az Anakreon-utánzatokban fejeződik ki. a tanító költés most is divik, p. Oppianos (180 Kr. u.) Halieutikája a (halászatról) stb. Az éposz terén Quintus (Kointos) Smyrnaios (IV.sz. végén) Posthomerika c. művét és Nonnosnak (V.sz. elején) Dionysiaka-ját és Musaios-nak Hérón és Leandros-át említhetjük: valamint ebben a korszakban keletkezett egyrészt az u. n. Lithika (a drágakövek büvös erejéről) c., ujabb időben hiressé vált, misztikus (ortikus) tartalmu költemény, másrészt a számos, szebbnél szebb apigrammák gyüjteménye, melyet antologia (virágfüzér) néven ismer a világ. Végül Aisoposnak meseköltése is művelőre lelt Babrios-ban (Kr. u. III. sz.). Azonban a próza épp oly bő termést mutathat fel, mint az előző korszakban. Főleg a történetirásban tapasztalunk nagy buzgalmat, még pedig a világtörténelmet tárgyazó könyvek szerkesztésében; ide tartoznak sziciliai Diodoros-nak 40 könyvből álló Historiai könyvtára (a világ kezdetéről Caesar galliai hadjáratáig), halikarnasszusi Dionysios-nak Római Archeologiája (20 könyv) s egyéb műveltségtörténelmi iratai, azonkivül Josefos Flavios-nak Zsidó Archeologiája s a zsidó háboruról szóló iratai. Plutarchosnak (Kr. u. 46-120) ismeretes Párhuzamos Életrajzai (vannak filozofiai iratai is), Arrianos-nak (I. és II. sz.) Anabasisa (Nagy Sándor hadjáratáról a persák ellen), Appianos-nak (Hadrianus és Antoninus Pius alatt) Római Históriája (a királyoktól a maga koráig), Dio Cassius Cocceianus-nak (II. és III. sz.) ugyancsak Római Históriája (Aeneastól Alexander Severusig 80 könyv) és Herodianos-nak (III. sz.) a császárok történelmét tárgyaló műve (Marcus Aureliustól Gordianusig), végül a keresztény időszakból Zosimos-nak műve a császárokról (Augustustól 410-ig) és Eusebios-nak (V.sz.) Krónikája. A földrajzban Strabon (Kr. u. 19. irt általános földrajzot) és Klaudios Ptolemaios (Kr. u. 150., róla nevezett csillagászati és földrajzi rendszer feltalálója) halhatatlan nevet vivtak ki maguknak, Pausanias pedig az utleirás irodalmához járult hires Periegesisével (Kalauz Hellaszban). Az exakt tudományokban ismert nevek: Pappos (390) és Diophantos (360., matematika és geometria), Apollodoros (hadi gépek szerkesztője és Hadrianus építőmestere), pergamoni Galenos (orvos, szül. 131. Kr. u.) stb. A grammatikusok iskolája e korban is folytatta a nagy elődök munkásságát (l. a Filologia történelmében) és Didymos, Apollonos Dyskolos, Pamphilos (szótár) stb., hasznos műveket alkottak, ugyszintén az attikai irók (azért nevük: attikiszták) nyelvének feldolgozói, Harpokration (160) és Julius Pollux (Commodus alatt) is. A régiek szokásait, jellemző mondásait is fölelevenítették egyesek s érdekes, bár nem egészen megbizható adattárát irták össze: Athenaios (200 körül) és Joannes Stobaios (500 körül). A szabad szó hiányában a retorok a szónoklat elméletével foglalkoztak s közülök faleroni Demetrios (317 körül), Apsines, de főkép tarzoszi Hermogenes (II. sz.) ügyes könyveket irtak róla. Ezidétt támadt fel egyrészt a bölcselet és retorika ujjáélesztése, másrészt a pogány hit és irodalom megvédelmezése és fenntartása végett a szofisták felekezete. Sok jeles erő lépett a mondott célokért sorompóba, mint Dion Chrysostomos (Kr. u. 50.), Herodes Attikos (Kr. u. 143), Ailios Aristeides, de leghiresebbek voltak: szamoszatai Lukianos (120-200), rendkivül éleseszü, gunyolódó szellemü és sokoldalu iró, Klaudios Ailianos, Flavios Filostratos (III. sz.), továbbá a IV. sz.-ban Libanios és Julianos (apostata) császár (331-363). Egyrészt a levélformát (kötött tartalommal) tették honossá, amelynek segélyével terjesztették nézeteiket s az akkori társas életnek számtalan érdekes oldalát örökítették meg számunkra: másrészt a természet ölén fejlődő szabad szerelmet dicsőítő regényt, ezen uj műfajt, művelték s ezen a téren sok naiv elbeszélést költöttek, amelyek a középkori szép históriáknak szolgáltak mintául; legszebb köztük Longosnak pásztori regénye (Dafnisz és Chloe). Ennyiben tehát a szofisták még a szépirodalomnak is szolgálatot tettek, de fő- fő érdemök marad, hogy az ókor emlékeinek, dicsőségének, szép oldalainak folytonos és lelkes védelmezése által jó ideig meg tudták akasztani azt a rombolást, melyet a kezdődő kereszténység akart mérni a pogánykor emlékeire. A régi nevezetes filozofusok életét és jellemzését egyik szofista-társuk, Diogenes Leërtios, örökítette meg 10 könyvre terjedő munkájában. Velök egy időben a többi filozofus-iskola is követőkre talált, főleg az uj platonikus Plotinos (204-207), Porfirios (233-305), Jamblichos (IV.sz.) és Proklosban (410-485).

529. történt, hogy Justinianus császár a pogány filozofusok iskoláit bezáratta, s ezzel kezdődik a görög irodalomnak egy uj korszaka, a bizanci irodalom, mely folytatása a római korszaknak s Konstantinápoly elfoglalásáig (1453) tart, s melynek munkásai (Suidas, Tzetzes, Eustathios stb.) folytatták a grammatikusok irányát s a retorok munkásságát, de több tekintetben önállóan is működtek. (L. Ujgörög irodalom.) A római-bizanci korszakba tartoznak a keleti egyházatyák (Alexandriai Kelemen, Origenes, Vazul, nyssai és nazianszoszi Gergely, Aranyszáju szt. János), valamint a hitvédők (apologéták: Justinos, Eirenaios) és hitvitázók iratai is, más szóval az ó-keresztény irodalom.

Forrás: Pallas Nagylexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is