Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Görög zene... ----

Magyar Magyar Német Német
Görög zene... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Görög zene

E néven foglaljuk össze mindazokat a zeneművészeti jelenségeket, melyek mintegy háromezer év óta napjainkig a görög művelődésnek az Égei-tenger mellékén három világrészt: délkeleti Európát, nyugati Ázsiát és északi Afrikát - legalább partszegélyeiben, de gyakran belső régióiban is - magában foglaló területén létrejöttek. Különösen két csodálatraméltó és nagyjelentőségű teljesítmény emelkedik ki a G. hosszú múltjából. A görög géniusznak megadatott, hogy történeti élete két hatalmas korszakában egyéb művészetei mellett egy-egy önelvű, lezárt, magában tökéletes zenerendszert is teremtsen, azt évszázadok hosszú során gyakorolja s a mindkét korszakában benne rejlő és érvényesülő expanzív és propagatív erőkkel továbbadja. Ez a két nagy zeneművészeti rendszer az ókori, közönségesen G.-nek, általunk itt Antik G.-nek és a középkori, közönségesen bizáncinak, itt általunk Bizánci G.-nek nevezett rendszer. A görög szellem ezzel a múltbeli kettős teljesítményével páratlanul áll az összes népek zenetörténetében. A mai görögségnek közfelfogás szerint már csak az a szerepe van a modern zenetörténetben, mint bármely más európai népnek, s ebben van igazság, de már itt ki kell emelnünk, hogy közvetlen elődeinek, a bizánciaknak nagy rendszerén még a 19. században is reformok végrehajtásával, önállóan dolgozott tovább az újgörögség s ez több figyelmet érdemel, mint amennyit e népnek önmagáért szokás szentelni. Felmerül már most az a gondolat, hogy a nép s a művelődés egysége mellett a G. egysége is feltehető-e. A Bizánci G. a Kr. u. 4. században sejthető kezdeteitől máig egyfolytában élő valóság. Ez egyházi művészet s a görög és szláv nyelvű ortodox világ törhetetlenül ragaszkodik hozzá. Eredetéhez képest igen nagy váltózásokat mutató, valóságos Bizánci G.-t ma is naponta lehet hallani. Ez közel 15 évszázadnyi egység. Az Antik G.-vel való összefüggés már nem ilyen egyszerű. Egy alsó áramlatról, a mai görög népi zenéről az ókori G. egyik legkitűnőbb ismerője (H. Abert) azt az igen indokolt kijelentést tette legutóbb, hogy egészen bizonyosan őriz számos nagy ősiségű, antik elemet is. Mai történeti és irodalmi szemléletünk mellett a keresztény és pogány görögség között nem teszünk különbséget; jól tudjuk ugyanis, hogy az előbbi teljesen felvette emennek egész szellemi készletét. A hétköznapi élet jelenségeire ez csak még természetesebb. Eleve is fel lehet termi, hogy a görög kereszténység ének- (és esetleg zenélési) módja semmiben sem különbözött az egykorú pogányságétól. Ezt az 1922-ben Oxyrhynchosban napvilágra került berlini papyrus teljesen igazolta. Egy Kr. u. 4. századi eredetű keresztény görög himnusz verselése (még az időmérték alapján), hangjegyírása s dallama teljesen egyezik az egész Antik G. gyakorlatával. Már most miben áll a Bizánci G. lényege? A bizánci himnuszköltészet versritmikai alkatának zenei, mindenekelőtt emberi énekhanggal való követésében. Ez a szótagszámoló és hangsúlyos versritmika szakítás volt a muff elvével, de a zenére az elvi jelentőség dolgában közömbös volt. Az Antik és Bizánci G. legmagasabb egységét az az elvi közösség jelenti, amelyben mindegyik a versszöveggel, a versritmussal áll; közös alapjuk az, hogy eminenter verskísérő éneklések. Mint ahogyan a költészet, a himnuszverselés egy történeti folyamat két fázisa, ugyanúgy az ehhez alkalmazkodó kétféle zene is egyetlen felsőbb egységbe tartozik. Az, amit mi itt egymásután tárgyalunk, mint történeti fejlemény is összefüggően kővetkezett az események során egymásra. A melódia egyeduralma, a többszólamúság hiánya nem véletlenségből, hanem immanensül azonos a két rendszerben. Emellett sohasem szabad szem elől téveszteni, hogy a G. egész élete folyamán a keleti művelődés s így a keleti zenevilág területén vagyunk. Adni a G. mindkét nagy korszakában Nyugatnak adott, Rómán, a pogány és keresztény római világon át az antik és középkori román-germán Nyugatnak s a középkor hagyományain át nekünk, de venni minden korszaka elején Kelettől vett. Az Antik G. és a Bizánci G. főeredője egyformán Kelet, a G, két nagy önálló fejlődési fázisa két azonoshelyű hullámlökés utánrezgése s ez, sub specie aeternitatis, a kettőt ebben a nagyobb keretben egységgé foglalja össze. Ebből az álláspontunkból ered nómenklatúránk s szemléletünknek az I. és II. fejezetben nyilatkozó egysége, mely azonban az egyes szakaszok külön jellemét a tárgyalás folyamán nem engedi elmosódni. A III. fejezet (másnak tollából) némileg függelék jellegével bír. - I. Antik G. - A Kr. u. 4. századig tart a G.-nek ez az első nagy periódusa. Annak a sokféle változásnak feltárása, melyen az Antik G. ez alatt a több mint 12 évszázados idő alatt átment, meglehetősen nehéz. A zene csak a megrögzített kompozíciókban maradandó; az Antik G. emléke összesen 10 kisebb terjedelmű, részben töredékes darab s ez a csekély mennyiségű maradvány is a Kr. e. 4. és a Kr. u. 4. század közé eső időből származik. Az egész korszak első feléről csak közvetett forrásaink vannak. Ezek száma eléggé nagy és milyensége sokféle, amellett ezek az irodalmi adatok és képes ábrázolások az egész korszakon eloszlanak, de, mint annyiszor, bizonytalanok s így sokféle feltevést engednek meg. Mint minden művészetüknek, zenéjüknek is erős elméleti alapot adtak a görögök, - sőt a G.-t a görög életben elfoglalt elsőrendű nagy szerepe miatt a bölcselet, etikai részében megkülönböztetett figyelemre méltatta. Ez az elmélet is csak a Kr. e. 4. században, a görög tudományt megteremtő hellenisztikus korban jutott - akkor azonban, igaz, tökéletes és szinte végképen lezárt rendszerezéshez, Aristoxenos munkáiban. Ebből, a görög szellem összes művészi alkotásainak kutatásmódjától eltérően, az a visszás helyzet áll elő a G. fejtegetőjére, hogy határozott és világos tényekkel csak igen későn találkozik. Egyik kutató (C. Sachs) a Kr. e. 4. század elé eső időt archaizmus szóval jellemzi. Ebben a kifejezésben némi (kicsinylő) értékbecslés foglaltatik, melyet nem lehet elfogadnunk. Csak annyit mondhatunk, hogy emlékeink és szakszerű forrásaink állománya mellett a G. területén abban a kedvezőtlen helyzetben vagyunk, hogy ismereteink fogyatékosak nemcsak a G. kezdeteiről, hanem - ami az építészet, szobrászat és irodalom, bár romokban ránk jutott, de aránylag gazdag (és amellett meglehetősen pontos helyreállítást megengedő) emlékei mellett a G.-t erősen hátrányos helyzetbe hozza - az egész antik görög művelődés csöcspontjának, a Kr, e. 5-4. századnak gazdag, nagy és kétségtelenül a többi művészetekkel kongeniális G.-jéről. A hellenisztikus kor egész művészetét modern -nek érezte a megelőző korszakéhoz képest. Egyik legfontosabb mozzanat az Antik G. történetében, hogy mi emlékekben s elméletben ezt a modern G.-t ismerjük a legjobban, sőt, mondhatni, egyedül, mert Aristoxenos elmélete részben (magasztaló) retrospektív, részben - miként is lehetne másképp - offenzív az egykorú modernséggel szemben. Az elmélet Aristoxenost többé nem szárnyalta túl, - akik utána jönnek, a görög irodalom jellege szerint a muff (jórészt éppen aristoxenosi) ismeretanyagát sok századnyi távolságban is korszerűként kezelik, - de a gyakorlat sem mutat lényegbeli változást többé. A hellenisztikus modern zene számunkra az egyetlen teljesen megfogható történeti alakulat: ez a megállapítás a mi szemléletünk alaptétele. A Kr. u. századok Antik G.-jét C. Sachs-szal utóvirágzásnak nevezni nincs szándékunkban, mert ezzel a jellegzetesen 19. századi (történetfejlődést a természettel példázó) nézettel nem értünk egyet. Mesomedes himnuszainak archaisztikus egyszerűsége pl. a második szofisztika s az egykorú szobrászat klasszikus stílusideáljának zenei egyenértéke, de nem hanyatlás. Az Antik G. története csak két (egyenetlen) fejezetből áll: a kezdet és a klasszikus kor Antik G.-jét tárgyalhatja az egyik, az un. modern Antik G.-t a másik. Lényegében ez H. Riemann tárgyalási módja is, bár kifejezéseink s szempontjaink nem mindig azonosak. - 1. A kezdet és a klasszikus kor Antik G.-je. - Az Antik G. minden korszakában hiányzik a kellő anyag ahhoz, hogy a modern korunkban megszokott kettősségről, a népi és művészi zenénél egymáshoz való viszonyában ítéletet alkossunk. Forrásaink ugyan sokfele dalt emlegetnek, melyeket a mezei élet különböző ünnepélyes alkalmainál, sőt munkafajainál énekeltek zenekíséret mellett, néhány szöveg is maradt ránk, melyből a ritmus mindenesetre kivehető, melódiájuk azonban ismeretlen előttünk. Népies motívumok olyan felhasználásáról, megnemesítéséről s ezzel kapcsolatban a művészi zene időnkénti felfrissítéséről s gazdagodásáról, mint ugyancsak korunkban szokás, nem tudunk. Ez az alsó áramlat megvolt, kétségtelenül, éppen egy, mint ahogyan népies irodalom is volt, de elveszett, - hogyne, mikor az egész antik világ, még legnagyobb alkotásaiban is csak óriási rommezőként tárul elénk, Az Antik G.-nek mi csak a művészi ágát ismerjük. Az a természetes állapot, melyben az Antik G. első megnyilatkozásai az egyszerű ember primitív dalolásai voltak, igen messze ősidőkbe vész el. Ez az állapot a görögöket magukat sohasem érdekelte. A görög művészet stilizálása a valóságnak, műgyakorlat állandósága s folytonos újításokkal való előbbrevitele. Zenéjükről sem gondolkoztak másképpen, arravonatkozóan is csak a technikai és elméleti újdonságok felfedezői érdekelték őket. Az Antik G., kezdeteinek történetét ők maguk irtók meg, természetesen a maguk módján, saját szempontjaik szerint. Ez gyakran összeesik a mienkkel, csak az a különbség, hogy míg mi erős historizmusunkkal tényekre figyelünk, ők személyeket keresnek s persze találnak. Hosszú sorozat mitikus muzsikust emlegetnek zenéjük történetének kezdeteiről. Sót a mítosz istenvilágába is átviszik ezt a művészetek legnemesebbikét s így az Antik G. kezdeteinél istenek állanak. Míg mi úgy fejezzük ki magunkat, hogy az Antik G. egész lényegét abból az alapvető tulajdonságából érthetjük meg, hogy az lant-(kithara)-zene s megállapítjuk. hogy ez a hangszer a speciális görög nemzeti instrumentum, ők ezt a tényt a világ egyik legbájosabb elbeszélésében úgy fejezték ki, hogy a kis pólyás Hermes isten találta fel: bátyjától lopott ökrök beléből sodort húrokat feszített egy általa megölt teknősbéka tekenőjére. S ha mi - már történeti időkre célozva - azt mondjuk, hogy a zene kitharistikus ága Apollon isten kultuszának szerves része, ez náluk eseményszerűen úgy talál kifejezésre, hagy a ravasz kópé öccs találmányát az ökrök váltságaként átengedte erősöklű bátyjának. A zene a világ összes nyelvein múzsai művészet. Ezt a fogalmat ugyanígy teremtették a görögők. A Múzsák, a művészetnek később összes ágait őrző szellemek, mikor még csak hárman voltak, a minden művészetnél, de különösen a zenénél fontos tulajdonságok, Tanulmány és Emlékezet mellett egyikük a Dal (aoide) nevet viselte. A Múzsák valóban a legáltalánosabb értelemben vett zene istenségei. A Múzsák első lakhelye az Olympos hegy alatti síkság, Pieria, csak később a Helikon hegye: Apollon kultuszának székhelye Delos szigete, utóbb a Parnassos-hegy alján Delphi. A görög kontinens ősi, idegen hatásoktól érintetlen zenei világának egyszerű körvonalait sejtetik ezek az elbeszélések. Héroszok és a zene isteni adományával bíró emberek (jórészt beszélő nevek ) csodálatos művészi teljesítményeiről szál a mítosz. Amphion, Orpheus a természet s a halál fölé kerekednek művészetük erejével. Musaios (Orpheus fia) nevében hordja nagyságát, éppen így Eumolpos ( szépen daloló ) és Pieros, a múzsák földjének szülötte. Ezek a nevel: a görög törzsek ősi, északi törzsfészkeire (különösen Thrákiában és Thessaliában, Boiotiáig) lokalizáltak s teljesen a lantzenével kapcsolatosak. A görög kontinens középső részei Delphivel szintén képviselve vannak ebben a mítoszi művészvilágban (Philammon, Thamyris, Linos és fia, Pamphos), sőt a legdélebbre, Krétára vándorolt dórok is (Chrysothemis). A délre vándorló görögség magával viszi ősi művészetét: ez derül ki ezekből a nevekből. Maguk a görögök későbbi művészi kompozíciók és Produkciók egyes fajtáit tulajdonították viselőiknek, - ez már fabulisztika. Az ősi görög művelődésben azonban az északról délre történt népmozgalom , az un. dór vándorlás mellett egy másik sorsdöntő helyváltoztatás is lefolyt, nyugatról keletre: az un. ión vándorlás, mely a görög törzsek mindegyikét átjuttatta az Aegeis keleti, kisázsiai partszegélyére. Ez a vándorlás az egész művészi, főleg költészeti s ezzel párhuzamosan zenei életre elhatározó esemény volt; mert ez a keleti görögség a költészet és zene történetileg megfogható alapítója. A zene alapelemeit nemzeti hangszerével együtt magával hozza, de itt döntő keleti hatások befolyása alá kerül. A bűbájos mítosz ennek a tételnek első felét úgy fejezi ki, hogy a thrák Orpheus lantja Lesbos szigetére úszott a tengeren. A másik részét pedig egy csomó névvel érzékelteti. Az ezekhez fűzött mondák egyetlen alapvető jelentőségű ténye érdekel bennünket. KisÁzsiában vette fel az antik G. másik főhangszerét, a sípot (aulos). Hyagnis és fia, Marsyas az új művészet feltalálói, mesterei és terjesztői. Ezek a kisázsiai Phrygiából valók. (Ennek a tartománynak a neve még sokat fog bennünket foglalkoztatni.). A mítosz a két hangszer összeütközéséről is tud mesélni, de éppen a lant pártfogóinak kegyetlenkedése (Marsyas megnyúzása, Midas szamárfülei) mutatják, hogy a lant ügye keleten elvileg a gyöngébbik ügy volt. A görög kontinensre két kisázsiai került volna át a mítosz szerint: a lykiai Olen a kithara-zene és (egy vagy két) Olympos (Phrygiából) az aulos-zene mesterei közül. Ez a mese azt érzékelteti, hogy még a messze ősidőkben létrejött az egész görög művelődési területen a zenei gyakorlat kiegyenlítődése, kelet és nyugat járulékainak közös használata. Nem lehetetlen, hogy ez a legutóbb említett két név már-már történeti, azaz a Kr. e. 9.-8. században ólt személyek viselték őket. Azonban még mesze vagyunk attól, hogy tények területén állapodhatnánk meg. A kisázsiai feudális nemesség lovagkora udvari költészetének, a homerosi nagy epikának világképéből nem hiányzik a zene som. Ez a messze ősiségbe vetített világkép természetesen egykorú elemekből áll, így ebből az irodalmi emlékből ismerjük a legelső görög zenei gyakorlatot is, kb. a Kr. e. 9.-7. századig. Itt azonban kellő óvatosságra van szűkség. A nemzeti konzervativizmus művészi stilizálása az, hogy a nagy görög epopeiában görög oldalon csak lantzenéről szól, síp-zene a trójaiak és ázsiai szövetségeseik kőzött járja. Szinte az a látszat, hogy ez nem is archaizálás már, hanem tudatos reakció az egykorú auloszene ellen. Halljuk, hogy maguk a hősök is énekelnek dalokat, halljuk, hogy munkához, nászmenethez, a gyász jajveszékléséhez énekelnek s lantolnak, - de halljuk azt is, hogy lakománál s egyéb ünnepélyeken hivatásos énekmondók aoidos-ok - ezek is beszélő nevűek, pl. Phemios ( szóbeszéd-feldolgozó ) művészi költeményeket adnak elő. Hangszerük neve phormynx vagy kithara (így is: kitharis). Sem a dalok éneke. sem a zenekíséret módjáról nem nyilatkozik Homeros, pedig ez döntő volna éppen az ő neve alatti epika előadásmódjának megítéléséhen is. Az Antik G. első történeti problémája t. i. éppen az epos előadásmódjához fűződik s egész általánosságában a nagy költészeti műfajok énekdallamának és kísérőzenéjének kérdésévé szélesedik. Azt tudjuk, hogy az epos és az egyéni dal kísérő hangszere a lant, az elégiáé és a drámai kardalé a síp, más műfajoké (pl. nomos és dithyrambos) hol egyik, hol másik. Azonban a szöveghez csatlakozó melódiáról s még inkább a zenéről - semmi tudomásunk sincs. Hogy egyetlen feljegyzett hang sem maradt ránk ebből az időből, azt már mondattuk, de az előadás módját illetően még csak a kombinációk sem olyan egységesek, hogy azokat akár lehetőségekként ideiglenesen leszögezhetnők. Ez a kérdés különben még terjedelmesebb is. mint első tekintetre látszik. Még egy harmadik művészet alkotott az eddigi kettővel ritmikai szempontból közös egységet: a tánc. A három gyakran együtt járt. A zene bizonyos értelemben kísérő-szerepre szorult. Vezető helyen állott az énekelt szöveg. Ez abban jutott kifejezésre, hogy az Antik G.-i gyakorlat két főága megnevezésében az éneket jelentő szó jelöli a vezető fogalmat, a kísérő hangszer neve az alárendeltet. Kitharodia, ének kithara-kísérettel és aulodia, ének sípkísérettel: így különült el az a két előadásmód, melyet a görög költői alkotásokra megteremtett a görög géniusz. A felsorolt műfajok előadása is valamelyik a kettő közül. A zenének és éneknek a költői kompozícióhoz való viszonya, mint mondottuk, távolról sem világos előttünk. A homerosi eposoknak kitharakiséret melleit való éneklését egyszerűen nem tudjuk rekonstruálni. Kétséges, hogy az ének és zene ugyanúgy hexameter-soronként ismétlődő volt-e, mint maga a szöveg. Ez elviselhetetlenül unalmas lett volna. Azonkívül kérdés, hogy a zene állandó kíséret volt-e, vagy csak itt-ott vágott közbe. Mivel az eposz előadásmódja utóbb a rhapsodosok gyakorlatában recitációba ment át, ez kétségkívül tovább fenn nem tartható előzményre mutat. A tipikus irodalmi műfajok rangsorát zenei szempontból különösen egy keresztezi, illetve, úgy látszik, az Antik G. történetében az eposz döntő irodalmi szerepéhez hasonló szerepet játszik: ez a nomos. Az értelme szerint szigorú törvényszerűséget jelentő szó nagyméretű, ünnepélyes, emelkedett jellegű, isteneket dicsőítő dalkompozíciót jelöl. Míg az eposz zeneisége is vagy messze ősidőkbe vagy a történeti időkben bizonytalanságba vész, a nomosnál, bár (egykét sornyi szövegen kívül, zeneileg) semmit sem bírunk belőle, biztosabb talajon állunk. Az a két nagy név, melyet feltalálókul említ a görögök zenetörténelme: Olympos, az aulodikus és Terpandros, a kitharodikus nomos első mesterei, történeti személyek a Kr. e. 7. századból s alkotásaikról bőséges részletadatok vannak az irodalomban. A zeneiség minden kelléke megvolt a nomosban: a versmérték gazdagsága nagy ritmusváltozatosságot jelentett s ezt csak elmélyítette a strófanélküliség, melyet éppen csak bizonyos kötelező, tipikus, állítólag 7 szakaszra való tagolás helyettesített. A nomos maga utóbb még századokon át tartó önálló életet élt s másrészt döntően befolyásolta az összes többi (irodalmi) műfajokra alkalmazott zenét, melynek egyik részével, az un. melikussal osztotta azt a jellemvonást, hogy monodikus volt, azaz egy személy énekelte. A chorikus, éneklő (és mozdulatokat végző) kartól előadott műfajokhoz való viszonya már nem ilyen zavartalan. A nomos nagy mesterei mellett az iambos feltalálásáról híres Archilochos, ugyancsak a Kr. e. 7. században, az Antik G. harmadik, felmérhetetlen hatású, nagy kezdeményező alakja. Trochaeusainak és iambosainak neme és gyors tempója (nem is egyenként, lábanként, hanem 2-4-esével összefogva mérte őket) adta meg az Antik G.-nek a nomos (paeon és kretikus mértékeinek spondaikus, tehát nyújtásos jellegén alapuló) ünnepélyességével szemben, ill. mellett a nagy mozgalmasság lehetőségét. Archilochosnak mint muzsikusnak jelentőségét mutatja, hogy a kísérő zene nagyfontosságú technikai újítása származik tőle. Mik ő előtte hangról-hangra (proschorda) követte a zene az énekdallamot, ő behozta az énekmelódia közben (hypo ten oden) rögtönzött rövid zenei díszítést (krusis, értelme szerint rázendítés). Ebből kiderül, hagy a nomos kísérőzenéje a dallamot követte s instrumentális solo csak a részek között volt (éppígy a strófaszerkezetű daraboknál is): Archilochos ellenben a zenével itt-ott közbülső hangokat játszatott az énekmelódia hangjai közé. Ez nem kontrapunktikus - elv alapján vezetett önálló zeneszálam, mint sokáig hitték: a görögök előtt a többszólamúság egyáltalán ismeretlen volt: Olympos és Terpandros nevéhez viszont a ritmika és a hang- lépcső terén fűződik egy-egy korszakalkotó találmány ; előbbi az enharmonika, utóbbi az oktáv és a mixolyd skála feltalálója, - ezekről alább szólunk. Az Antik G. ez első hatalmas megnyilatkozásait, a költői dal, ének és zene együttesét, két másik irány keresztezte: egyik nagyon kedvező hatással magára a nomosra s az egész melikus lírára, ez a tiszta hangszeres zene, görög nevei szerint auletika (sípzene) és kitharistika (lantzene), - másik a kartánc és kardal, közös nevén choros, mely egyrészt azzal, hogy az egyes szereplő helyére többet állított, de viszont a kar tagolásával szinte egyes szerepig variálhatott: oly hatásos zenei elemet hozott, hogy a monódikus nomos egyhangúsága vele szemben megpecsételte sorsát. Maguk a görögők a choros jelentőségét nem fogták fel kellően. Thaletas neve és spártai működése az említett három nagy mester dicsőségével a legtávolabbról sem versenyezhet. A hangszeres zene kezdetben való nagy jelentőségét az Antik G.-ben az a történeti adat, hogy csak 606 táján jelent meg először versenyen sípos és 586 táján lantos, mint szólójátékos, igen kedvezőtlen színben tünteti fel. Kétségtelen. hogy a dal és ének kíséretéül szolgáló zene nagyobbméretű volt ebben a korszakban, de ez távolról sem jelenti azt, hogy ne lett volna meg. Bizonyíték is van rá, hogy megvolt és pedig éppen a költészet tipikus műfajai közül a strófaszerkezeten alapuló lírai formáknak kifejlődése. Ezeknek mesterei a 7. században lépnek fel s alkotásaik, kezdve a legprimitívebb strófaszerkezeten, a distichonon, a melikus kis strófákig, a tiszta hangszeres zene vívmányain alapulnak. A pentameter két pauzája és a melikus strófáknak egy sorban elhelyezett különböző értékű lábai csalt a hangszeres zenének abból a képességéből magyarázhatók, hogy bizonyos ritmusegységet tetszés szerint tud kitölteni megnyújtott és megrövidített hangokkal és szünetekkel. A görög líra kezdetben való zeneisége egészen kézzelfogható, de úgy értendő, hogy követte a hangszeres zene irányítását. A tiszta hangszeres zene kora és ezzel járó nagyrabecsülése később következett be teljes mértékben. Ebből a korból csak a tiszta hangszeres zene egy hírhedt bravúrdarabját, Sakadas pythói nomos -át (586.) emlegetik még századok múlva is, mint az auletika első nagy feltűnést keltő produkcióját, a programzene legelső ősét (egy szál síp érzékeltette Apollo sárkányviadalának egész lefolyását). A kétféle hangszer kezdetben való fontosságának élénk kifejezője önálló programszámnál való elismertségüknek a hagyományban őrzött sorrendje: első az aulos.

Szerkesztette: Lapoda Multimédia



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is