Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Görög zene... ----

Magyar Magyar Német Német
Görög zene... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Görög zene

Tekintetbe véve a kithara ősi, nemzeti eredetét és még a nomos költészetben betöltött szerepét, itt újabb tényezővel állunk szemben; a zene szempontjából legfontosabb műfajok egyikének, a dithyrambos-nak hatásával. A karköltészet legmagasabb fejlettségű önálló életit tagja ez, a Dionysos-kultusz nagy műfaja, a kartánc (50-tagú körben álló kar, kyklikos choros adta elő), költői és énekelt dal és zene hatalmas egysége, mely nagyterjedelmű strófaszerkezetek (strophe, antistrophe, epodos) ismétlődéseiből alakul. Első nagy mesterei Arion és Lasos (Athénben működött) a 7-6. században. A dithyrambos jelentősége az Antik G. irodalmi kapcsolataiban csak a nomoséhoz mérhető. A nagy kardalok, pl. Pindaroséi, a dithyrambos zenei komponálási rendszerén alapulnak. A későbbi modern G.-ben vezető szerepe van. A görög drámaelmélet a dithyrambosból vezeti le a tragédia eredetét. A dráma zeneisége is rajta alapul. A fejlődés főgerincét az itt említett személyek és műfajok alkotják. Az egyes műfajok többi művelőit már csak részletek előbbrevitelének érdeme illeti. Igazi muzsikusok a nomosköltők. Zenei újításaikról többször hallunk. Így Polymnestos és Damon aulodos versenyeznek a hypolyd skála, Polymnestos az újabb enharmonika feltalálásának dicsőségéért. Az egész antik görög dalköltészet zenei újszerűség híján van. Kétségtelen, hogy a zene főrészét alkotta, de művelői, mint zenészek, Archilochoshoz mérten jelentéktelenek. A dráma nagy mesterei az antik gyakorlat értelmében zeneszerzők is voltak, mert hiszen kardalokat és színészek-előadta képleteket is zenésítettek, a zene azonban (megjegyzendő: aulos-[síp]-zene) másodrendű volt s az Euripides Orestes -éből ránk maradt stasimon-részlet is tanúsítja, hogy önálló zenei jelentősége egyiknek sem volt a három nagy tragikus (Aischylos, Sophokles és Euripides) közül. Euripides solo-szerepeltetései is csak a modern G. virtuóz-rendszerének következménye. Az Antik G. e külső életfolyamatához még hozzátartozik annak említése, hogy egyetemes, nagy jelentősége folyvást emelkedőben volt. Művészi gyakorlása a nemzeti élet nagy eseményeihez, a nagy ünnepi játékokhoz volt kötve. Mint az atlétika rekordteljesítményei, a zenei rekordteljesítmények is a görög agonisztikus jellemnek megfelelően versenyek (agon), zenében múzsai versenyek alkalmával mutatkoztak be a panhellén közönség előtt. A zenei agon győztese nemzeti hős, mint egy atléta. A delphii pythói versenyeket eredetileg zene számára alapították, a többi nagy ünnepségeken (az Olympia kivételével) a zene szintén helyet kapott: Ezzel párhuzamosan azonban egyszersmind általános műveltségi elemmé vált a legtágabb, értelemben vett múzsai művészet , azaz költészet, ének, tánc és hangszeres zene. A zene a görög jellemképzés főeszköze volt; ebből a körülményből folyik külső életfolyamatának néhány egyéb vonása is. A görögség egészére s különösen az ifjúság nevelésére gyakorolt nagy befolyása miatt a zene felé különös figyelemmel fordultak az elmélet emberei: Az így támadt irodalom két irányban nevezetes. Az egész G.-t végig kíséri az a nézet, hogy a két főhangszer, az igen jelentéktelen hangerősségű és -tartamú kithara és a sivító, erős hangú és mindenféle hangtartamot lehetővé tévő aulos, éppúgy, mint az egyes hangsorok, külön-külön sajátos ethos-szal, jellemmel bírnak, a megnyugtató, nemes érzelmekre s tettekre keltőktől a felizgató, vagy elpuhító, tehát káros hatásúakig. Ez a filozófusoknál Platóntól kezdve a szakirodalomig gyakran ismétlődő elmélet. Platon Állam -ában bizonyos hangnemeket kizár államkormányzói nevelése rendszeréből. Ez a része a G.-i irodalomnak nekünk idegenszerű, különösen absztrakt konzekvenciáiban. Mennyivel szívesebben vennők, ha ezek mellett (ha nem ezek helyett) bírnók a legelső szakirodalom termékeit! Pythagoras (6. század) a legelső görög zenei kísérletező, aki ugyan tanait maga nem írta le, de egy egész sor kutatónak: az un. kanonikos-oknak adta meg az irányt. A pythagoreusoknak számos esetben szám-misztiká -ba tévedt elmélete a zene területén egészen helyes utakon járt s a húrhosszúságra és a rezgésszámokra vonatkozó megállapításaikon a legmodernebb mai tudománynak is csak éppen változtatnia kellett, de alapjuk helyes. Annak az elvnek felismerése, hogy a hang: rezgés, három 6., 5. és 4. századi tudós -nak nevéhez is van kötve. Lasos volt-e ez, a dithyrambos egyik nagy mestere, tehát maga is praktikus zenész és komponista, vagy kortársa, Hippasos, avagy a 5.-4. századi Archytas, ma már nem lehet eldönteni. A zenetörténeti kutatás is megindult még ugyan-. csak az Antik G. periódusában, Glaukos (5. század) és Herakleides Pontikos (4. század) műveivel. Sajnos, mindkét irányú művekből semmit vagy elenyészően csekély maradványokat bírunk ahhoz, hogy teljes ítéletet alkossunk felőlük; de így is megállapíthatjuk a zenei gyakorlat és az elméleti s történeti vizsgálódás karöltvejárását s fejlődését. Mint minden művészet terén, itt is csodálatosan örök értelmű a görög szellem alkotása. Ebből a szűkre szabott vázlatból kivehető, hogy a G. a görög élet minden rétegét áthatotta. A gyermekek nevelésének lényeges része volt a kultuszok szertartásaiban, a hadi életben, az egyéni élet főmozzanataiban (társas együttlét, nász, temetés), a közönség lélekemelő ünnepségein (nemzeti ünnepeken vagy az Odeionok koncertjein) egyik, vagy éppenséggel a legfőbb programpont volt, az irodalom költői részét át meg áthatotta, filozófusok elmélkedtek etikai jelentőségéről, kutatók foglalkoztak történetével s a szorosan vett zeneelméletet szakemberek alaposan tárgyalták. Most már vizsgáljuk meg a G. lényegét. A G. elmélete nem csupán a már említett pythagoreus kanonikosok mérésein alapul. Ezek megállapításai bizonyos vonatkozásokban döntőek maradtak mindvégig, így pl. abban a tekintetben, hogy a görögök konzonáns hangoknak csakis az oktávot, quintet és quartot tekintették, mert ezek egyszerű húrarányokkal (1 : 2, 2 : 3, 3 : 4) fejezhetők ki; de egy másik vizsgálati irány, a harmonikos-oké, melynek Aristoxenos (Kr. e. 4. század) a feje (már a következő korszakban) s mely a hangok magassági különbségeit vizsgálta, először teremtett alapot rendszeres, de egyszersmind a gyakorlaton alapuló összefoglalásra. A görögőknek ez a kétféle vizsgálati és tárgyalási módja szintén teljesen modern. A harmonikusok-nak is voltak olyan megállapításaik (így az egész- és félhangok mellett harmad- és negyedhangok mérése), melyek alapvető jelentőségűek az Antik G. felfogására. Mindkettő megegyezik abban, hogy, a G. tényleges fejlődésének megfelelően, a húros hangszer alapján áll. Az aulos minden túltengése mellett, e korszak vége felé és a következő egész korszakban a G. elméleti alapja mindig a kithara maradt; a valóságban sem történt más, mint hogy a görög művészetek általános fejlődésmenetének megfelelően, a kitharán elért fokonkénti, lassú vívmányokat átvitték az aulosra, illetve kihasználták utóbbinak azt az előnyét, hogy az aulos, az állandóan egyenlő húrszámú és egyszerre csak egyféleképpen felhangolható lanttal szemben, a lyukak számának tetszésszerinti szaporításával nagy hanggazdagságot jelentett s a lyukak megfelelő befödésével tetszésszerinti hangok létrehozatalát engedte meg. A görögöknek a zenei hangközökről való nézetét már érintettük. Oktáv (dia-pason), nagy quint (dia-pente) és nagy quart (dia-tessaron és syllabe) az elfogadott konszonanciát (symphonia) alkotó intervallumaik. A nagy terc és szext szerintük disszonanciát (diaphonia) - bár elfogadható disszonanciát - alkotott. A nagy szekund, mely a quart és quint különbsége az oktávában, az ő nézetűk szerint is disszonáns. Ezt tekintették a hangemelkedés egységének (tonos). A quart két-két hangjának felezését félhangnak (hemitonion) nevezték s az oktáv és quint szerinti sorozat legkisebb egységének tartották. Ugyanezt a hangot kezdetben diesis-nek is nevezték, ezt azonban talán a Kr. e. 6-4. században gyakorlatban volt un. újabb enharmonia korában annak az 1/4 hangköznek jelzésére használták, melyet pl. e és f vagy h és c között a hangsiklás egy nemével tényleg énekeltek. A harmonikusok 1/3 hangközének s az 1/4 különböző hányadaival való számításainak csak elméleti jelentősége van. Ezek a görög nézetek a modern felfogástól és érzéstől meglehetősen eltérők. Hangsor tekintetében a legősibb és legprimitívebb s egyszersmind sajátosan görög egység, amellyel a G. számolt, az un. diatonikus tetrachord volt, pl. - a régi G.-i gyakorlat szerint magasabb hangról haladva a mélyebbre - e' d' c' h' vagy a g f e. Itt a görögök szerint legkisebb konszonáns hangköz, a quart áll előttünk abban a szerintük egyetlen lehetséges; természetes (a fül által felfogható) tagolásban, hogy a két határhang között még csak kettő különböztethető meg jól, még pedig úgy, hogy amíg lehet, az osztás egész hangot ad és a maradék alant mutatkozik. Így négy hangfok jön létre (tetrachordon, azaz négy húrhang), melyből a három felső két egész hangot ad, a harmadik és negyedik pedig egy félhangot (diatonon, azaz végig tonos szerinti), számokban kifejezve: 1, 1, 1/2. A két határoló hangot később rögzítettnek (hestos, álló), a két közbülsőt változónak (kinumenos, mozgó) nevezték s a tetrachord hangjainak két fő-változatát, mint ők mondták, két melódiafajt (genos) különbőztettek meg a diatonikuson kívül, a chromatikust ( színezett ), melyben a sorrend egy kis terc és két félhang, pl. a fis f e, azaz: 11/2, 1/2, 1/2 (sőt így is: 13/4, 3/8, 3/8 és [3/2 + 1/3], 1/3, 1/3) és enharmonikust ( hangzatban maradó ) ezzel a sorrenddel: nagyterc és két negyedhang, pl. a f' e, azaz: 2, 1/4, 1/4. Olyan változat, mint amilyet chromatikusnál említettünk, volt több is, ezek voltak a színezések (chroai) - a harmonikusok elméletében. Természetesen a kanonikosok a tetrachord 4 hangjának a viszonyát méréssel fejezték ki. A diatonikus tetrachord (azaz quart = 4 : 3) osztása szerintük két egész hangot ad (esetenként 9 : 8) s a félhang értéke egy 256:243 értékű maradék (leimma). Azonban tudatában voltak annak, hogy ez a félhang kisebb a valóságosnál, azaz egy tonos felénél. Megállapították, hogy ha az ő 256:243 értékű félhangjukat levágják a normális egész hangból, ennek a húron történt lemetszése után egy 2187 : 2048 hányaddal kifejezhető metszet (apotome) marad vissza, mely csakugyan nagyobb egy félhangnál. Mind a három nem -ben többféle mérési eredményt hagytak hátra (6 diatonikus, 5 chromatikus és 4 enharmonikus). Közben szerepelnek a mai arányszámok is, pl. 15:16 a félhangra és 4 :5 a nagy tercre. A mérések közül Archytas-nak van legnagyobb érdeme. Látszik, hogy Aristoxenos szimplex hangközelméletéhez képest pontosabb mérésnél (és a gyakorlatban is) pl. a normális diatonikus tetrachord valóságos osztása ingadozó volt, a két egészhang váltakozó nagyságú volt, maga a félhang sem maradt eszerint mindig egyazon értéknek, továbbá, hogy a második egész hangköz volt többnyire a nagyobbik (8:7). A tetrachord - maradjunk általános gyakorlat szerint a diatonikusnál - azonban csak a kiindulási egység volt. A hangsort tetrachordok egymás mellé állításából létesítették. Legelső lépés a tetrachord megkettőzése. A fenti példát véve: e' d' c' h a g fe. Ez az un. oktochord (8 húrhang). Ebben 4 rögzített határhang van (e' c' a f). A pythagoreusok ezeknek a számait (6-8-9-12) felséges aránynak találták, ezt vitték át a bolygók pályájára, ez a 4 szám a szférák zenéje -nek arányszáma. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ez a nyolc hangból álló sor a nemzeti hangszeren, a lanton tényleg nem volt meg. A lant csak 7 hangot adott. Hangolása pedig Terpandros előtt e' d' h' a g e d volt. Ahhoz a quarton alapuló rendszerhez és elmélethez képest, melyet eddig kifejtettünk, - hiszen aszerint a hangolás is quartokon és oktávokon alapul: a d' d g, a e e' h és g c' c' f - itt a két alkotható tetrachord e' d' h' a és a g e d két-két határhangja, e' a és a d quintek, quartok csak a közbülső hangok (e' h, d' a stb.). Riemann ezt félhangnélküli quint-rendszernek nevezi (anhemitonikus pentatonika) s azt hirdeti, hogy ez a már primitív népeknél is található melodika megelőzte volna a tetrachord-rendszert. Sőt a d e g és e g a gregorián énekkezdetekben ennek továbbélését, ill. az ősi görög rendszerben a gregorián ének alapjait látja. Ezt az anhemitonikus pentatonikán alapuló sorozatot különben ugyanő a régi enharmoniá-nak is nevezi s ezzel azonosítja Olympos ama találmányát, melyet erről a nagy zenészről emlegetnek, mint aki a 7-hangú skálából önkényesen kihagyta a c'-t és f-et. Riemann még egy másik, későbbről kimutatott archaizáló pentatonikát is megállapít (f' e' c' h' a f e), amelyet, mivel 2-egészhang közök is vannak benne (c' c' és a f), diatonikus-nak nevez s a már említett chromatikus nemet (a fis f e) e kétféle pentatonika (a fis e + a f e) egyesítésének tartja. A folklóré-alap oly találd és az eredmény oly egyszerű, hogy ennek a nézetnek nehéz ellentmondani. Tény azonban, hogy a történileg előttünk álló G.-i hangsor a tetrachordon alapul. Terpandrosról az a hagyomány, hogy a 7-húros lírán újabb hangolást hozott be (c' kihagyása, félhang kerülése, tehát talán e' d' h' a g f e). De végül is az itt adott két diatonikus tetrachordnak megfelelően, utóbb megszerkesztették a 8-húrú lírát. Az oktochord még mindig csak középértékű ahhoz a nagy hangrendszerhez képest, melyet a görög elmélet a hangsorról tökéletes rendszer (systema teleion) néven összeállított. Az e'-e sorhoz fent is (a' g' f' e') és lent is (e d c H) egy-egy diatonikus tetrachordot függesztett, végül még egy legmélyebb hangot (A) hozzávett (ezért ennek a neve proslambanomenos ). Ez az a'-A terjedő két oktáva a görög hangrendszer. Ennek két fajtája volt. Az egyikben, melyet ametabolonnak (változatlan) neveztek, h és a volt az eredeti diatonikus nem szerint, a másikban, melyet metabolonnak (változó) neveztek, h b a, azaz h és a közé beiktattak egy félhangot, ami modulációt tett lehetővé. A rendszer közepe az oktochord. Ebben a legmagasabb hangnak (e') a neve nete ( legutolsó ) volt, a h-é paramese ( a mese melletti ), a-é trite (harmadik, - tehát látszik, hogy a húr szerint neveztek és számoltak), h-é paramese ( a mese melletti ), a-é mese ( középső , - ez volt az egész rendszer sarokpontja, valósággal a mai tonika értelmében s mivel a rendszer a'-A-ig megy, látszik, hogy A-moll jellege volt), a g neve lichanos ( kisujj , azaz, amelyikkel pendítették a húrt), az f-é parhypate ( a hypate melletti ) és az e-ó hypate ( legalsó ). Meg kell mégegyszer jegyeznünk, hogy az ametabolon lényege a h és a közti egész hangkülönbség. Ezt a tényt úgy fejezték ki, hogy az oktochord két fele közt diazeuxis (szétválasztás) van. Ugyanilyen diazeuxis van persze a H és A között is. Ezzel szemben a metabolon d' c' h b kapcsolásmódot összekötésnek s ezt a négyes sorozatot synemmenoi-nak (összekötöttek) nevezték. Mikor az e'-e oktochordhoz fent az a'-e'-t és lent az e-H tetrachordot kapcsolták, mindkét esetben egy-egy közös hang van (e' és e). Ezeknek synaphe (összefűzés) nevet adtak. A négy tetrachordot is külön-külön jelölték meg. Az, amelyikben a mese volt (a-e), t. meson (a középhangok t.-ja) volt, a tőle elválasztott, fölötte álló (e'-h) t. diezeugmenon (az elválasztott hangok t.-ja), az a'-e' legfelsőé t. hyperbolaion (a legfelső hangok t.-ja) és az e-H-é t. hypaton (a legalsók t.-ja). E legutóbbi három hangjára (d c H) ismétlődött a lichanos, parhypate és hypate név hypaton hozzátevéssel, éppúgy, mint az előbbi három hangjára a nete, paranete és trite név, hyperbolaion hozzátevéssel. Természetesen a diezeugmenon-csoportban e' d' c' viseli a nete, paranete és trite nevet, míg a synemmenon-csoportban d' c' b. Ezt a rendszert utóbb még öt tetrachord (18 hang) terjedelemre is kibővítették; ez a 15 hang az egész latin középkorra is kiható teljesítménye a G.-i elméletnek. Óvakodni kell azonban attól a hiedelemtől, hogy a fent adott modern hangelnevezések (a'-A) a görög hangrendszer hangjainak tényleges hangértékeit, abszolút magasságait jelentenék. Mint görög nevük is csupán a húrrendszerben elfoglalt helyüket, a melléjük tett modern nevek is csupán helyüket és szerepüket - görög terminológia szerint dynamis -ukat - jelölik. Ezek tetszés szerinti magasságba tehetők át. Az egész rendszer ábrája ez (Reinach szerint): @ Az Antik G.-elmélet imént kifejtett hangsorrendszeréből meglehetősen egyszerű, sematikus, mondhatni mechanikus, úton alkotható meg az Aristoxenosnál kifejtett (de nem általa feltalált) skálarendszer, a görög hangnemek sorozata. Szigorú szabályossága végső rendezés eredménye. Előtte kétségtelenül nagy változatosság volt. Erről tudtak maguk a görögök is. Egy-egy skálafajt mitikus. és történeti neveknek tulajdonítottak, még őriztek régi elnevezéseket, melyek vagy eltűntek utóbb, vagy a nagy rendszer egyes tagjaival azonosultak. A harmonikusoknak a 8 hangra, azaz oktávára terjedő kithara-hangolását figyelembevevő skála-rendszere három alaptípust mutat, melyet ők dór, fríg és lyd nevekkel jelöltek meg. A történeti fejlődésre tanulságos három név ez. Még hallunk itt-ott ión és aeol hangnemről, ami természetes is, hogy volt, mert hiszen a G. és költészet szorosan összefüggött, azonban a mechanikus rendszer ezeket már nem tartalmazta. Az ősi ión skáláról (az enharmónikus nemben) még csak tudunk képet alkotni, de az aeolról már nem, éppoly kevéssé a lokrisiról. Szemmellátható a dúr zene felsőbbsége a többi valódi görög törzsi zenék felett. Ez nemcsak hogy kiszorította a többit, hanem mikor idegen bővülés - és pedig nagymérvű - történt, a vezető szerepét továbbra is megtartatta. A skálák rendszere határozottan mutatja, milyen erős második összetevője az Antik G.-nek önálló nemzeti alapja mellett e keleti hatás. Az Aristoxenos rendszerében alapvető fríg és lyd elnevezések s Olympos neve, akire e fajokat visszaviszik, ennek bizonyítékai. Még vannak nyomok annak megállapítására is, hogy maguk a keleti hangnemek is többféle fejlődésen estek át. Így a lyd hangnem, melynek syntonos (feszes), chalaros (laza) és mixos (vegyes) fajtáiról beszél régi anyag alapján egy kései forrásunk (Aristeides Quintilianus). Ezekből, az eredeti lyd mellett, az utóbbi is szerepel Aristoxenos rendszeréhen, de értelme csak az ősiség ismerete alapján van. Az Aristoxenos-féle 8-hangú oktávarendszer szigorúan a kithara alapján áll, a régebbiekről való hagyományok azt mutatják, hogy azok között egészen eltérő alakú is volt, így az ugyancsak Olymposnak tulajdonított s a syntonolyddel eléggé összevágó, tehát szintén ősi keleti tropos spondeiason: italáldozati hangnem (c' h a f e), mely a tetrachord nagy kihagyásaira mutat, de amelynek a diatonikus dór tetrachordhoz való hasonlósága is szembeötlő. A praearistoxenosi hangnemek rendszerét (ha lehet így nevezni, - helyesebben: példáit, egyes fajait) felsorolja a már említett Aristeides Quintilianus (dór, fríg, [syntono]lyd, ión, mixolyd és chalarolyd, az utóbbi azonban kétes), ezek egyenetlenségein s töredékességén messze felülemelkedik a dór oktochordnak Pythagoras hírhedtté vált 6-8-9-12 arányszámától is támogatott tekintélyén s a tökéletes rendszer -en felépülő igen egyszerű (az őt egész és két félhang egyszerű permutációjával alkotott) skálarendszer. Aristoxenos dór skálája e'-e, fríg skálája d'-d és lyd skálája c'-c terjed. Ennek a három alaptípusnak a hyper- és hypo-hangnemek szerinti kibővítése még további 6-ot eredményez, t, i. csak az alsó tetrachord felső oktáváját kell a felső tetrachordhoz (ez a hyper-faj) és a felső tetrachord alsó oktáváját az alsó tetrachordhoz (ez a hypo-faj) tenni, mindkét esetben diazeuktikus egészhanggal egészítve ki a sort fent, ill. lent. A két új dór skála tényleg benne is van a rendszerben, azonban a hyperdór az ősi mixolyd néven járta s ez h'-h terjedt, a hypodór pedig a-A (az utóbbi áll. az aeol hangnemmel azonos). A hyperlyd nem szerepelt, sem a hyperfríg, melyről azt is mondták, hogy lokrisi. Volt tehát még hypofríg (áll. ión) g-G és hypolyd f-F terjedelemben. A három alaptípus különbsége az, hogy a félhang helye dór hangnemben a 3-4. és 7-8., frígben 2-3. és 6-7. s lydben az 1-2. és 5-6. hang intervalluma, azaz a tetrachordban dórnál alul, frígnél középen, lydnél fent van. A tetrachordon a félhangnak ez a középen és kezdeten való kiszakítása a legfeltűnőbb keleti hatás az Antik G.-ben. Természetes, hogy a három görög nem , a diatonikus, enharmónikus és chromatikus szerint ezek a hangnemek különféleképen tagolhatók. A három főtípus pl. ez: @ Ezek a görög skálák nem olyan természetűek, mint a mieink. Először is dúr- és moll-skálák közti különbséget a görögök nem ismertek. Ezek az oktávák azonkívül diatonikus alakjukban a közönséges hangsor egyes kiszakított részei s igazi lényegüket pusztán a félhangok eltérő elhelyezése adja, lényegükhöz tehát az (elnevezésül is szolgáló) alaphangok abszolút különbsége nem tartozik hozzá (mint a tökéletes rendszernél, itt is a fenti modern hangjelölés csak példaértelmű). Egy tekintetben azonban - s ez fontos mozzanat - van hasonlóság a két világ skálaértelme között. A mediáns (terc) és domináns (quint) értelme ugyan ismeretlen a görögők előtt, azonban a tökéletes rendszer mese hangja a skálában a modern tonikához hasonló szerepet játszott. A dór skála a hangja, a mese körül hullámzik az e hangnemben írott dallam. Így az első delfii himnusz g'-g közé helyezhető dór skálájában a dallam központja az itt mese helyzetű c'. A valóságos antik és modern parallel tehát ezen az alapon így fejezhető ki (amit különben említettünk is már): antik dór skála e'-e = modern a-moll a-a'. A tonika középre helyezése természetes szükséglet az egy oktáva keretén belül mozgó kompozícióknál. A görögök megkötöttsége itt ismét a korlátok közötti tökéletes eljárás példája, amit más művészetükben is tanúsítanak. Aristoxenos rendszere magában foglalja a modern zenében oly természetes fogalmát az áttételnek, transzponálásnak. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy bár az ó 13 transzponált skálája mind az imént tárgyalt skálák neveit viseli, még pedig 7 szóról-szóra ugyanazt, s a többi is csak éppen mély és magas jelzőkkel van még azonfelül ellátva, az Antik G.-elmélet transzpozíciója az egész hangrendszerre vonatkozott. Aristoxenos elméleti eljárása az volt, hogy a mese-t a-tól félhangonként emelte a'-ig s így 13 transzponált rendszert kapott, melynek középső oktáváját az e'-e diatonikus dór alapskálára vonatkoztatta, Mivel Aristoxenos az a ais h c' cis' d' dis' e' f' fis' g' gis' a' mese-sorozatról azt tanította, hogy a dór a után egy-egy egész hangmagasságban vannak az alapjelentőségű fríg és lyd transzponált rendszer mesé-i, ezek a hangok h és cis, a lydtől a mixolyd félhang távolságra van, tehát ennek mesé-je d', a hypodór, hypofríg és hypolyd transzponált rendszerek mesé-i egészhangközökben így jönnek egymásután: e, fis, gis. Dynamis-uk szerint ezek a hangok mind mesé-k, ellenben thesis-ük szerint e hypate meson, fis parhypate m., gis lichanos m. stb. az eredeti diatonikus dór skálában, azaz az eszerint hangolt kitharán.

Szerkesztette: Lapoda Multimédia



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is