Tekintetbe véve a kithara ősi, nemzeti eredetét és még a nomos
költészetben betöltött szerepét, itt újabb tényezővel állunk szemben; a
zene szempontjából legfontosabb műfajok egyikének, a dithyrambos-nak
hatásával. A karköltészet legmagasabb fejlettségű önálló életit tagja
ez, a Dionysos-kultusz nagy műfaja, a kartánc (50-tagú körben álló
kar, kyklikos choros adta elő), költői és énekelt dal és zene
hatalmas egysége, mely nagyterjedelmű strófaszerkezetek (strophe,
antistrophe, epodos) ismétlődéseiből alakul. Első nagy mesterei Arion
és Lasos (Athénben működött) a 7-6. században. A dithyrambos
jelentősége az Antik G. irodalmi kapcsolataiban csak a nomoséhoz
mérhető. A nagy kardalok, pl. Pindaroséi, a dithyrambos zenei
komponálási rendszerén alapulnak. A későbbi modern G.-ben vezető
szerepe van. A görög drámaelmélet a dithyrambosból vezeti le a tragédia
eredetét. A dráma zeneisége is rajta alapul. A fejlődés főgerincét az
itt említett személyek és műfajok alkotják. Az egyes műfajok többi
művelőit már csak részletek előbbrevitelének érdeme illeti. Igazi
muzsikusok a nomosköltők. Zenei újításaikról többször hallunk. Így
Polymnestos és Damon aulodos versenyeznek a hypolyd skála, Polymnestos
az újabb enharmonika feltalálásának dicsőségéért. Az egész antik görög
dalköltészet zenei újszerűség híján van. Kétségtelen, hogy a zene
főrészét alkotta, de művelői, mint zenészek, Archilochoshoz mérten
jelentéktelenek. A dráma nagy mesterei az antik gyakorlat értelmében
zeneszerzők is voltak, mert hiszen kardalokat és színészek-előadta
képleteket is zenésítettek, a zene azonban (megjegyzendő:
aulos-[síp]-zene) másodrendű volt s az Euripides Orestes -éből ránk
maradt stasimon-részlet is tanúsítja, hogy önálló zenei jelentősége
egyiknek sem volt a három nagy tragikus (Aischylos, Sophokles és
Euripides) közül. Euripides solo-szerepeltetései is csak a modern G.
virtuóz-rendszerének következménye. Az Antik G. e külső
életfolyamatához még hozzátartozik annak említése, hogy egyetemes, nagy
jelentősége folyvást emelkedőben volt. Művészi gyakorlása a nemzeti
élet nagy eseményeihez, a nagy ünnepi játékokhoz volt kötve. Mint az
atlétika rekordteljesítményei, a zenei rekordteljesítmények is a görög
agonisztikus jellemnek megfelelően versenyek (agon), zenében múzsai
versenyek alkalmával mutatkoztak be a panhellén közönség előtt. A
zenei agon győztese nemzeti hős, mint egy atléta. A delphii pythói
versenyeket eredetileg zene számára alapították, a többi nagy
ünnepségeken (az Olympia kivételével) a zene szintén helyet kapott:
Ezzel párhuzamosan azonban egyszersmind általános műveltségi elemmé
vált a legtágabb, értelemben vett múzsai művészet , azaz költészet,
ének, tánc és hangszeres zene. A zene a görög jellemképzés főeszköze
volt; ebből a körülményből folyik külső életfolyamatának néhány egyéb
vonása is. A görögség egészére s különösen az ifjúság nevelésére
gyakorolt nagy befolyása miatt a zene felé különös figyelemmel
fordultak az elmélet emberei: Az így támadt irodalom két irányban
nevezetes. Az egész G.-t végig kíséri az a nézet, hogy a két
főhangszer, az igen jelentéktelen hangerősségű és -tartamú kithara és a
sivító, erős hangú és mindenféle hangtartamot lehetővé tévő aulos,
éppúgy, mint az egyes hangsorok, külön-külön sajátos ethos-szal,
jellemmel bírnak, a megnyugtató, nemes érzelmekre s tettekre keltőktől
a felizgató, vagy elpuhító, tehát káros hatásúakig. Ez a filozófusoknál
Platóntól kezdve a szakirodalomig gyakran ismétlődő elmélet. Platon
Állam -ában bizonyos hangnemeket kizár államkormányzói nevelése
rendszeréből. Ez a része a G.-i irodalomnak nekünk idegenszerű,
különösen absztrakt konzekvenciáiban. Mennyivel szívesebben vennők, ha
ezek mellett (ha nem ezek helyett) bírnók a legelső szakirodalom
termékeit! Pythagoras (6. század) a legelső görög zenei kísérletező,
aki ugyan tanait maga nem írta le, de egy egész sor kutatónak: az un.
kanonikos-oknak adta meg az irányt. A pythagoreusoknak számos esetben
szám-misztiká -ba tévedt elmélete a zene területén egészen helyes
utakon járt s a húrhosszúságra és a rezgésszámokra vonatkozó
megállapításaikon a legmodernebb mai tudománynak is csak éppen
változtatnia kellett, de alapjuk helyes. Annak az elvnek felismerése,
hogy a hang: rezgés, három 6., 5. és 4. századi tudós -nak nevéhez is
van kötve. Lasos volt-e ez, a dithyrambos egyik nagy mestere, tehát
maga is praktikus zenész és komponista, vagy kortársa, Hippasos, avagy
a 5.-4. századi Archytas, ma már nem lehet eldönteni. A zenetörténeti
kutatás is megindult még ugyan-. csak az Antik G. periódusában, Glaukos
(5. század) és Herakleides Pontikos (4. század) műveivel. Sajnos,
mindkét irányú művekből semmit vagy elenyészően csekély maradványokat
bírunk ahhoz, hogy teljes ítéletet alkossunk felőlük; de így is
megállapíthatjuk a zenei gyakorlat és az elméleti s történeti
vizsgálódás karöltvejárását s fejlődését. Mint minden művészet terén,
itt is csodálatosan örök értelmű a görög szellem alkotása. Ebből a
szűkre szabott vázlatból kivehető, hogy a G. a görög élet minden
rétegét áthatotta. A gyermekek nevelésének lényeges része volt a
kultuszok szertartásaiban, a hadi életben, az egyéni élet
főmozzanataiban (társas együttlét, nász, temetés), a közönség
lélekemelő ünnepségein (nemzeti ünnepeken vagy az Odeionok koncertjein)
egyik, vagy éppenséggel a legfőbb programpont volt, az irodalom költői
részét át meg áthatotta, filozófusok elmélkedtek etikai jelentőségéről,
kutatók foglalkoztak történetével s a szorosan vett zeneelméletet
szakemberek alaposan tárgyalták. Most már vizsgáljuk meg a G. lényegét.
A G. elmélete nem csupán a már említett pythagoreus kanonikosok
mérésein alapul. Ezek megállapításai bizonyos vonatkozásokban döntőek
maradtak mindvégig, így pl. abban a tekintetben, hogy a görögök
konzonáns hangoknak csakis az oktávot, quintet és quartot tekintették,
mert ezek egyszerű húrarányokkal (1 : 2, 2 : 3, 3 : 4) fejezhetők ki;
de egy másik vizsgálati irány, a harmonikos-oké, melynek Aristoxenos
(Kr. e. 4. század) a feje (már a következő korszakban) s mely a hangok
magassági különbségeit vizsgálta, először teremtett alapot rendszeres,
de egyszersmind a gyakorlaton alapuló összefoglalásra. A görögőknek ez
a kétféle vizsgálati és tárgyalási módja szintén teljesen modern. A
harmonikusok-nak is voltak olyan megállapításaik (így az egész- és
félhangok mellett harmad- és negyedhangok mérése), melyek alapvető
jelentőségűek az Antik G. felfogására. Mindkettő megegyezik abban,
hogy, a G. tényleges fejlődésének megfelelően, a húros hangszer alapján
áll. Az aulos minden túltengése mellett, e korszak vége felé és a
következő egész korszakban a G. elméleti alapja mindig a kithara
maradt; a valóságban sem történt más, mint hogy a görög művészetek
általános fejlődésmenetének megfelelően, a kitharán elért fokonkénti,
lassú vívmányokat átvitték az aulosra, illetve kihasználták utóbbinak
azt az előnyét, hogy az aulos, az állandóan egyenlő húrszámú és
egyszerre csak egyféleképpen felhangolható lanttal szemben, a lyukak
számának tetszésszerinti szaporításával nagy hanggazdagságot jelentett
s a lyukak megfelelő befödésével tetszésszerinti hangok létrehozatalát
engedte meg. A görögöknek a zenei hangközökről való nézetét már
érintettük. Oktáv (dia-pason), nagy quint (dia-pente) és nagy quart
(dia-tessaron és syllabe) az elfogadott konszonanciát (symphonia)
alkotó intervallumaik. A nagy terc és szext szerintük disszonanciát
(diaphonia) - bár elfogadható disszonanciát - alkotott. A nagy szekund,
mely a quart és quint különbsége az oktávában, az ő nézetűk szerint is
disszonáns. Ezt tekintették a hangemelkedés egységének (tonos). A quart
két-két hangjának felezését félhangnak (hemitonion) nevezték s az oktáv
és quint szerinti sorozat legkisebb egységének tartották. Ugyanezt a
hangot kezdetben diesis-nek is nevezték, ezt azonban talán a Kr. e.
6-4. században gyakorlatban volt un. újabb enharmonia korában annak
az 1/4 hangköznek jelzésére használták, melyet pl. e és f vagy h és c
között a hangsiklás egy nemével tényleg énekeltek. A harmonikusok 1/3
hangközének s az 1/4 különböző hányadaival való számításainak csak
elméleti jelentősége van. Ezek a görög nézetek a modern felfogástól és
érzéstől meglehetősen eltérők. Hangsor tekintetében a legősibb és
legprimitívebb s egyszersmind sajátosan görög egység, amellyel a G.
számolt, az un. diatonikus tetrachord volt, pl. - a régi G.-i gyakorlat
szerint magasabb hangról haladva a mélyebbre - e' d' c' h' vagy a g f
e. Itt a görögök szerint legkisebb konszonáns hangköz, a quart áll
előttünk abban a szerintük egyetlen lehetséges; természetes (a fül
által felfogható) tagolásban, hogy a két határhang között még csak
kettő különböztethető meg jól, még pedig úgy, hogy amíg lehet, az
osztás egész hangot ad és a maradék alant mutatkozik. Így négy hangfok
jön létre (tetrachordon, azaz négy húrhang), melyből a három felső két
egész hangot ad, a harmadik és negyedik pedig egy félhangot (diatonon,
azaz végig tonos szerinti), számokban kifejezve: 1, 1, 1/2. A két
határoló hangot később rögzítettnek (hestos, álló), a két közbülsőt
változónak (kinumenos, mozgó) nevezték s a tetrachord hangjainak két
fő-változatát, mint ők mondták, két melódiafajt (genos) különbőztettek
meg a diatonikuson kívül, a chromatikust ( színezett ), melyben a
sorrend egy kis terc és két félhang, pl. a fis f e, azaz: 11/2, 1/2,
1/2 (sőt így is: 13/4, 3/8, 3/8 és [3/2 + 1/3], 1/3, 1/3) és
enharmonikust ( hangzatban maradó ) ezzel a sorrenddel: nagyterc és két
negyedhang, pl. a f' e, azaz: 2, 1/4, 1/4. Olyan változat, mint amilyet
chromatikusnál említettünk, volt több is, ezek voltak a színezések
(chroai) - a harmonikusok elméletében. Természetesen a kanonikosok a
tetrachord 4 hangjának a viszonyát méréssel fejezték ki. A diatonikus
tetrachord (azaz quart = 4 : 3) osztása szerintük két egész hangot ad
(esetenként 9 : 8) s a félhang értéke egy 256:243 értékű maradék
(leimma). Azonban tudatában voltak annak, hogy ez a félhang kisebb a
valóságosnál, azaz egy tonos felénél. Megállapították, hogy ha az ő
256:243 értékű félhangjukat levágják a normális egész hangból, ennek a
húron történt lemetszése után egy 2187 : 2048 hányaddal kifejezhető
metszet (apotome) marad vissza, mely csakugyan nagyobb egy félhangnál.
Mind a három nem -ben többféle mérési eredményt hagytak hátra (6
diatonikus, 5 chromatikus és 4 enharmonikus). Közben szerepelnek a mai
arányszámok is, pl. 15:16 a félhangra és 4 :5 a nagy tercre. A mérések
közül Archytas-nak van legnagyobb érdeme. Látszik, hogy Aristoxenos
szimplex hangközelméletéhez képest pontosabb mérésnél (és a
gyakorlatban is) pl. a normális diatonikus tetrachord valóságos osztása
ingadozó volt, a két egészhang váltakozó nagyságú volt, maga a félhang
sem maradt eszerint mindig egyazon értéknek, továbbá, hogy a második
egész hangköz volt többnyire a nagyobbik (8:7). A tetrachord -
maradjunk általános gyakorlat szerint a diatonikusnál - azonban csak a
kiindulási egység volt. A hangsort tetrachordok egymás mellé
állításából létesítették. Legelső lépés a tetrachord megkettőzése. A
fenti példát véve: e' d' c' h a g fe. Ez az un. oktochord (8 húrhang).
Ebben 4 rögzített határhang van (e' c' a f). A pythagoreusok ezeknek a
számait (6-8-9-12) felséges aránynak találták, ezt vitték át a bolygók
pályájára, ez a 4 szám a szférák zenéje -nek arányszáma. Meg kell
azonban jegyeznünk, hogy ez a nyolc hangból álló sor a nemzeti
hangszeren, a lanton tényleg nem volt meg. A lant csak 7 hangot adott.
Hangolása pedig Terpandros előtt e' d' h' a g e d volt. Ahhoz a quarton
alapuló rendszerhez és elmélethez képest, melyet eddig kifejtettünk, -
hiszen aszerint a hangolás is quartokon és oktávokon alapul: a d' d g,
a e e' h és g c' c' f - itt a két alkotható tetrachord e' d' h' a és a
g e d két-két határhangja, e' a és a d quintek, quartok csak a közbülső
hangok (e' h, d' a stb.). Riemann ezt félhangnélküli quint-rendszernek
nevezi (anhemitonikus pentatonika) s azt hirdeti, hogy ez a már
primitív népeknél is található melodika megelőzte volna a
tetrachord-rendszert. Sőt a d e g és e g a gregorián énekkezdetekben
ennek továbbélését, ill. az ősi görög rendszerben a gregorián ének
alapjait látja. Ezt az anhemitonikus pentatonikán alapuló sorozatot
különben ugyanő a régi enharmoniá-nak is nevezi s ezzel azonosítja
Olympos ama találmányát, melyet erről a nagy zenészről emlegetnek, mint
aki a 7-hangú skálából önkényesen kihagyta a c'-t és f-et. Riemann még
egy másik, későbbről kimutatott archaizáló pentatonikát is megállapít
(f' e' c' h' a f e), amelyet, mivel 2-egészhang közök is vannak benne
(c' c' és a f), diatonikus-nak nevez s a már említett chromatikus nemet
(a fis f e) e kétféle pentatonika (a fis e + a f e) egyesítésének
tartja. A folklóré-alap oly találd és az eredmény oly egyszerű, hogy
ennek a nézetnek nehéz ellentmondani. Tény azonban, hogy a történileg
előttünk álló G.-i hangsor a tetrachordon alapul. Terpandrosról az a
hagyomány, hogy a 7-húros lírán újabb hangolást hozott be (c'
kihagyása, félhang kerülése, tehát talán e' d' h' a g f e). De végül is
az itt adott két diatonikus tetrachordnak megfelelően, utóbb
megszerkesztették a 8-húrú lírát. Az oktochord még mindig csak
középértékű ahhoz a nagy hangrendszerhez képest, melyet a görög elmélet
a hangsorról tökéletes rendszer (systema teleion) néven összeállított.
Az e'-e sorhoz fent is (a' g' f' e') és lent is (e d c H) egy-egy
diatonikus tetrachordot függesztett, végül még egy legmélyebb hangot
(A) hozzávett (ezért ennek a neve proslambanomenos ). Ez az a'-A
terjedő két oktáva a görög hangrendszer. Ennek két fajtája volt. Az
egyikben, melyet ametabolonnak (változatlan) neveztek, h és a volt az
eredeti diatonikus nem szerint, a másikban, melyet metabolonnak
(változó) neveztek, h b a, azaz h és a közé beiktattak egy félhangot,
ami modulációt tett lehetővé. A rendszer közepe az oktochord. Ebben a
legmagasabb hangnak (e') a neve nete ( legutolsó ) volt, a h-é paramese
( a mese melletti ), a-é trite (harmadik, - tehát látszik, hogy a húr
szerint neveztek és számoltak), h-é paramese ( a mese melletti ), a-é
mese ( középső , - ez volt az egész rendszer sarokpontja, valósággal a
mai tonika értelmében s mivel a rendszer a'-A-ig megy, látszik, hogy
A-moll jellege volt), a g neve lichanos ( kisujj , azaz, amelyikkel
pendítették a húrt), az f-é parhypate ( a hypate melletti ) és az e-ó
hypate ( legalsó ). Meg kell mégegyszer jegyeznünk, hogy az ametabolon
lényege a h és a közti egész hangkülönbség. Ezt a tényt úgy fejezték
ki, hogy az oktochord két fele közt diazeuxis (szétválasztás) van.
Ugyanilyen diazeuxis van persze a H és A között is. Ezzel szemben a
metabolon d' c' h b kapcsolásmódot összekötésnek s ezt a négyes
sorozatot synemmenoi-nak (összekötöttek) nevezték. Mikor az e'-e
oktochordhoz fent az a'-e'-t és lent az e-H tetrachordot kapcsolták,
mindkét esetben egy-egy közös hang van (e' és e). Ezeknek synaphe
(összefűzés) nevet adtak. A négy tetrachordot is külön-külön jelölték
meg. Az, amelyikben a mese volt (a-e), t. meson (a középhangok t.-ja)
volt, a tőle elválasztott, fölötte álló (e'-h) t. diezeugmenon (az
elválasztott hangok t.-ja), az a'-e' legfelsőé t. hyperbolaion (a
legfelső hangok t.-ja) és az e-H-é t. hypaton (a legalsók t.-ja). E
legutóbbi három hangjára (d c H) ismétlődött a lichanos, parhypate és
hypate név hypaton hozzátevéssel, éppúgy, mint az előbbi három hangjára
a nete, paranete és trite név, hyperbolaion hozzátevéssel.
Természetesen a diezeugmenon-csoportban e' d' c' viseli a nete,
paranete és trite nevet, míg a synemmenon-csoportban d' c' b. Ezt a
rendszert utóbb még öt tetrachord (18 hang) terjedelemre is
kibővítették; ez a 15 hang az egész latin középkorra is kiható
teljesítménye a G.-i elméletnek. Óvakodni kell azonban attól a
hiedelemtől, hogy a fent adott modern hangelnevezések (a'-A) a görög
hangrendszer hangjainak tényleges hangértékeit, abszolút magasságait
jelentenék. Mint görög nevük is csupán a húrrendszerben elfoglalt
helyüket, a melléjük tett modern nevek is csupán helyüket és szerepüket
- görög terminológia szerint dynamis -ukat - jelölik. Ezek tetszés
szerinti magasságba tehetők át. Az egész rendszer ábrája ez (Reinach
szerint): @ Az Antik G.-elmélet imént kifejtett hangsorrendszeréből
meglehetősen egyszerű, sematikus, mondhatni mechanikus, úton alkotható
meg az Aristoxenosnál kifejtett (de nem általa feltalált)
skálarendszer, a görög hangnemek sorozata. Szigorú szabályossága végső
rendezés eredménye. Előtte kétségtelenül nagy változatosság volt. Erről
tudtak maguk a görögök is. Egy-egy skálafajt mitikus. és történeti
neveknek tulajdonítottak, még őriztek régi elnevezéseket, melyek vagy
eltűntek utóbb, vagy a nagy rendszer egyes tagjaival azonosultak. A
harmonikusoknak a 8 hangra, azaz oktávára terjedő kithara-hangolását
figyelembevevő skála-rendszere három alaptípust mutat, melyet ők dór,
fríg és lyd nevekkel jelöltek meg. A történeti fejlődésre tanulságos
három név ez. Még hallunk itt-ott ión és aeol hangnemről, ami
természetes is, hogy volt, mert hiszen a G. és költészet szorosan
összefüggött, azonban a mechanikus rendszer ezeket már nem tartalmazta.
Az ősi ión skáláról (az enharmónikus nemben) még csak tudunk képet
alkotni, de az aeolról már nem, éppoly kevéssé a lokrisiról.
Szemmellátható a dúr zene felsőbbsége a többi valódi görög törzsi zenék
felett. Ez nemcsak hogy kiszorította a többit, hanem mikor idegen
bővülés - és pedig nagymérvű - történt, a vezető szerepét továbbra is
megtartatta. A skálák rendszere határozottan mutatja, milyen erős
második összetevője az Antik G.-nek önálló nemzeti alapja mellett e
keleti hatás. Az Aristoxenos rendszerében alapvető fríg és lyd
elnevezések s Olympos neve, akire e fajokat visszaviszik, ennek
bizonyítékai. Még vannak nyomok annak megállapítására is, hogy maguk a
keleti hangnemek is többféle fejlődésen estek át. Így a lyd hangnem,
melynek syntonos (feszes), chalaros (laza) és mixos (vegyes) fajtáiról
beszél régi anyag alapján egy kései forrásunk (Aristeides
Quintilianus). Ezekből, az eredeti lyd mellett, az utóbbi is szerepel
Aristoxenos rendszeréhen, de értelme csak az ősiség ismerete alapján
van. Az Aristoxenos-féle 8-hangú oktávarendszer szigorúan a kithara
alapján áll, a régebbiekről való hagyományok azt mutatják, hogy azok
között egészen eltérő alakú is volt, így az ugyancsak Olymposnak
tulajdonított s a syntonolyddel eléggé összevágó, tehát szintén ősi
keleti tropos spondeiason: italáldozati hangnem (c' h a f e), mely a
tetrachord nagy kihagyásaira mutat, de amelynek a diatonikus dór
tetrachordhoz való hasonlósága is szembeötlő. A praearistoxenosi
hangnemek rendszerét (ha lehet így nevezni, - helyesebben: példáit,
egyes fajait) felsorolja a már említett Aristeides Quintilianus (dór,
fríg, [syntono]lyd, ión, mixolyd és chalarolyd, az utóbbi azonban
kétes), ezek egyenetlenségein s töredékességén messze felülemelkedik a
dór oktochordnak Pythagoras hírhedtté vált 6-8-9-12 arányszámától is
támogatott tekintélyén s a tökéletes rendszer -en felépülő igen
egyszerű (az őt egész és két félhang egyszerű permutációjával alkotott)
skálarendszer. Aristoxenos dór skálája e'-e, fríg skálája d'-d és lyd
skálája c'-c terjed. Ennek a három alaptípusnak a hyper- és
hypo-hangnemek szerinti kibővítése még további 6-ot eredményez, t, i.
csak az alsó tetrachord felső oktáváját kell a felső tetrachordhoz (ez
a hyper-faj) és a felső tetrachord alsó oktáváját az alsó tetrachordhoz
(ez a hypo-faj) tenni, mindkét esetben diazeuktikus egészhanggal
egészítve ki a sort fent, ill. lent. A két új dór skála tényleg benne
is van a rendszerben, azonban a hyperdór az ősi mixolyd néven járta s
ez h'-h terjedt, a hypodór pedig a-A (az utóbbi áll. az aeol hangnemmel
azonos). A hyperlyd nem szerepelt, sem a hyperfríg, melyről azt is
mondták, hogy lokrisi. Volt tehát még hypofríg (áll. ión) g-G és
hypolyd f-F terjedelemben. A három alaptípus különbsége az, hogy a
félhang helye dór hangnemben a 3-4. és 7-8., frígben 2-3. és 6-7. s
lydben az 1-2. és 5-6. hang intervalluma, azaz a tetrachordban dórnál
alul, frígnél középen, lydnél fent van. A tetrachordon a félhangnak ez
a középen és kezdeten való kiszakítása a legfeltűnőbb keleti hatás az
Antik G.-ben. Természetes, hogy a három görög nem , a diatonikus,
enharmónikus és chromatikus szerint ezek a hangnemek különféleképen
tagolhatók. A három főtípus pl. ez: @ Ezek a görög skálák nem olyan
természetűek, mint a mieink. Először is dúr- és moll-skálák közti
különbséget a görögök nem ismertek. Ezek az oktávák azonkívül
diatonikus alakjukban a közönséges hangsor egyes kiszakított részei s
igazi lényegüket pusztán a félhangok eltérő elhelyezése adja,
lényegükhöz tehát az (elnevezésül is szolgáló) alaphangok abszolút
különbsége nem tartozik hozzá (mint a tökéletes rendszernél, itt is a
fenti modern hangjelölés csak példaértelmű). Egy tekintetben azonban -
s ez fontos mozzanat - van hasonlóság a két világ skálaértelme között.
A mediáns (terc) és domináns (quint) értelme ugyan ismeretlen a görögők
előtt, azonban a tökéletes rendszer mese hangja a skálában a modern
tonikához hasonló szerepet játszott. A dór skála a hangja, a mese körül
hullámzik az e hangnemben írott dallam. Így az első delfii himnusz g'-g
közé helyezhető dór skálájában a dallam központja az itt mese helyzetű
c'. A valóságos antik és modern parallel tehát ezen az alapon így
fejezhető ki (amit különben említettünk is már): antik dór skála e'-e =
modern a-moll a-a'. A tonika középre helyezése természetes szükséglet
az egy oktáva keretén belül mozgó kompozícióknál. A görögök
megkötöttsége itt ismét a korlátok közötti tökéletes eljárás példája,
amit más művészetükben is tanúsítanak. Aristoxenos rendszere magában
foglalja a modern zenében oly természetes fogalmát az áttételnek,
transzponálásnak. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy bár az ó 13
transzponált skálája mind az imént tárgyalt skálák neveit viseli, még
pedig 7 szóról-szóra ugyanazt, s a többi is csak éppen mély és
magas jelzőkkel van még azonfelül ellátva, az Antik G.-elmélet
transzpozíciója az egész hangrendszerre vonatkozott. Aristoxenos
elméleti eljárása az volt, hogy a mese-t a-tól félhangonként emelte
a'-ig s így 13 transzponált rendszert kapott, melynek középső
oktáváját az e'-e diatonikus dór alapskálára vonatkoztatta, Mivel
Aristoxenos az a ais h c' cis' d' dis' e' f' fis' g' gis' a'
mese-sorozatról azt tanította, hogy a dór a után egy-egy egész
hangmagasságban vannak az alapjelentőségű fríg és lyd transzponált
rendszer mesé-i, ezek a hangok h és cis, a lydtől a mixolyd félhang
távolságra van, tehát ennek mesé-je d', a hypodór, hypofríg és hypolyd
transzponált rendszerek mesé-i egészhangközökben így jönnek egymásután:
e, fis, gis. Dynamis-uk szerint ezek a hangok mind mesé-k, ellenben
thesis-ük szerint e hypate meson, fis parhypate m., gis lichanos m.
stb. az eredeti diatonikus dór skálában, azaz az eszerint hangolt
kitharán.
Forrás: Zenei lexikon