Guzmics

Izidor László, bekonybéli szt. benedek-rendi apát és iró, szül. a Jánosfa községhez tartozó vámoscsaládi malomban (Sopron) 1786 ápr. 7., megh. 1839 szept. 1. Budai József, anyai nagybátyja, szentgyörgyvölgyi plébános, iskoláztatta Alsó-lendván, Kőszegen, Szombathelyen és Sopronban. Már mint tanuló megismerkedett Faludi, Báróczy s az ókori klasszikusok műveivel. 1805 okt. 28. belépett a pannonhalmi Szent benedek-rendbe. Pannonhalma vallási és nemzeti nagy emlékei jelentékeny hatást tettek a későbbi egyházi s hazafias iróra. Mint tehetséges növendéket 1809. a győri főgimnáziumban alkalmazták kezdő tanárul, ahonnan a főmonostorba, majd 1812. a pesti központi papnevelőbe küldötték, hol négy évet töltött a hittudományok hallgatásában. Itt ismerkedett meg Lafontaine és Herder műveivel, valamint a hazai irodalommal. Első irói zsengéin kivül itt alapította meg néhány társával a Magyar Társaságot, melyből utóbb a pesti növendékpapság irodalmi iskolája keletkezett. A teologiai doktorság koszorujával hagyta el Pestet, s 1815 aug. 23. áldozó pappá szentelték és a pannonhalmi főmonostorban megkezdte tanári pályáját, 17 évet töltve el a dogmatika tanításában. Mint tanár nem csupán tanítója, hanem egyszersmind nevelője is volt hallgatóinak s már tanári pályája elején megkezdte irói munkásságát, számos nyelvészeti, főleg pedig hittudományi értekezést küldve a különféle folyóiratokba. Ugyancsak Pannonhalmán lépett föl a magyar haza katolikus és mindkét protestáns felekezete közti vallás unió eszméjének harcosaként, melyet ritka nemes hévvel és rajongó lelkesedéssel akart megvalósítani. Pályája első szakában az uniót tárgyaló művein kivül főleg dogmatikai munkákat irt, de emellett egyre fokozódó mértékben művelte a magyar nemzeti irodalmat is, ugy hogy alig volt folyóirat vagy zsebkönyv, amelyet kisebb cikkekkel, értekezésekkel, prózai vagy költői dolgozatokkal ne gazdagított volna. Egyik nyelvészeti dolgozatával fölkeltette Kazinczy figyelmét is, aki nyomban levéllel kereste őt föl. E levél lett kiinduló pontja egy kilenc évig tartó szoros baráti viszonynak, melynek csak a halál vetett véget, amennyiben Kazinczy utolsó levele halála előtt egy héttel kelt. G. a nyelvujítási mozgalomban nem játszott ugyan kiválóbb szerepet, de lelkesen felkarolta Kazinczy törekvését; folyton hirdette elveit s ő maga is mint iró, a merészebb neologusok közé tartozott. G. is tagja volt azon huszonkét iróból álló választmánynak, melyet a nádor a megalakítandó akadémia alapszabályainak kidolgozása ügyében egybehítt, s az alakuló gyülésen a nyelvtudományi osztályba negyedik, vidéki rendes taggá választották. Általában egyike volt az akadémia legtevékenyebb munkásainak. Részt vett a nagy szótár előmunkáltaiban; számos műről biráló véleményt adott s hosszu sorozatát irta meg az eredeti, kisebb-nagyobb értekezéseknek. Novák Krizosztom főapát halála után rendtársai a főapáti méltóságra 42 szavazattal harmadik helyre jelölték ki. Kovács Tamásnak, az uj főapátnak beiktatása ünnepére Pannonia századjai c. nagyobb terjedelmü alkalmi költeményt irt hexameterekben. G. alkalmai verseket irt, melyek egészben véve hijával vannak a valódi költőiségnek. Kazinczy költői iskolájához csak annyiban tartozott, hogy neki is az eszményiség volt fő elve; egyebekben a deákos iskolának hagyományait követte. Alkalmi költeményein kivül irt még több dalt, leginkább szonett-alakban s néhány epigrammát. Pályája későbbi szakában már nem igen verselt. Ezeken kivül irt még prózában négy elbeszélést és hat drámát, melyek mindegyike Szeder Fábián Uránia cimü zsebkönyvében jelent meg, amely vállalatnak G. ugyszólván lelke volt. Kovács Tamás főapát, méltányolva G. sokoldalu irodalmi munkásságát s tanári pályán szerzett érdemeit, 1832. bakonybéli apáttá nevezte ki, Ferenc király megerősítő határozatával. Mint bakonybéli apátnak nyugalmas állása reá nézve csak fokozott tevékenységnek lőn forrásává. 1832. meginditja az Egyházi Tár c. folyóiratot, melynek egész haláláig nemcsak szerkesztője, hanem ugyszólván lelke is ő volt. Ő irja bele a legtöbb és legbecsesebb cikkeket, amelyek közül főleg a Religio, Hit c. terjedelmes tanulmánya mind ékes nyelvénél, mind alapos ismereteinél fogva egyházirodalmunk egyik kiválóbb terméke. Szintén nevezetes s a maga idejében nagyhatásu volt a Szentirás iránti legujabb nézetek cimü, Strauss Dávid ellen irt kritikája. Egyházirodalmi működésén kivül G. apátsága éveiben még nyelvészeti s főleg hellén tanulmányairól nevezetes. Szándéka volt a görög irodalom főbb remekeit magyarra átültetni; terve megvalósítását azonban halála megakadályozá, ugy hogy csak Theokritos idilljeit, Sophokles Oidiopus királyát és Euripides auliszi Ifigeniáját fordíthatta le. Anakreon-fordítása elveszett, a tauriszi Ifigenia és Aiskylos Agamemnonja pedig töredékben maradt hátra kéziratai közt. Toldy itélete szerint ez időben Kazinczyn és Kölcseyn kivül egyedül G. felelt meg a műfordítás magasabb követelményeinek. Hellén műfordításain kivül említést érdemelnek még Herderből fordított cikkei. Mint apát még a rend növendékeit is tanította s nagy tevékenységet fejtett ki az apátság felvirágoztatásában. Élte alkonyán az a kitüntetés érte, hogy az akadémia 1838. Széchenyi Istvánnal és Teleky József gróffal együtt őt is tiszteleti tagjának választotta. Tudományos munkásságát tovább akarta folytatni s Az erkölcsi világ története cimen nagyszabásu munka megirását tervezte, melyhez éveken át gyüjtötte az adatokat, azonban halála meggátolta terve kivitelében. V. ö. Zoltvány Irén monográfiáját, G. J. életrajza (Budapest 1884).

Forrás: Pallas Nagylexikon