lob (inflammatio, phlogosis). Az orvosi tudomány legnagyobb
jelentőségü folymatainak egyike, melyen a betegségek legnagyobb része lapszik.
Rendkivül változó megjelenése és lefolyása már az ókori orvosok előtt bizonyos
kardinalis szimptomák felvételét tette szükségessé, melyhez a Gy. fogalmát
kötötték. Aurelius Cornelius Celsus (Kr. u. 45.) calor, rubor, tumor és dolor
szavakkal foglalja össze (hő, vörösség, daganat, fájdalom) s noha nem ritkán
hiányzik egyike v. másika ezeknek az alaptüneteknek, mégis mind a mai napig
fentartották e meghatározást, kibővítvén azt egy ötödik szimptoma, a functio
laesa (szenvedett működésképesség) felvételével. A Gy. a mai megítélés szerint
lokális táplálkozási zavar, melyet a vérkeringés rendellenességei hoznak létre,
melyeket ismét a legkülönbözőbb okok (idegbaj, mekanikai és vegyi inzultusok,
hőbehatás, fertőzés stb.) okozhatnak. A vér odaáramlásának (congestio)
rendkivüli fokozása miatt a hajszáledények erősen megtelnek, az illető testrész
élénk vörös lesz. A nagymennyiségü vér nagyobb melegelbocsátó felületet ad az
edényeknek, ezért a testrész melegebbnek tetszik. noha ez csak látszólagos s a
gyuladt terület nem hogy tulhaladná az egész test hőmérsékét, de el sem szokta
azt érni. A Gy.-terület megdagadása egyrészt a vérbőség, másrészt a képződő
izzadmány által magyarázható meg; az ézrőidegekre ez nagy nyomást gyakorol s az
izgatott idegek teszik oly fájdalmassá és müködésre képtelenné a gyuladt részt.
Górcső alatt nézve átlátszó állati részeken, p. élő béka nyelvén, hashártyáján
stb. a lob elváltozásait, először verőér-, majd vivőér- és
hajszáledénytágulást, ezekben az áramnak meglassulását észlelhetni. Amig addig
a vérsejtek az edény tengelyében haladtak, a falak mentén pedig csak tiszta
vérsavó folyt, lassankint a széleket is ellepik a vérsejtek, különösen a
fehérek, melyek egyike s másika csakhamar tapadni kezd az edény falához. Nem
sokkal ezután megindul a sejteknek, főleg a fehér vérsejteknek az edényfalon
keresztül való vándorlása (diapedesis), mely mind nagyobb fokot ér el a véráram
meglassulásával arányban, ugy hogy a keringés megszüntekor (statis) 6-10 szeres
rétegben vehetik körül a vérsejtek azt edényt a szövetközökben. A
lobfolyamatoknak ez a felismerése legujabb keletü.
A Gy.-nak nyilvánulása az egyes szervekben igen különböző.
Felületes szerveknél Katarrus keletkezik s izzadmány képződik. Mélyen fekvő
szervek állományának Gy.-át parenchymatosus lobnak, ha pedig főleg a
megtámasztó kötőszövet betegedett meg, interstitialis lobnak nevezik. Az
ilyenkor képződő izzadmány, mely magában a szövetközökben kénytelen
elhelyezkedni, infiltratum nevet visel. Felületes szerveknél a Gy.
desquammativ, vagyis a felületes sejtek leválása által jellemezett lobban
szokott leggyakrabban nyilvánulni. Máskor degenerációk (l. Elfajulás) állnak
be, máskor elgenyed a szerv. midőn tehát a genyes infiltráció felolvasztja az
alapszövetet is s tályogot vagy fekélyt képez. Sulyos esetekben nekrozis (l.
Elhalás) áll be, ekkor a szövetnek kiterjedt, már puszta szemmel észrevehető
részei elhalnak. E utóbbiak a változó viszonyokhoz képest szétfolyhatnak,
koagulálhatnak, elsajtosodhatnak, v. ha fertőzés járul az elhaláshoz,
üszkösödhetnek (grangraena). A Gy. megszünte s a gyógyulás a vérkeringés
épségének visszaálltával kezdődik. Ilyenkor a lobtermények felszivatnak
(resorptio); a szövethiányok regeneráció által pótoltatnak. Ez néha tökéletes,
ha az elpusztult szövettel egyenlő értékü ujabb képeztetik (restitutio ad
integrum) v. tökéletlen, hegszövetből álló. A Gy. lefolyása akut (pár órától
6-8 napig tartó) vagy krónikus; az időtartam első sorban a Gy. okának
természetétől, másodsorban a folyamat sulyosságától függ.
Forrás: Pallas Nagylexikon