Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
háború war
háború warfare
háború borz... horrors of ...
háború elke... inevitabili...
háború elke... inevitabili...
háború előt... ante-bellum...
háború előt... pre-war yea...
háború köve... aftermath o...
háború pusz... dogs of war...
háború rabl... dogs of war...
háború romb... dogs of war...
háború után... post-war
háború utóh... aftermath o...
háború vesz... hazards of ...
háborúba so... to plunge i...
háborúban in the fiel...
háborúellen... antiwar
háborús warlike
háborús wartime
háborús bűn... war crime

Magyar Magyar Német Német
háború Krieg (r)
háborúban m... kriegsbesch...
háborús bűn... Kriegsverbr...
háborúzik &... kriegen

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Háboru

Minden rendezett államban arra rendelt hatóságok (biróságok) vannak, amelyek a polgárok között felmerült s közös egyetértéssel el nem intézhető jogvitáknak a törvény által megállapított eljárás szerint eldöntésére hivatvák s egyedül illetékesek, s amelyek határozatainak a felek magukat alárendelni tartoznak. ily hatóságok hiányában, ha a felek választott biróság v. a jogvitának más békés megoldásában meg nem állapodnak, a jogvita eldöntésének csak egy módja van, az önbiráskodás, az önsegély. Minthogy az állami szuverénitásból kifolyólag államok fölött birói hatalommal felruházott hatóságok nem képzelhetők és nincsenek, az államok között felmerült jogvitának, békés megoldás hiányában, csak egy megoldhatási módja van, a fegyveres önbiráskodás, a fegyveres önsegély, amelynek neve - háboru. A H., eltekintve az azzal járó vér- és pénzáldozatoktól, mint önsegély, az önsegélynek mindamaz árnyoldalaival bir ugyan, amelyek annak mint jogsegélynek értékét nagyon problematikussá teszik, mindazáltal éppen azért, mert önsegély, mert alapja jogvita, célja a jogvitának eldöntése, a H. lényegileg «jogsegély» s ennélfogva «jogintézmény», s mint ilyen nemzetközi jogi szabályozásnak tárgyát képezheti. Ez a szabályozás soha sem lehet ugyan tökéletes, mert a H. tökéletlen jogintézmény, de ez az alapeszmének helyességét nem érinti. Az alapeszmének helyességét pedig legjobban bizonyítja az, hogy csak igy lehet a H.-t civilizálni, iszonyain a humanizmus érdekében enyhíteni, s az eddigi eredmények alapján, amelyek mellett nem áll többé egész kiterjedésében a régi tétel: «inter arma silent leges», annak felismerésére jutni, hogy az örökbékének eszményképe habár meg nem valósítható, de végtelenül megközelíthető. A H. jogintézmény minőségén nem változtat annak esetleges jogtalansága, épp ugy mint a per nem szünik meg per lenni azért, mert az érvényesíttetni kivánt igény teljesen alaptalan.

A H.-nak nemzetközi jogelvei azért az igazságtalan H.-ra is állanak. Igazságtalan a H. akkor, ha a nemzetközi jog elfogadott szabályaival ellentétben áll, igazságos akkor, ha a nemzetközi jog által elismert jogos indokon alapszik. Ily jogos indokot a puszta államérdek, politikai célszerüségi tekinteteket nem képezhetnek. A H. mint «jogintézmény» nem lehet pusztán «politikai eszköz», de a jogos indokból támasztott H.-t politikai eszközül felhasználni igen is lehet. Jogos indokot képeznek ellenben: komoly jogsértés, birtokháborítás, ilyennel történt veszélyes fenyegetés; az állami s nemzeti jogfejlődésnek akadályozása, az általános világrendek súlyos megsértése. H. elvileg csak államok között képzelhető, hadfeleknek tehát első sorban csak államokat lehet tekinteni. A nemzetközi jog mindazáltal állami célokért fegyvert ragadott politikai pártot; az államhatalomtól megbizást nyert, v. ily megbizás nélkül is, de jóhiszemben politikai célokat követő szabadcsapatokat (franc-tireurs) hadfeleknek elismeri, feltéve, hogy szervezett hadseregképen lépnek fel és működnek. ez kiváló fontosságot polgári háboru alkalmával nyer. A nemzetközi jog elvei tiltják, hogy bármelyik fél a másik félnek embereit büntető törvény szerinti elbánás alá vehető lázadóknak tekintse. A szabad csapatoknak példája ujabb időből a Garibaldi csapatjai. A nem politikai célokból v. csak politikai célok ürügye alatt alakult rablócsapatok ellenben nem hadfelek, habár katonailag szervezvék is.

A támadó H.-t hadüzenetnek kell megelőznie, s habár a mai gyakorlat a mult időkben szokásban volt ünnepélyes formaszerüségekhez nem ragaszkodik, a hadüzenetet magát szorosan megköveteli. Az ellenfélhez közvetlenül intézett izenet helyett azonban a hadüzenet általános közhirdetmény alakjában is történhetik, s a feltétlen hadüzenetet pótolhatja annak kijelentése is, hogy a kijelentő a másik államnak bizonyos cselekményét casus belli-nek fogja tekinteni. A hadüzenetben az ellenfélnek annyi időt kell engedni, hogy engedékenysége által a H.-nak elejét vehesse. A hadkezdés (Kriegseröffnung) ellentétben a régi természeti jog tanával, nem jelenti többé a jogállapotnak teljes megszünését, s a társadalomnak v. legalább a hadviselő államoknak visszaesését a «bellum omnium contra omnes» állapotába, de a H.-val járó szükségállapotnál fogva a fennálló jogot részben felfüggeszti, részben módosítja; a békejog helyébe kivételes jogkép, a békejogot módosító háborujog (Jus belli, Kriegsrecht. Droit de la guerre) lép. A modern H.-jognak főalapelve az, hogy a H.-t az államok egymás között viselnek, magánszemélyek között v. magánszemélyek ellen H.-nak helye nincs. Ellenségek a szónak tulajdonképeni értelmében, v. közvetetlen ellenségek a hadviselő államok, illetve ezeknek személyesítői az államfő, és az állami politikának vezetői: a magánszemélyek mint ilyenek nem ellenségek, de igen is «közvetett ellenségek» annyiban, amennyiben az állam által folytatott harcban mint a hadseregnek tagjai személyesen részt vesznek.

Az ellenségek sem tekinthetők jogfosztott lényeknek, kik ellen minden meg van engedve. Annak a felfogásnak, hogy az ellenséges hadsereg csak közvetett ellenség, jótékony eredménye az a felfogás, mely az Oroszország kezdeményezésére Pétervárott 1868 dec. 11. az összes európai államok által elfogadott nyilatkozatban kifejezésre is jutott, hogy a hadviselő államoknak egyedüli jogos célja nem az öldöklés, hanem az ellenség hadierejének gyöngítése, amely célból az emberek minél nagyobb számának harcképtelenné tétele teljesen elegendő. Ennek folyománya bizonyos s jelesül olyan harceszközöknek mellőzése, amelyek feltétlenül haláltokozók, v. a sebesültek fájdalmát növelnék. Igy ellenkezik a nemzetközi jog szabályaival, megmérgezett fegyvereknek használata; mérgeknek, kontagiumnak az ellenség földjén terjesztése; tiltvák az oly fegyverek, melyek céltalan fájdalmakat okoznak, igy p. vágott ólom v. üvegdarabok puskagolyó helyett; az említett pétervári nyilatkozat szerint tiltvák a bombaszerü puskagolyók, amennyiben 400 grammnál kisebb súlyu lövetek robbanó, gyulékony anyagokkal nem tölthetők; tilos szárazföldön láncgolyóknak, tengeren tüzes golyóknak, szurok füzéreknek használata; tilos oly vadnéptörzsöknek felhasználása, amelyek a civilizált hadviselés megértésére, a civilizált népek erkölcseinek tiszteletben tatására képtelenek; tilos az orgyilkosságnak minden nem; ölni csak a harcban szabad, harcon kivül gyilkolni becstelenség, tilos a felbujtás büntettek elkövetésére habár a hadviselésre előnnyel járna is, a tisztán politikai büntettek kivételével; a tényleges harcban a hadseregek csak saját lobogóik és zászlóik alatt jelenhetnek meg, s csak mint «nyilt ellenségek» harcolhatnak, habár egyébként az ütközeten kivül a cselnek használata megengedett dolog. A megszállott ellenséges területet illetőleg a következő főelvek irányadók: a kiszorított kormányhatalom helyébe a megszálló hadsereg katonai hatalma lép. A lakosság tehát ennek, lé nem a kiszorított saját kormányának tatozik engedelmességgel, amelyért a status quo ante (előbbi állapot) helyreállítása után felelősségre nem vonható. A megszálló hadsereg általános intézkedéseket tehet, p. adót kivethet stb., azoknak érvénye nem támadható meg az alapon, hogy az alkotmánynak v. az ország törvényeinek meg nem felelnek. De viszont a hadseregnek csak ideiglenes jellegü intézkedésekre kell szorítkoznia, amilyen ideiglenes jellegü a megszállás maga, s csakis olyanokra, amelyek a hadviselés érdekében szükségesek. Igy jelesül a rendes birósági eljárás helyett: a rögtönbirósági, a haditörvényszéki eljárásnak életbeléptetése csak komoly és sürgős veszély esetében, s csak előzetes kihirdetése mellett igazolt. Irányadó momentum az is, vajjon a megszállás kizárólag hadviselési célokból v. végleges megtartási szándékkal történt-e. Nyilt városokat szükség nélkül lődözni nem szabad. Erődöknél a megszállott erőd parancsnoka a lakosságot a bekövetkezhető veszélyekre figyelmeztetni tartozik, s a távozni akarókat ebben nem akadályozhatja; viszont a távozni nem akarókat is kiutasíthatja, ha ezt a védelem érdekében szükségesnek tartja; a kiutasítottakat azonban, ha az ostromló hadsereg saját érdekében őket távozni nem engedi, visszafogadni köteles. Az érdekellentétet itt legtöbbnyire az élelmi szerek kérdése idézi elő. A bombáztatás szándékáról, ha ez a sikernek kockáztatása nélkül történhetik, az erőd parancsnoka eleve értesítendő, hogy a civil lakosság, különösen a nők s a gyermekek biztonságba helyeztessenek. Strassburg ostrománál a német hadsereg a nőknek és gyermekeknek szabad távozást engedett. Az ellenséges kormánynál akkreditált diplomatákkal szemben irányadó az, hogy ezek semleges hatalmaknak képviselői; a megszálló hadsereg tehát rendesen ugy tekinti őket, mintha ideiglenesen a saját kormányánál akkreditálva lennének, s működésöknek szabadságát csak annyiban szorítja meg, amennyiben ez a hadviselés érdekében elkerülhetetlenül szükséges. A sebesültek iránt elfogadott humánus elvekről l. Genfi szerződés.

A hadi foglyokra irányadó irányadó elv az, hogy a hadi fogság nem büntetés. A hadi foglyokat bántalmazni, kinozni, polgári viszonyaiknak s rangjuknak meg nem felelő munkákra kényszeríteni nem szabad. Épp oly kevéssé kényszeríthetők oly közlésekre v. felvilágosítások adására, amelyek az ő hadseregöknek ártalmára lehetnének, annál kevésbé arra, hogy a harcban hadseregök ellen tényleg részt vegyenek. A szökevény hadi fogoly üldözés közben megölhető, e elfogatás esetében a megkisérlett szökés miatt nem büntethető. A hadi foglyoknak kölcsönös kicserélése a hadviselő felek szabad kiegyezésének képezi tárgyát. A hadifogság megszünésének másik módja a becsületszóra (parole) való elbocsátás, melyet azonban sem a hadi kormány engedélyezni, sem a hadi fogoly elfogadni nem tartozik. A becsületszó mint közjogi aktus azt jelenti, hogy a becsületszóra elbocsátott a H. tartama alatt az őt elbocsátó állam ellen harcolni nem fog, kivévén a későbbi esetleges kicserélés esetét, amidőn az illető nem többé becsületszóra, hanem a kicserélés alapján szabad. A szószegő isméti elfogatása esetében haditörvényszékileg halálra is itélhető. A becsületszóra elbocsátott, ha saját kormánya a becsületszó lekötését nem helyesli, fogságába visszatérni tartozik. Az elbocsátásnak ez a neme csak tiszteknél szokásos. Az alsóbb rangu tiszt, ha felsőbb rangu tiszt is fogságban van, becsületszavát csak ennek engedélyezésével kötheti le. Szökevények, kémek, árulók haditörvényszéki elbánás alá esnek. Azonban katonai személyek, akik mint felismerhető nyilt ellenségek az ellenség táborába, habár kémkedési célból, behatolnak, ugyszintén kémszemlén levő csaptok kémeknek nem tekinthetők. Árulóknak tekintendők ellenben azok, akik a hadseregnek, amelynek körében vannak, hátrányára bár törvényes uton v. megengedett módon szerzett adatokat az ellenséggel közölnek, akik az ellenséghez utmutatókul önkényt szegődnek, vagy mint utmutatók a csapatokat szándékosan félrevezetik. A kém v. áruló azonban, akinek megszöknie s hadseregéhez visszatérnie sikerült, isméti elfogatás esetében a szökés előtti cselekményeért büntetés alá nem vehető. A megszálló hadseregnek hatósága a megszállott tartomány fölötti légürre is kiterjed, amennyiben az a tényleges uralomnak alávethető, tehát körülbelül ágyulövésnyi magasságra. A léghajó a francia-német háboruban kezdett nagyobb szerepet játszani. Az abból felmerülhető érdekes kérdések részletes szabályozása a jövőnek feladata. Hogy a rablók, a hadsereg nyomában préda után járni szokott marodeurök haditörvényszéki elbánás alá kerüljenek, az a közönséges jog szerint sem kifogásolható. Ellenben csak a H.-jog mint kivételes szükségjog igazolja a hadi lázadóknak (Kriegsrebelle), vagyis azoknak haditörvényszéki üldözését, akik a megszállott területen a megszálló hadsereg v. az által felállított hatóságok ellen fegyvert fognak. A régi felfogást azonban, amely szerint az ostromló hadsereg parancsnoka az ostromlott erőd parancsnokát halálbüntetés terhe alatt szoríthatja megadásra, a modern H.-jog méltán elveti. Büntetni csak büntettest szabad. A parancsnok, aki a reá bizott erődöt, bár a siker minden reménye nélkül védelmezi, kötelességét teljesíti.

Minthogy a H. «harc államok» és nem «harc magánszemélyek» között, a H. dacára a magánjog terén a békés viszony s a békejog irányadó. Még Grotius Hugó (l.o.) De jure belli ac pacis c. alapvető munkájában csakis a nőknek megbecstelenítését tartja jogilag megengedhetetlennek; a védteleneknek, gyerekeknek, betegeknek, nőknek, aggoknak bántalmazását, rabszolgaságba hurcolását, lemészárlását nem a H.-jog szerint, hanem csakis erkölcsi indokokból kárhoztatja. A modern H.-jog a személyes szabadságot, becsületet, személyi és vagyonbiztonságot az egyesek magánjogának tekinti, melynek a H.-ban is lehetőleg sértetlennek kell maradnia. A H.-jog csak államcélok s hadászati célok érdekében fekvő intézkedésekre jogosít. Az elv tehát az, hogy a magánjog a H.-jognak olyképen van alárendelve, mint béke időben a köz- és államjognak, Az államjog a maga érdekeinek - mint a magánérdeknél magasabb közérdeknek - a magánjogot sok tekintetben alárendeli ugyan, de elismeri s meg nem semmisíti. A modern H.-jogról ugyanez áll. Különösen Vattel volt az, aki ezen a téren is a humanus hadviselés igényeinek nemzetközi jogi kifejezést adott, s a modern H.-jognak igazságosabb elveit népszerüsítette. A régi felfogás az ellenség vagyonát különbség nélkül uratlan vagyonnak tekintette, mert az ellenségnek tekintett polgároknak jogalanyiságát el nem ismerte. A győztes fél azért az ellenség ingó vagyonát elrabolta, tönkretette, az ingatlant elfoglalta vagy elpusztította. A modern nemzetközi jog különbséget tesz közvagyon és magánvagyon között. A közvagyont a győzte ellenség elfoglalhatja. Ide tartoznak nemcsak a hadviselésre közvetlenül szükséges tárgyak, fegyverek, raktárak, készletek, a hadi pénztár, de nyilvános épületek, állampénztárak, pénzügyi jövedékek stb. is. Mindezeknek elfoglalása az ellenség erejét gyöngítvén, a H. céljában - a győzelemben - találja igazolását. A magánvagyon ellenben a szükségjog határain tul foglalásnak tárgyát nem képezheti. Idegen államterületnek elfoglalása s a győztes állam területéhez csatolása a lakosság államjogi viszonyaiban idéz elő változást, de a magánjogi viszonyokat nem érinti. Sőt korunkban a közvagyonban is különbséget tesznek. A foglalás joga csak az államcélokra szolgáló vagyonra szorítkozik. A társadalmi, nemzeti, egyházi, iskolai, közművelődési, tudományos célokra szolgáló vagyon, templomok, kórházak, iskolák, könyv- és képtárak, muzeumok stb., habár közvagyont képeznek, a foglalásnak nem tárgyai. A közvagyonnál tehát különbséget kell tenni: államvagyon és nemzeti vagyon között. Fenséges eszme képezi ennek hátterét: A H. politikai, nem nemzeti harc! Csak a politikai hatalmak viselhetnek háborut, a nemzeteknek jelszava: a béke!

Egy további haladás a zsákmányjognak elejtése s elismerése annak, hogy a zsákmányjog és a rablás azonos fogalmak. És csodálatos, hogy ennek az igazságnak felismerésében a gyakorlat megelőzte a tudományt. A tudományban még vitatkoztak a zsákmányjognak nem jogossága -melyet elismertek - hanem jogalapja fölött, midőn a modern hadviselés elvként fogadta el azt, hogy a hadsereg élelmi s egyéb szükségleteit az ellenség területén is megvásárolni és megfizetni köteles. A fizetés, ha a viszonyok szerint, ami háboruban könnyen megeshetik, készpénzfizetés nem lehetséges, utalványokban történik, vagy a megbecslés szerinti kártérítési kötelezettség elvállalása alakjában. A zsákmányjog csak a valódi végszükség esetére szorítkozik. Kivételt képeznek a fegyveres ellenség fegyverei, lovai, de nem a nála levő s magántulajdonát képező értékek. Kevésbé elfogadott elvet képez a magánvagyon kimélete tengeri H.-ban. A tengeri kereskedelemnek elnyomását, az ellenséges kereskedelemi hajóknak s rakományaiknak elkobzását a tengeri H. egyik nélkülözhetetlen eszközének tekintik. A humanizmus mindamellett ezen a téren is halad. Haladást képeznek p. a kalózásnak (Kaperei) az 1856. évi párisi kongresszuson történt eltörlése: az ellenséges kereskedelemi hajók részére a méltányos határidőnek engedélyezése, mely alatt a H.-t viselő állam kikötőiből bántatlanul távozhatnak s biztos helyre menekülhetnek. Ide tartoznak az 1856. évi párisi kongresszusnak további határozmányai, melyek szerint: a semleges lobogó az ellenséges árut fedi a hadi dugárunak egyedüli kivételével; a zsákmányjog az ellenséges hajón levő semleges árura nem terjed ki: nemzetközi elismerésben csak a hatályos (effectiv), vagyis az a tengeri zár részesül, melyet az elrendelő állam állandóan és tényleg érvényesíteni képes; a fiktiv tengeri zár (u. n. Papierbiocus) nemzetközijogilag hatálytalan. Az elfogott hajók megsemmisítése a nemzetközi jog elveivel ellenkezik. Az ily hajókat az, aki azokat elfogta, a saját államhatóságának átadni tartozik, amelynek «martalékbirósága» (Prisengericht) a martalék jogszerüsége fölött itél. A jogszerü martalék az állam tulajdonáéba esik (bello parta cedunt respublicae), amely a fölött szabadon rendelkezik, s nem éppen ritkák az esetek, hogy a martalékról lemond, s a hajót a tulajdonosoknak visszaadja. A H. a kereskedelemi forgalmat a hadviselő államok között szabályként nem érinti. Megszorító intézkedéseknek csak hadászati érdekekből van helye. A hadseregek között az érintkezést békekövetek (Parlamentair) közvetítik. Fegyverszünet (l.o.). A H.-nak rendszerint békekötés vet véget (l. Béke). L. még Postliminium.

Forrás: Pallas Nagylexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is