Halak

(Pisces,)., a gerinces állatok egyik osztálya, melynek fajai mindannyian vizben élnek, még pedig 1/4-ed részük édes, 3/4-ed részük tenger vizben. Fő jellemvonásuk az, hogy végtagjaik uszókká módosultak; majdnem kivétel nélkül kopoltyukkal lélekzenek, egypár kopoltyuval és tödővel is (Tüdős-kopoltyus halak v. kétlélekzetüek, Dipnoi); vérük piros, de hideg. Testük legtöbbnyire megnyult, oldalt összenyomott, zsindelyforma néha azonban hólyagformában duzzadt (Diodon), kigyószerü (Angolna),. v. pedig erősen lapított (Torpedo). A test alakja azonban egyes esetekben módosulhat is, különösen mikor a test oldalainak egyike feltünően ellapul és hasoldallá változik (Félszeguszók), amivel kapcsolatosan a szemek is az egyik oldalra huzódnak. Bőrük többnyire pikkelyes, egyes esetekben azonban csupasz is, de minden esetben nyálkás, sikamlós, egyeseknél a bőrcsontok páncéllá nőnek össze. A pikkelyek különböző alakuak és nagyságuak, egyes esetekben igen kicsinyek, alig észrevehetők s a bőrt érdessé teszik. leggyakrabban azonban meglehetős nagyok és szembetünőek, majd kerekek (cycloid), majd fésüsek (ctenoid), mikor is szegélyük fogas vagy tüskés (Perca), majd zománcosak (ganoid), mint a kecsegéé, majd pedig lapítottak (placoid). A bőr szinét az irharétegben fekvő, néha többszörösen elágazódott festéksejtek (chromatophora) eredményezik. A szinváltozás a festéksejtek különböző foku összehuzódásából ered s ez kölünösen élénk az ívás idején, de az alkalmazkodás is erdeményezi. A fémes fényt egymás fölött fekvő kis lemezkék fénytörése okozza. A test két oldalán a fejtől kezdve majdnem a farkig egy hosszvonal huzódik végig, az ugynevezett oldalvonal, amelyet régebben nyálkaelválasztó szervnek tartottak, ma azonban tudjuk azt, hogy az sajátságos érzékszerv. Belvázuk hát- és farkgerincből áll, de egyrészüké csupán porcogós, csigolyákra elkülönítve nincs (Porcogós halak), más részüknél ellenben a gerincoszlop csontos csigolyákból áll (Csontos halak), a csigolyák kétszer homoruak (amphiocel). Bordákat mindig csupán a hátgerinc hord, de ezek kivétel nélkül álbordák és szegycsont egyetlen fajnál sincs. A bordák társaságában egyes fajoknál négyforma vékony csontokat is találunk, amelyek azonban az izmok között elhuzódó inak elcsontosodásai csupán és izomcsontoknak, halszálkáknak neveztetnek. Elkülönült nyakuk nincs s a fej és törzs észrevétlenül mennek át egymásba. A koponya egyes csoportoknál porcogós tok, a zománcos halaknál a ganoidpikkelyek hozzájárulnak a koponya képzéséhez, mig a csontos halaknál majdnem egészen elcsontosodott, több csontból áll s az arccsontok is közremüködnek. A koponyát kiegészítik a kopoltyukat viselő és védő kopoltyuivek is. Végtagpárjuk kettő van s ezek eredetileg porcogósak, uszókká módosultak, de azért rajtuk a végtagok tipikus alkotó részei mégis fülismerhetők; valamennyien porcogós vagy csontos, izelt sugarakból s ezek között kifeszített hártyából állanak.

A szaporodás kivétel nélkül ivaros uton történik s egy-két kivétellel valamennyien váltivaruak; a tenyészegyének csak ritkán különböznek egymástól, sőt az ivarszervek is annyira hasonlítanak egymáshoz, hogy csak a tartalom után ismerhetők fel és különböztethetők meg. Az érett peték leggyakrabban a testüregbe jutnak s a termékenyítés idején v. a kloakán át, v. pedig a hasnyiláson (porus abdominalis) jutnak a külvilágba. Külső közösülő szervet csak a cápák himjeinél ismerünk. A halak legnyagobb része petéit íváskor egyszerüen a vizbe bocsátja s a termékenyítés a vizben történik, de vannak eleventszüklők is (Cápák).. Az ívás általában egyszer történik egy évben, még pedig rendesen tavasszal, csak a Salmonidák ívnak télen. az ívás idején a himek nászruhát öltenek, szinük rendesen élénkebbé válik, mindkét nemü tenyészegyének nagy csoportba verődnek össze s igy keresik fel az ívásra alkalmas helyeket, folyópartokat stb., egyesek nagy vándorutat is tesznek, a tengerekből a folyókba, v. megfordítva. A peték kiköltését vizre és a nap melegére bizzák, de vannak olyanok is, amelyek utódaikról huzamosabban gondoskodnak, sőt fészket is építenek; a csikóhal himje a lerakott petéket költőzacskóba gyüjti s itt hordozza az ébrények kifejlődéséig; a Tiberiás tavában élő Chromis paterfamilias elnyeli a lerakott petéket és kopoltyu lemezei között hordozza. Az embriok magzatburkok nélkül fejlődnek, a táplálószék az embrio belsejébe kerül. Az őshalaknál a méhlepény egy nemét találjuk meg.

A H. kivétel nélkül valamennyien vizben élnek, de van nehány olyan is, amely huzamosabb ideig a szárazon is megélhet, igy a keletindiai Anabas scandens uszósugarainak segélyével a fákra is felkapaszkodik, mig a repülő halak a levegőben nagyocska utat is megtehetnek. Szervezetüknél fogva legnagyobbrészben husevők, egyesek éppen veszedelmes rablók (Cápa, Csuka) s a kisebb állatoktól kezdve mindenféle nagyobb állatokra vadásznak, amelyeket aztán rendesen egészben, rágás nélkül nyelnek el; egyik másik bajuszait használja a zsákmány csalogatására (Harcsa), de Indiában oly halak is vannak, amelyek rovarokból álló zsákmányuk után vizsugarak kilövöldözésével vadásznak. ismerünk oly halakat is, amelyek életüknek egy bizonyos szakát más állatok belsejében töltik el, mint a Fierasfer a Holothuriák alfélnyilásában. vannak a földalatti vizekben élő fajok is s ezek rendesen vakok. Legnagyobb részük néma, semmiféle hangot nem ad, de ismerünk nehány olyant is, amely különböz módokon hangot is ad, nevezetesen vagy uszóinak sugaraival, vagy kopoltyu fedőcsontjaival stb. Értelmi tehetségük általában igen alacsony, de egyik-másikat mégis meg lehet szoktatni arra, hogy egy bizonyos hang hallatára előkerüljön az etetéshez. Általában igen hosszu életüek, amire bizonyság egy charlottenburgi 150 éves ponty. A hőmérsék változásával szemben nem nagyon érzékenyek, van reá eset, hogy a megfagyott hal életre ébredt; a forró öv vizeiben élő halak a viz elpárolgásakor az iszapba ássák magukat itt mintegy tetszhalálba esnek, amelyből csak az esős évszak beállta költi fel.

Az ember háztartásában kiváltképen mint táplálék játszanak nagy szerepet, egyes nemzetek majdnem kizárólag a haltáplálékra szorultak (eszkimók, csukcsok stb.); de több helyen a halászat éppen oly fontos gazdasági művelet, mint a gabonatenyésztés és több ezer embernek ad kenyeret. Husok majdnem mindig finom, izletes, könnyen emészthető. Petéikből az ugynevezett kaviárt készítik. Uszóhólyagjukból kitünő enyvet készítenek (vizahólyag). Egyik-másik hal pikkelyeit a hamis gyöngyök készítésére használják (Alburnus). A cápák bőrét chagrinnak készítik ki. Az emberre nézve csak a nagyobb cápák veszélyesek, de nehány fajnak mérges tüskéi is vannak (Trygon). Tartózkodásuk tekintetéből általában édes-, brack- és tengerviziekre oszthatók, de azért vannak olyanok is, amelyek az év különböző szakiban majd tengerben, majd édesvizben tanyáznak. Az eddig ismert mintegy 10000 halfajnak mintegy 3/4-ede tengervizi s csak 1/4-ede édesvizi; a 80 családba tartozó tengeri halak közül csaknem 50 család olyan, amelynek fajai minden tengerben otthonosak, a kizárólag édes vizeket lakó 36 családból nem kevesebb mint 22 D-amerikai és a legterjedelmesebb a Siluridae és Cyprinoidae család, amennyiben Günther szerint a 2269 fajból 572 a Siluridae és 724 a Cyprinoidae családba tartozik. Günther különben az édesvizi halakat északiakra, egyenlítőiekre és déliekre, mig a tengerieket partlakókra, pelagikusokra és fenéklakókra osztotta.

A H. osztályzását legelőször Aristoteles kisérlette meg, amennyiben megkülönböztetett porcogósakat, és csontosakat. Linné az uszók szerkezetét vette irányadónak s ezen alapon négy csoportot különböztetett meg. Cuvier az Aristoteles nyomdokait követte, mig Agassiz, a kihalt halakra való tekintettel, a pikkelyeket vette irányadóknak. Manapság az eddig ismert H.-at általában 6 alosztályba csoportosítják, amely csoportokat a koponya léte vagy hiánya után kettéosztják a következőleg: Acrania, kopolyátlanok és Craniota, koponyásak. Az első csoportba egyetlen alosztály tartozik, a Leptocardii, csőszivüek; mig a második csoportba a következő osztályok: Cyclostomata, körszájuak; Chondropterygii, porcogós halak; Dipnoi, kétlélegzetüek; Ganoidei, zománcos halak és teleostei, csontos halak. A koponyás halak az orrnyilások száma szerint további két csoportra oszlanak, nevezetesen Monorhina, egy orrnyilásuak, ahová a Cyclostomata, körszűájuak alosztály tartozik és Amphirhina, két orrnyilásuak, ahová a Chondropterígii, Dipnoi, Ganoidei és Teleostei alosztályok sorakoznak; a Chondropterygii, Dipnoi és Ganoidei alosztályokat ezenkivül még Őshalak (Palaechthyes) név alatt is egybefoglalják, némelyek azonban e kifejezést a Chondropterygii alosztályra is alkalmazzák.

Kihalt H.-at már a legrégibb földrétegekből ismerünk, nevezetesen a szilur- és devon-képletekből s ezekben az egyedüli gerincesek; a legrégibb fajok részben a Ganoidok, részben a Chondropterygii alosztályából valók s ezek a krétakorszakig uralkodók voltak, innen az Őshalak elnevezés. A Csontos H. ugyan már a jurában is felléptek, de csak a krétakorszaktól kezdve kezdettek változatosabbak s aztán uralkodók lenni.

Forrás: Pallas Nagylexikon