Halálbüntetés

A H. kérdése nemcsak a tudománynak, de a gyakorlati büntető politikának is egyik vitás kérdését képezi, melyben sem a tudósok sem a törvényhozók egyöntetü megállapodásra mindeddig nem jutottak. Az irányadó szempontok öt főcsoportra oszthatók, u. m.: az igazság, az elrettentés; a javítás; a védelem s a birói tévedés lehetőségének szempontjaira.

Az igazság szempontja mint büntetőjogi elmélet három alszempontot foglal magában, az isteni kinyilatkoztatásnak vallási, a megtorlásnak erkölcsi s a bünhödésnek gyakorlati szempontjait. Az isteni kinyilatkoztatásra, az ó- és ujszövetségből vett idézetekkel a H.-ek ugy hivei, mint ellenei egyaránt hivatkoznak. A szentirásban foglalt különböző, gyakran ellenmondó lókust azonban, mely a H.-nek a kor szellemével összeegyezhetlen kiterjesztésére és a rég elitélt anyagi forbátbüntetésre vezetne, a kérdés megoldásánál alapul elfogadni nem lehet.

A megtorlás szempontjából jelentékeny haladás az, hogy a magyar btkv. ellentétben a német btkv-vel, mely pedig sok tekintetben mintájául szolgált, a H.-t mint abszolut büntetést elejtette, vagyis a H.-sel sujtott esetekben is enyhítő körülményeknek enged tért, melyek a H. kizárására vezetnek. De éppen ennek az igazságnak felismerése következetesen és szükségszerüen a H.-nek mint megtorlásnak teljes tarthatatlanságát bizonyítja. A megtorló igazság eszméje szerint a büntetés a büntettnek államilag megállapított egyenértéke. A megtorló igazságnak alaptételei közé tartoznak a tételek: A büntetés súlyának a büntett súlyával kell arányban állania. Minél nagyobb a büntettnek - tárgyi és alanyi elemeinek megbecslése által megállapítandó - súlya, annál súlyosabb a büntetés. Az államilag legsúlyosabbnak elismert büntetés csak a legsúlyosabb büntettre alkalmazható. Midőn a törvényhozó p. a gyilkosságra a H.-t mint abszolut büntetést állapítja meg, ez annyit jelent, hogy a gyilkosságot föltétlenül minden körülmények között, tehát abszolute legsúlyosabb büntettnek tartja. Mihelyt a törvényhozó az igazságnak hódolva elismeri, hogy nem minden gyilkosság, v. hogy a gyilkosság feltétlenül nem mindig legsúlyosabb büntett, s elismeri, hogy súlyra nézve gyilkosság és gyilkosság között is lehet különbség, a H.-t mint abszolut büntetést többé fenn nem tarthatja. De midőn a H.-t mint abszolut büntetést a gyilkosságnak bizonyos minősített eseteire sem szorítja, hanem a H.-t a gyilkosságra általában relativ büntetésként megtartja, minthogy a megtorló igazságnak alapeszméje, hogy a legsúlyosabb büntetés csakis a legsúlyosabb büntettre alkalmazandó - az önmaga által saját beismerés szerint meg nem oldható feladatot - a legsúlyosabb gyilkossági esetnek kiválasztását a biróságra hárítja. Ha ennek az áthárításnak az az értelme, hogy a biróság a priori meghatározható ismérvek alapján választ az ki a H.-re érdemes eseteket - p. ha a gyilkosság felmenő rokonon, vagy nyereségvágyból, vagy különös kegyetlenséggel, vagy valamely büntett elpalástolása céljából követtetett el, - ugy oly feladatot ró a biróságra, amely hivatásához s hatásköréhez nem tartozik, mert az u. n. minősített, vagyis a rendesnél súlyosabb büntetés alá eső eseteknek a priori meghatározható ismérvek alapján felállítása nem birói, hanem törvényhozói funkció. A biró nem büntettfajokkal, hanem büntettegyedekkel, konkrét bünesetekkel foglalkozik. Ha pedig az áthárításnak az az értelme, hogy a biró a büntettnek legsúlyosabb voltát esetről-esetre állapítsa meg, ugy ez oly feladat, melynek igazságos megoldására a biró egyenesen képtelen. Bármilyen súlyos az eset, mely fölött a biró ma itéletet mond, ki tudja, nem történik-e már holnap oly eset, amely konkrét alakulatánál fogva amazt súlyban és pedig jelentékenyen meghaladja. Valahányszor pedig ily eset előfordul, ez mindig bizonyítéka lesz annak, hogy a biró csalódott, hogy a halálos itélet alakilag természetesen teljes mérvben törvényes ugyan, de a megtorló igazság eszméjének meg nem felel. De a H. a relativbüntetések alapeszméjével egyenes ellentétben áll. A relativbüntetések elfogadására annak felismerése vezetett, hogy a bünösségnek árnyalatai végtelenek és egymásba folyók. A relativ büntetések célja a bünösségi árnyalatok figyelembevételének lehetővé tétele. Aki ma fix büntetési tételekre akarna visszatérni, aki p. azt akarná dekretálni, hogy a lopás öt évi - sem több, sem kevesebb - börtönnel büntetendő, az bizonyosan az általános jogérzület erélyes tiltakozásával találkoznék. A törvényes büntetési tételen belül alakítható büntetések pedig mind olyanok, hogy egymásutánjukban tekintve alig számbavehető különbségeket mutatnak, minthogy a bünösségnek árnyalatai is majdnem észrevétlenül folynak egymásba, s a különbségek itt épp ugy mint amott, csak nagyobb távolságokban válnak érezhetőkké. Midőn a törvény a halált okozott súlyos testi sértést 2 évtől 10 évig terjedhető fegyházzal rendeli büntetni, ezáltal oly birónak is, aki csak évek szerint akarna számítani, s csekélyebb különbségek iránt érzékkel nem birna - és ilyen biró nincs, - 9 különböző büntetést, melyeknek mindegyike között egy év a különbség; annak, aki legfölebb hónapok iránt bir érzékkel lenni, 400-at meghaladó s illetve a 3 ezret megközelítő büntetéseket állít rendelkezésre, amelyeknek mindegyike között egy hónap, illetve egy hét, illetve egy nap a különbség. A finom distinkciónak, a bünösségi árnyalatok iránti kifejlett érzéknek netovábbja. Volt idő, amidőn arra, aki ily gondolattal föllépett, azt mondták volna, hogy a bolondok házába való; ma ez dogma, melyet minden művelt törvényhozó megtart s a társadalom természetesnek talál mindaddig, mig a H. nem forog szóban. A H.tól a közvetlenül legenyhébb büntetést, az életfogytiglani fegyházat örvény az élet és a halál között. Amott tehát az egymásra következő büntetések között a legszelidebb átmenet, emitt a legvakmerőbb ugrás, mely elkerülhetlen ugyan, mert közbeszurható büntetés nincs, miután élet és halál között nincs átmenet; de épp ez bizonyítja a H. tarthatatlanságát. a bünösség árnyalatainak nem lehet eleget tenni, mert H.-ről csak ugrás lehetséges; a bünösség árnyalataiban pedig nincs ugrás, hanem ellenkezőleg a közvetlen egymásutánban alig észrevehető az átmenet. Hozzájárul, hogy a megtorló igazság szempontjából ugy a törvényhozó által fölállított büntetési tételek, mint a biró által alkalmazott büntetések bizonyos fokig egészen önkényesek. Az önkény pedig az igazságnak egyenes ellentéte. A büntetés igazságos, de hogy éppen p. az 5-10 évig terjedhető börtön v. a biró által kimondott 8 napi fogház az igazságos büntetés s hogy a valamivel enyhébb v. valamivel súlyosabb büntetés még v. már nem volna igazságos, ezt bebizonyítani eddig senkinek nem sikerült. Igaz, hogy ez az önkény elkerülhetetlen, mert a sziveket és veséket nem vizsgálható emberek nem lehetvén az abszolut igazság mértékének birtokában, nem arra, hanem csakis bizonyos többé-kevésbé kifejlett átlagérzetre támaszkodhatnak. Az átlagos igazságnak pedig épp az a jellemvonása, mint minden átlagnak, amely mindig a megállapítandó fix pont körül mozog, de azt egészen sohasem találja el. A relativ büntetési tételek s az azoknak határain belül akként alakítható büntetések, hogy alig észrevehető fokozatokban egymáshoz simulnak, éppen az elkerülhetetlen önkénynek, ha nem is teljes kiegyenlítését, de enyhítését célozzák. Ezért tarthatatlan a H., mert nincs fokozata.

Annak felismerésével, hogy a büntett s a büntetés közötti értékegyenlet nem kizárólag objektiv ismérveken nyugszik (fogat fogért, szemet szemért), a megtorló igazság szempontjából a H. jogosultsága megszünt. De a H. a meterialis értékegyenlet alapján (életet életért) sem igazságos. A meggyilkoltnak halála még kegyetlen kinzások esetében se és sohasem oly súlyos, minta kivégzettnek halála. Az utóbbinak halála mindig súlyosabb. Az utóbbiban mindig van oly súlytöbblet, mely az előbbiben mindig hiányzik s melyet a meggyilkolt halálában előforduló bármily körülmények kiegyenlíteni, s ekként a mérleget egyensúlyba helyezni képtelenek. A meggyilkolt nem tudja előre, hogy és mikor fog a gyilkos kéznek áldozatul esni, a halálra itéltnek halála napját, óráját, percét ünnepélyesen előre adják tudtára. Bár azt, hogy egyszer meg kell halnia, mindenki tudja, azt, hogy mikor hal meg, senki sem tudja. Még az egészen reménytelen betegek is felgyógyulást reménylenek, sőt tapasztalatszerüleg a remény annál nagyobb, mennél reménytelenebb az állapot. Ez az elrendezés a természetnek legnagyobb bölcsesége.

Ha másként volna, ha az ember előre tudná, hogy mikor fog meghalni, az embereknek legalább fele beleőrülne. S amitől a gondviselés megkimélte az emberi nemet, mert elviselhetését emberi erőt meghaladónak ismerte föl, a törvény az elitéltet épp azzal sújtja! Alig érthető, sőt egyenesen érthetetlen, hogy a humanizmus, mely a kinzást örökre kitörölte a civilizált népek törvénykönyveiből, ehhez a legnagyobb kinzáshoz oly állhatatosan ragaszkodik. A halálra való előkészülésre az 1880. évi miniszteri utasítás az előbbi gyakorlat szerint szokásos 3 napot (!) 24 órára szállította le ugyan, de azért a halálküzdelem nemcsak 24 órával a végrehajtás előtt veszi kezdetét. Kezdődik az az elsőbirósági halálra szóló itélet kihirdetésével, amely időponttól a végrehajtásig, bármily gyors az ügymenet, hónapok telhetnek el. Sőt minél tovább késik a legfőbb itélet kihirdetése, annál bizonyosabb az elitélt abban, hogy az itélet nem kedvező, hogy a halasztást a kegyelmezési eljárás, a végrehajtás előkészületei okozzák. S amikor zárkájába jó az orvos és megvizsgálja nyakát, nincsenek-e daganatok, melye a végrehajtásnak akadályául szolgálhatnának, s a nőt arra is, nem áldott állapotban van-e esetleg! Mindennek célját az elitélt előtt elhallgatni lehet, de eltitkolni nem.

A bünhődés (elégtétel) hármas szempont alá esik. Mint a büntettesnek kiengesztelődése: a) az Istennel; b) önmagával, saját lelkiismeretével; c) a megsértett társadalommal vagy helyesebben a társadalomnak kiengesztelődése a büntettessel. Miután a vallási kiengesztelődés a modern állami büntető jognak alapját többé nem képezi, s miután az őszinte megbánás s az annak föltételét képező lelkiismereti furdalás annál ritkább, minél megrögzötteb a gonosztevő, komoly tekintetbe csak a harmadik szempont jöhet, melynél a H.-t illetőleg irányadó a társadalom élő jogérzületének viszonya a H.-hez A társdalom alatt nem a nagy tömeget szabad érteni, midőn bizonyos, hogy a büntetőjogi reformok kivétel nélkül a nagy tömegnek fejletlen jogérzületét megelőzték, s nem a tömegnek finomult jogérzülete tette szükségessé a reformokat, hanem ellenkezőleg a reformok szükségétől áthatott törvényhozó reformjai által idomítólag, művelőleg hatott a tömegnek jogérzülete. Fontos ellenben, hogy a műveltebb közönség, bármennyire felindul is valami különösen vérlázító eset hatására s bármennyire kerül első pillanatban a boszuérzetnek hatalmába (amiből sokan azt bizonyítják, hogy a büntetőjognak történelmi alapja a boszu), az első kedélyroham - aproxizmus - elmultával, amelynek hatása alatt föltétlenül halált követel, higgadtságának visszanyerésével engesztelékenyebbé lesz, a haragot engesztelőbb érzelem váltja fel, mely főleg a bünbánatot tanusító büntettessel szemben a könyörület érzetéig is fokozódik, ami mindenesetre arról tanuskodik, hogy az élő jogérzületbe nem nyulnak többé mélyre a H. gyökerei. Fontos az a tény, hogy a H.-be vetett öröklött hitet, a társadalom széles rétegeiben a szkepszis, sőt egyenesen az ellenkező meggyőződés is váltotta fel. Hazai viszonyaink szempontjából különösen fontos, hogy az 1843. évi btkvi javaslat, mely általános európai elismerésben részesült s mely a kor legkimagaslóbb alakjainak szellemi műve volt, a H.-t eltörölte. A most érvényes btkv tárgyalása alkalmával ugy a képviselőházban (Teleszky István indítványára), mint a főrendiházban (Vay Miklós koronaőrnek Cziráky János gróf által támogatott indítványára) jelentékeny kisebbség a H. ellen nyilatkozott, s azok is, kik a H.-t elfogadták, ezt csak a felismerni vélt föltétlen szükség indokából tették, vagy azért mert a nagybecsü és szükséges törvény létesítését ebben az egy kérdésben elfoglalt eltérő álláspont miatt kockáztatni v. késleltetni nem akarták, vagy mint Horváth Lajos, abban a hitben, hogy a H. «egy esetben sem lesz tényleg végrehajtandó», hogy tehát, mint Olaszországban, a törvényes eltörlést a tényleges abdició előzze meg.

A H. elrettentő hatása mellett látszik szólani az, hogy a H. kétségkivül a legsúlyosabb büntetés. A halál borzalmát pedig jelentékenyen emelik még a kivégzés körülményei. A vesztőhelyen elszenvedendő halál nemcsak fizikai, hanem rettenetes lelki szenvedés is, melynek alapja nem a halál, hanem a meggyalázó halálnak, a vesztőhelynek gondolata. Sőt az elrettentés ez utóbbira számít s kell hogy számítson inkább, mint a halálból járó fizikai szenvedésre. tapasztalati tény, hogy igen sokan vannak, kik a haláltól nem félnek. Az életveszélyt megvető, a biztos halállal dacoló bátorság, melynek számos példáival nemcsak a harcmezőn, de azonkivül is találkozunk, ennek kétségtelen bizonyítékát képezi. A szomoru volna, ha másként volna. Az államnak, melynek polgárait a halál gondolatára pánikszerü félelem fogná el, s ahol szabállyá válnék a gyávaság, napjai meg volnának számlálva. Az elrettentés tehát, amelyre észszerüen számítani lehet és kell, nem a halál fizikai tényére, hanem a H.-ben rejlő gyalázatra támaszkodik. S már ez csökkenti a H. elrettentő hatását, mert a h.-ben rejlő etikai momentum felfogására s átérzésére csak nagyobb erkölcsi erővel biró természetek képesek. A közönséges gonosztevők zöme ez iránt fogékonysággal nem bir. Ezekkel szemben tehát, eltekintve a kivételt képező gyáváktól, kik nem a büntetéstől, hanem a fizikai haláltól félnek, a H. elrettentő hatást nem gyakorol. A magasabb erkölcsi erővel biró természetekkel szemben pedig a H. fölösleges, mert acél, az elrettentés, más meggyalázó súlyos büntetéssel is elérhető. Bizonyos tovább, hogy az eltrettentés szempontjából a büntetésnek súlya kevésbé fontos, mint annak bizonyossága. A kevésbé súlyos, de bizonyos vagy nagyon valószinü büntetés elrettentőbb hatással bir, mint a sulyosabb büntetés, amelynek alkalmazása nem bizonyos v. éppen valószinütlen. A kisebb, de elkerülhetetlen bajtól az emberek jobban félnek, mint a nagyobb bajtól, melynek bekövetkezése bizonytalan. Ez a tapasztalati tény a H. ellen szól. A büntetés gyakorlati alkalmazása a következő előföltételektől függ: a büntettnek fölfedezése; a bünösnek fölfedezése; az elitélés. Az első szempontból a gyilkos esélyei kedvezőtlenek. Jelentéktelen bünesetek gyakran, a nagy büntettek csak ritkán maradnak homályban. A második szempontot illetőleg az összehasonlító statisztika egészen megbizható adatokat nem nyujt, annyi azonban bizonyos, hogy minél súlyosabb a büntett, annál nagyobb óvatosággal s előkészületekkel él a bünös, hogy nem ugyan a tett, melyről tudja, hogy titokban nem maradhat, de az ő bünössége napfényre ne kerüljön. Az elitélés esélyei ellenben a bünösre a lehető legnagyobb mértékben kedvezők. A biró, szemben az irreparabilis H.-sel, a rendes átlagot jóval meghaladó bizonyosságot követel; csekély kételyek, melyeken ha nem H.-ről volna szó, nyugodt lelkiismerettel tultenné magát, fokozott jelentőséget nyernek, s a birót a H.-t maga után vonó minősítés mellőzésére indítják, ami annál könnyebb, minthogy mig más esetekben a biró csak az elitélés v. a fölmentés között választhat, itt többrendbeli enyhébb büncim áll rendelkezésre (szándékos emberölés, erős felindulás, halált okozó sulyos testisértés), amelyek alapján a bünös elitélhető, s a H. kikerülhető. A bünösség kimondása esetében az enyhitő körülmények a H. kizárása érdekében sokkal nagyobb mértékben alkalmaztatnak, mint más esetekben. Hogy a birónak a H. kérdésében meggyőződése is jelentékeny szerepet játszik, az legalább az esküdtszéki eljárásban kétségtelen. Az abdicionista érzelmü esküdtek elvből nem hoznak oly verdiktet, melynek következménye H. A marasztaló itélet jogerőre emelkedése folytán rendszerint annak végrehajtása következik, főbenjáró ügyekben azonban ezt a hivatalból folyamatba teendő kegyelmezési eljárásnak kell megelőznie. Főbenjáró itélet nem hajtható végre, mig az államfő a törvény rendes menetének szabad folyást nem engedtet. A statisztika adatai szerint a kegyelmezési eljárás esélyei a vádlottra fölötte kedvezőek. Hogy mindez igy van, azt természetesen csak helyeselni lehet, de mindez a célba vett elrettentés rovására megy, s ha azt látjuk, mily rendkivüli gondossággal járnak el a vádlók, a birák, a szakértők, a tanuk, nehogy a legcsekélyebb adat, mely a H. kizárására vezethet, figyelmüket kikerülje, tulzás nélkül azt lehet mondani, hogy a H. nem a vádlottra, hanem inkább a bünperében szereplő igazságügyi közegekre gyakorol elrettentő hatást, a H.-t megállapító törvény szószerinti értelemben vett «kivételes» törvény, mert csak kivételesen jő alkalmazásba.

A H.-nek vélt elrettentő hatását pozitiv adatokkal megcáfolják a büntettesek ujabb keletü tanulmányozásának eredményei. A büntettesek jellemző vonása a határtalan könnyelmüség merényleteik sikere iránt való teljes bizalom. Aki pedig cselekményének következményeire nem gondol vagy azokat elkerülni reményli, arra azok a dolog természeténél fogva elrettentő hatással nem lehetnek. Hogy azoknál a büntetteseknél, kik bármily téves politikai eszmék hatása alatt H.-sel sujtott cselekményekre vetemednek, a H. elrettentő hatásáról szó nem lehet, azt a kétségtelen tapasztalatok alapján a H. hivei is elismerik. Az elrettentő hatást jó ideig a H. végrehajtásában, a kivégzésben keresték. Innen a kivégzés nyilvánossága s hatásra számító ünnepélyeségei. De midőn a szerzett tapasztalatok az ellenkezőt bebizonyították s az igazság előtt, hogy a látogató közönség a kivégzést nem elrettentő példának, hanem látványosságnak tekinti, sőt nem ritkán a kivégzés alatt oly cselekmények történtek, aminők miatt a kivégzett életével lakolt, kitérni nem lehetett, ezért s egyéb előfordult botrányok miatt a nyilvánosságot az itéletnek zárt helyen, a közönség kizárásával, bizalmi férfiak jelenlétében végrehajtása váltotta fel. ma az emberek a reggeli kávé és szivar vagy csibuk mellett a lapokból szereznek tudomást arról, hogy valahol valakit kivégeztek. Magát az esetet, minthogy rég olvasták, rendesen már el is felejtették. A nyilvánosságra való visszatérés lehetetlen, de hogy a nem nyilvános kivégzés mellett az a csekély elrettentő hatás, mellyel néha, kivételképen talán a kivégzés nyilvánossága járhatott, veszendőbe ment, az bizonyos. Néhol azért -a igy jelesül Franciaországban - középutat választottak. Megtartották a nyilvánosságot, de a kivégzés idejét szigoruan titokban tartják, a vérpadot éjjel minden feltünés kikerülésével állítják fel, s az itéletet a kora reggeli órákban hajtják végre.

A javítás szempontjával a H., mint amely a javítást - értve ezalatt nem pusztán az őszinte bünbánatot, hanem az eltévedt, a bukott embernek a társdalom részére visszaszerzését - teljesen lehetetlenné teszi s egyenesen kizárja, a dolog természete szerint összeegyezhetlen.

A védelem jelenti a büntettesnek megakadályozását bünös merényleteinek ismétlésében. Hogy ebből a szempontból a H. a leghatályosabb védelmi eszköz, azt tagadni nem lehetett. A megholtak nem vétkeznek. De világos, hogy ily érvelés mellett a legcsekélyebb törvényszegést is H.-sel kellene sujtani. Abszolut biztonságot a visszaesés ellen csak a halál nyujt. A H. ily kiterjesztésére természetesen senki sem gondol. A legsúlyosabb büntettekre, jelesül a gyilkosságra, a H. fentartását a védelem érdekében azért tartják igazoltnak, mert tekintve a büntettnek rendkivüli súlyát, a társadalomnak a visszaesés ellen abszolut biztosítása indokolt és szükséges. Eltekintve attól, hogy a büntett ismétlését, a visszaesést, abszolute lehetetlenné tevő büntetés nem alkalmazása csak akkor igazolható, ha maga a visszaesés bizonyos v. legalább valószinü, az ellenérveket a következő három pontban lehet összegezni. először különbség teendő az u. n. alkalmi és a szokásos büntettesek között. Amazoknál, akiknek életében a büntett kivételes, elszigetelt jelenséget képez, abszolut védelemre annál kevésbé van szükség, mennél bizonyosabb az, hogy a kivételes körülmény, mely őket a bün ösvényére hajtotta, ismétlődni nem fogván, visszaesésüktől tartani nem kell. A visszaesés nemcsak nem bizonyos, de valószinütlen, sőt előreláthatólag kizártnak mutatkozik. A H.-t tehát legfölebb a szokásos gyilkosokkal szemben lehetne igazolni. Másodszor: a bünügyi statisztika adataiból statisztikai törvényként levonható tétel az, hogy a visszaesésre való hajlam megfordított arányban áll a büntett súlyával. A gyilkosságnál mint legsúlyosabb büntettnél, a visszaesés a legritkább. Harmadszor: teljesen elfogadva az abszolut védelemnek bizonyos esetekben szükségét és jogosultságát, ezzel a H. csak akkor igazolható, ha az az abszolut védelemnek egyedüli módja és eszköze. Ha ekként a H-nek helye lehetett akkor, midőn az állam gyöngébb volt, semhogy a társadalmi biztonságot máskép megvédhette volna, midőn kellő számu s kellő biztonságot nyujtó börtönökkel, s őrökkel nem rendelkezett, a mai változott viszonyok között arról, hogy az állam mindenható hatalmával, kifejlett börtönrendszerével, nehány fegyvertelen fegyenccel szemben a H.-re szorulna, komolyan szó nem lehet.

Bármiként vélekedjék is különben valaki a H.-ről egy tényt félreismernie, figyelmen kivül hagynia nem szabad, és ez: a H. irreparabilis voltával szemben a birói tévedésnek, a németeknél u. n. Justizmordnak lehetősége. Mily nagy a birói tévedéseknek lehetősége, azt megállapítani nem lehet, annál kevésbé, mert nem minden birói tévedés derül ki. Legtöbbnyire szerencsés véletlen az, mely annak felismerésére s megállapítására vezet, hogy a biróság minden lekiismeretessége dacára, akár mert csalódott, akár mert megcsalták, valakit ártatlanul elitélt. De hogy a biróságok tényleg hoztak oly itéleteket, melyekkel ártatlanokat elitéltek, hogy ily esetek előfordultak és előfordulnak, hogy jelesül sem a szabad bizonyítási rendszer, sem az esküdtszék nem föltétlen garancia, mely a tévedés lehetőségét kizárná, az tény s tapasztalati igazság. Szomoru példák sem az elmult időkből, sem napjainkig nem hiányoznak. Beccariának korszakot alkotó művére ily sajnos birói tévedés: Calas Jánosnak (l.o.) 1762. Toulouseban ártatlanul történt elitélése és kivégzése adott alkalmat. Az a jelenség, hogy az államok a napjainkban a közvélemény hatása alatt törvényeket hoznak az ártalanul elitélteknek adandó állami kárpótlás tárgyában, mindenesetre arra vall, hogy a birói tévedéseknek veszélye nem problematikus képzeleti, hanem nagyon is reális. Ezzel a lehetőséggel számolni kell, s azzal szemben abszolut, elutasíthatatlan követelmény az, hogy a tévedés jóvátételét lehetetlenné tenni nem szabad. Minden más érvtől eltekintve, ennél az egy körülménynél fogva a H. tarthatatlan.

Utolsónak hagytuk a kérdést, joga van-e egyáltalán az államnak arra, hogy a H.-t alkalmazhasson. A H. ellen megindult mozgalom elején ez volt az első kérdés. Az abdicionisták azzal támadtak a H. ellen, hogy első sorban az államnak erre vonatkozó jogát tagadták. Az érveket az akkor uralkodó társadalmi szerződésekből merítették. Az államhatalom joga nem eredeti, hanem szerzett jog. Az államnak annyi joga van, mennyit a társadalommá szervezett emberek reá átruháztak. Minthogy pedig az emberek életök fölött az erkölcsi törvény szerint szabadon nem rendelkezhetnek, oly jogot tehát, melyet maguk nem birtak, az államra át sem ruházhattak, de föl sem tehető, hogy ily messzemenő jogot, mégha tehették volna is, átruházni akartak: az államnak nincs joga, hogy H.-t alkalmazhasson. Igy formulázta a tételt Beccaria s utána mások. Nem volt Filangierinek nehéz, hogy Beccariát megcáfolja, s a tételt hangzatos frázisnak, szofizmának bebizonyítsa. A társadalom előtti állapotban is az embernek ősi veleszületett joga volt, hogy a jogtalan támadást, ha kell, a támadónak megölésével is visszaverje. A társadalmi szerződésben az emberek az államhatalomra nem azt a jogot ruházták át, melyet saját életök fölött birtak -a s azt, hogy ilyennel nem birtak, el lehet ismerni, - de átruházták azt a jogot, melyet jogtalan megtámadtatása esetén mindegyik a többiek fölött birt, s amely szükség esetén a jogtalan támadó életének kilátásáig is terjedett. Ma az államnak jogát vagy elismerik, vagy mellékes kérdésnek tekintik. S azt tagadni nem is lehet. Minthogy az államnak kétségtelen joga van, hogy a büntettel szemben a társadalmi jogrendet megvédelmezze, és ez a jog a létjognak szükségszerü folyománya és tartalma: joga van mindarra, ami a jogvédelem fentartására szükséges. Szükség esetében tehát a H. alkalmazására is. A jognak terjedelmét a szükség határozza meg. A H.-t azért kell eltörölni, mert az rendes körülmények között a jogvédelem érdekében egyáltalán nemszükséges. Rendkivüli esetek, amelyekben a H. szükséges s azért alkalmazása igazolt: háboru s háborujog, kalózás lázadás a hajón s a rögtönbirósági eljárás (statarium; Belagerungszunstand) esetei.

Hazánkban a H.-t régibb törvényeink meglehetős bőkezüséggel osztogatták; hatvannál több büntettet rendelvén H.-sel büntetni, melyeket Sárváry a következő nemekre vezet vissza: gyilkosság; rablás, fosztogatás, utonállás; gyujtogatás; tetten ért lopás; felségsértés és hűtlenség; katonai és papi nagyobb kihágások; egyházi szakadás. Ezekhez járultak a mult században királyi rendeletek által H.-sel sujtott büncselekmények, jelesül: katonai szolgálat külföldön, a katonai őrök megtámadása; áltoborzás; pénzolvasztás; párbaj. II. József a H.-t 1786 okt. 30. megszüntette, de az 1791 XL. t.-cikk az ország egyéb törvényes rendjével együtt visszaállította. A most érvényes büntetőtörvénykönyv szerint H.-nek csak két esetben van helye: 1. a felségsértés legsúlyosabb esetében (126. § 1. p.) az ellen: aki a királyt meggyilkolja, vagy szándékosan megöli, vagy ezen cselekmények valamelyikének véghezvitelét megkisérli és 2. gyilkosság esetében (278 §). A H. egyik esetben sem abszolut büntetés, mert tulnyomó enyhítő körülmények esetében életfogytiglani (91. §) rendkivüli enyhítő körülmények mellet 15 évi fegyházra (92. §). átváltoztatható; mely tehát a H.-sel sujtott büncselekménynek törvény szerint alkalmazható legenyhébb büntetését képezi. Akik a büntett elkövetésének idején életkoruknak 20-ik évét még nem haladták tul, H.-re nem itélhetők. 1782 óta (szept. 4-én kelt helytart. Int.), amely évben Hont vármegye 42 emberevésről vádolt rablót (praediones anthropophagi) H.-re itélt s kegyetlenül kivégeztetett, a H.-re szóló itéletek mindenkor ő Felségéhez felterjesztendők, s csak akkor hajthatók végre, ha ő Felsége a törvény rendes menetének szabadfolyást engedett. Az alsófoku birósági itéletek azonfelül a magyar ki. kuriához hivatalból leendő fölülvizsgálat végett fölterjeszthetők, akkor is, ha abban ugy a közvádló, mint a vádlott megnyugodott. - Az ausztriai büntető perrendtartás területén - Erdély és Fiume a hivatalból való fölterjesztésnek nincs helye. Főbenjárási vád esetében a vádlott számára védőt hivatalból kell kirendelni.

A legujabb időkig csak kisebbszerü államok birtak a H. eltörlésének erkölcsi bátorságával, első helyen Toscana említendő, mely az 18859 ápr. 30. kelt kormányrendelettel maradandóan eltörölte a rövid időre már 1786., majd 1847. eltörölt, de már az 1852. btkvben ismét visszaállított H.-t. A H.-nek hivei most már erre az évre sem hivatkozhatnak többé, miután 1874. a svájci szövetség, 1881. Németalföld, 1889. pedig Európának egyik nagyhatalma, Olaszország kitörölték btkveikből az amott már 1870. végleg eltörölt s az utóbbi országban már 1877 nov. 28-tól, amely napon a képviselőház a Mancini-féle btkvi javaslat tárgyalásánál a H. mellőzése mellett szavazott, tényleg eltörlt, mert a nemzet akaratának ily ünnepelyes alakban történt megnyilatkoztatása óta tényleg soha nem alkalmazott H.-t A statisztika pedig ebben a nagy országban is azt bizonyítja, hogy az eltörlés után a legsúlyosabb büntettek nemcsak nem szaporodnak, de folytonosan és következetesen apadnak, a gyakorlati tapasztalatok tehát megerősíti az eltörlésben foglalt azt a törvényhozói kijelentést, hogy: «a jogvédelem kellő biztosítása érdekében Európa civilizált államaiban rendes körülmények között hóhérra és vérpadra nincs szükség!» A H. kérdésében Beccaria Cézár (l.o.) 1764. megjelent «Dei delitti e delle pene» (Büntett és büntetés) c. korszakot alkotó munkájával megindult harcban számos érv és ellenérv idejét multa s inkább irodalmi jelentőséggel bir.

Forrás: Pallas Nagylexikon