Halottidézés

(necromantia), az a büvészség, mely állítólag az elhunytak lelkeit fölidézi az élők országába, hogy a büvölő valamely titkot vagy jövőt megfejtsen. A történelemben a H. mint általánosan elterjedett tünemény jelenik meg, melynek eredete az ősidők homályában vész el. Varro Persiából származtatja. Mózses halálbüntetés terhe alatt tiltja a H.-t. Kánaán lakosainál általánosan elterjedett szokás vala. A klasszikus ókor hagyományai eléggé tanusítják, hogy a H.-t nemcsak egyesek gyakorolták, hanem rendszeres hagyományos intézmény volt. Gyakran olvassuk Homerosnál, hogya H. büvészete bizonyos helyekhez van kötve. Halottidéző jósdák voltak Epiruszban, Tráciában, Herakleában, Figaliában, Arkádiában, Dios Cassiusnál Alsó-Olaszországban, Babiloniában, Peloponnezusban. A halottidézők később külön kasztot alkottak. A történelem folyamán a H.-t állandó összeköttetésben találjuk a bálványimádással, gyökere a pogányság. Virágzásának tetőpontja arra az időre esik, mikor veszíteni kezd a pogány mitologia dicsköréből a görög bölcselet befolyásánál fogva, de egyuttal kivánságot termett a jövendő fátyolának szellőztetése iránt és jóslásokat eredményezett. Nagy akadályául szolgált a keresztény vallás elterjedésének, de félreismerhetetlen tanuságot tett az emberiség általános hitéről a lélek halhatatlanságában.

Forrás: Pallas Nagylexikon