Hamann

János György, német iró, szül. Königsbergben 1730 aug. 27., megh. Münsterben 1790 jun. 21. Teologiát s filozofiát tanult. Állami szolgálatban működött Varsóban és Königsbergben, de folyton szükséggel küzdött és céltalanul hányódott. Végre 1784. egy ismeretlen tisztelője kedvező anyagi helyzetbe juttatta, ugy hogy élete utolsó éveit gondtalanul tölthette volna; de ekkor folytonos betegeskedése keserítette meg napjait. Főművei: Sokratische Denkwürdigkeiten (1753), és Kreuzzüge der Philologen (1762), rendszertelen és zavaros, de uj és mély eszmékben gazdag könyvek. Homályos és jósló modoru előadása miatt Észak maguszának nevezték őt. A nagy közönség nem értette őt s nem is tudott róla, annál nagyobb hatással volt kora jeleseire, első sorban Herderre, ki a szó igazi értelmében H. tanítvány, de Geothére, Jacobira, Jean Paulra s műsokra is. Főhatással volt korára azzal, hogy a költészetre mély fölfogása volt: az emberiség nyelvének tekintette s nem akarta, hogy a költőt elavult, idegentől származó szabályokkal korlátozzák, nézeteivel ő volt az első megindítója annak a forradalmi mozgalomnak a német irodalomban, melyet már a kortársak Strum und Drang névvel jelöltek. Munkáit kiadták Roth: Sämmtliche Schriften (1821-43, 8 köt.) és Petri (1872-74, 4 köt.) Életét megirták Gildemeister: J. G. H."s Leben und Schriften, müveinek uj kiadásával, 1857-72. 6 köt.) és Poel (1874-76, 2 köt.); jelentőségét legjobban kifejtette Minor (1881); levelezését Herderrel kiadta Hoffmann (1889).

Forrás: Pallas Nagylexikon