Hangjegyirás

A keresztény zene (illetve a keresztény egyházi éneklés) hangjegyirása kezdetben a görög betürend alapjára helyezkedett, mely a betüket többféle névvel s jelzőkkel látta el a zöngesor s a hangok mélységi és magassági állásának meghatározására nézve. Ennek gyakorlati nehézségeit csakhamar be kellett látni, mert a keresztény egyetmséget alkotó sokféle nemzetiségek közegységes kapocs általa nem jöhetett létre. Már a Gergely pápa előtti századokban találunk első nyomaira annak a törekvésnek, hogy kevesbítsék a görög betük számát, szemben az alig másfél nyolcad terjedelmü hangsorral, mely az egyházi énekekben szükségeltetett. Nagy Gergely pápa aztán még erélyesebben nyult a reformhoz s az addig használt 15 grög betühangjegyből csak hatot tartott meg, de másrészt tulságosan szaporította a mai hangjegyeket pótló neumákat (l. o.), melyeket mindenféle pontok, vesszők, egyes, kettős s hármasával is egymás mellé áttítva, rövidebb-hosszabb föl- és lefutó kigyózó alakzatok stb. képeztek, melyek v. egy hosszabb vonalon, v. anélkül álltak egymás mellett a szövegszavak fölött v. alatt. Majd későbben két vonalat huztak a szövegen keresztül, vöröset és sárgát s F és C betüvel jelezték, amiből a későbbi századokban az F-és a C-kulcs keletkezett. Majd ugyanannyi vonalat használtak, amennyi az énekterjedelem hangjainak megfelelt. Ez pedig jóformán áttekinthetetlenné tette a hangok eltalálását. Arezzói Guidó végre megelégedett öt vonallal s azokra és azok közé irta a szöveg szótagjait, melyekre az illető hangokat kellett énekelni. A hosszu vergődésekre következett aztán a méretes zeneelméleté, mely a hangjegyek alakjai meghatározását kezdte lassankint maga után vonni. A lassu építkezés másodk nagy munkája vette kezdetét, mert az egyenlő értékü egyházi énekléssel (Cantus planus) szemben a világi zene elemei is hathatósan bele kezdvén játszani a zene fejlesztésébe, a hangok s igy a hangjegyek metrikus beosztását is szorosabban meg kellett határozni. Erre nézve alakzati egységekből indultak ki, melyek későbben ismét többféle átalakuláson mentek keresztül, mig a mai hangjegyek tökéletes alakját s értékbeosztását elérték. A mai H.-nak az a nagy előnye van, hogy minden ének- és hangszerszólammal szemben egyformán érvényesül. A hangjegyek külső alak, érték s dinamikus jelzésre nézve mitsem különböznek egymástól, bármely hangszer hangmagassága v. mélységéről legyen szó. Erre nézve csak a különféle kulcsok adják meg a kiinduláspontokat s azután a további sorrend a szerin alakul.

Forrás: Pallas Nagylexikon